Tóni munkás volt a kazánban, nem cigány

A kiskorú lányokkal „magabiztos”, a zugivó cigány melóst „halállal büntető” Pócs János első sorban nem hímsoviniszta vagy rasszista, hanem tőkés nagyúr.

Szombaton tett közzé a 444 egy 2008-ban készült felvételt, amin Pócs János, akkori jászapáti vállalkozó, önkormányzati képviselő, 2010-től ’14-ig jászapáti polgármester, 2010 óta a Jászapáti, majd Jászberény központú országgyűlési egyéni választókerület fideszes országgyűlési képviselője egy cigány alkalmazottjával – Tónival – eljátssza, hogy a munkást, miután az megivott egy felest munkaidőben, egy méretes kazánban elégeti.

A liberális médián gyorsan végigszaladt a hír, érthető módon minden orgánum aláhúzta a munkás cigány származását, utalva a rasszista motívumra, és a nyilvánvaló holokauszt-párhuzamra. Felemlegetik még a 2009-es esetet, amikor Pócs egy kiskorú alkalmazottjának – Heninek – a melleire vetett szemet részegen, illetve a szintén Pócs által közzétett – azóta világhírűvé vált – képet a leölt disznóról, amire Soros nevét borotválták.

Az olvasók pedig a történet hallatán menetrend szerint ugrálhatnak be a megszokott lövészárkaikba: az egyik oldal rasszizmust kiált, és lemondásra szólít fel, a másik oldal pedig – élén az érintett Póccsal – a magyar valóságot hírből sem ismerő körúton-belüli liberálisok képmutatását kárhoztatja.

A hír bekerül a megszokott mederbe, az általa vetett hullámokat pedig majd elmossák a holnapi botrány friss habjai.

Nem lennénk azonban meggyőződéses szocialisták, ha legalább mi nem próbálnánk meg megérteni, mik azok a társadalmi struktúrák, amik olyan helyzetet állítanak elő, amiben egy országgyűlési képviselő ezt a videót egy teljesen vállalható poénnak tartja, a képviselő működését pedig a potenciális szavazói évtizedeken át szavazatukkal legitimálják. Hallgassuk hát meg figyelmesen, mit gondol Pócs 2019-ben a 10 évvel ezelőtti videóról.

A megértés szempontjából a videó legbeszédesebb részei valószínűleg ezek az ártatlannak ható sorok:

ezek az emberek, akik itt élnek ismernek, szeretnek, tisztelnek és tudják, hogy állok, mondjuk a romákhoz. Úgy állok, hogy munkát adok nekik. Kenyeret adok nekik és ez az ember személy szerint a barátom volt. És ott voltam a halálos ágyánál. És én fizettem a temetése költségeit […] – Készít még hasonló videókat az alkalmazottaival? – Majd az idő eldönti!”

Pócs saját magára tehát – nem példa nélküli módon – gondoskodó apafiguraként tekint. Egy azok közül a kivételes emberek közül, akik vállukra veszik saját közösségük sorsát: munkát és kenyeret adnak, életben tartják a magukat önerőből fenntartani képtelen szerencsétleneket.

A munkaalapú társadalomnak ezt az évtizedek óta belénk nevelt narratíváját pedig annyira magáévá tette az ország népe – benne Pócs Jánossal, Tónival és Henivel is –, hogy a munkaviszonyt másként már nem is képes elképzelni. Megfeledkeztünk a kizsákmányolás valóságáról: arról, hogy Pócs János Tóni és a cigányok, Heni és a lányok munkájából profitálva halmozhatott fel vagyont, amit aztán könnyedén tudott kapcsolati tőkévé, kulturális tőkévé és politikai tőkévé alakítani.

Pócs János persze rasszista is és hímsoviniszta is, de hát ezen érdemes nem meglepődnünk az országot irányító – az európai konzervatív közösségből frissen felfüggesztett – posztfasiszta párt politikusaitól.

Azt gondolom azonban, hogy nekünk – szocialistáknak – nem szabad minden energiánkat felőrölnünk a parttalan identitáspolitikai csatározásban, ugyanis annak hívószavai – rasszizmus, szexizmus – hallatán a vitában álló felek olyan görcsösen merev pozíciókat vesznek fel, ami ellehetetleníti egymás motivációinak a megértését.

A napjainkban egyre fokozódó bérharc – tudjátok: az öreg osztályharc – idején sokkal inkább emlékeztetnünk kell az ország népét: Tóniékat és Heniéket – de Pócs Jánosékat is –, hogy a munkaviszony nem a tőkés ajándéka a munkásnak, hanem olyasmi, ami nélkül a „dicsőséges nagyurak” uradalmai kártyavárként omlanának össze.

Csak így haladható meg az a társadalmi rend, ahol minden fél abban hisz, hogy a tőkés, a politikus, a gondviselő az ajándékáért cserébe az uradalmán belül tulajdonosává válik mindennek és mindenkinek. Ha megkívánja lányainkat, rendelkezhet velük, ha valamelyik munkás fegyelmezetlen, akár el is égetheti, hiszen ő élet és halál ura, az ajándékként kapott munkának nem teljes lényünkből alávetni magunkat pedig olyan minősített esete a hálátlanságnak, amiért semmilyen büntetés nem túlzó.

Első sorban tehát ezzel a társadalmi berendezkedéssel állunk harcban, a rasszizmus és szexizmus ennek csak tünetei. Ha pedig egyszer a tőkés-munkás viszonyt nem urak és szolgák viszonyaként fogjuk értelmezni, akkor Heni sem nevetgél majd Pócs Jánossal a dinnyéin, Tóni sem mászik be poénból a kazánba és talán Pócs János is megérti, hogy mit nem értenek a pestiek.

Olvass tovább!