MOST jelent meg a VAGY SOHA című történetes film, és ennek kapcsán eszembe jutott, hogy egyszer régen, a mesék idején, 2002-ben, amikor Orbán Viktor volt a miniszterelnök, egy Káel Csaba nevű bajtársa^[1] rendezett egy Bánk bán című kurzusfilmet. Ennek is volt díszbemutatója, ahogy most a Petőfinek, de akkoriban ez a politikus még elment saját filmtermékeinek átvételére, sőt, beszéddel is készült.

Minden szépen és büszkén le is zajlott volna, ha nincsenek azok a kotnyeles kölykök: az akkori SZFE friss diplomásai (Hajdu Szabolcs, Miklauzic Bence, Pálfi György, Török Ferenc, Erdélyi Dániel, Fazekas Csaba, Fischer Gábor, Groó Diana, Barsi Béla, Lemhényi Réka), akik Madzag Filmegylet néven

300 karzatról aláhulló szórólappal szakították meg a miniszterelnök színre lépésekor a rendezvényt, azt kifogásolva írásukban, hogy a kormány „nagyságrendekkel több pénzt költ az általa favorizált produkciókra, mint a magyar filmszakma egészére. (…)

Míg a (…) Bánk bán 766 millió forintból, a Hídember 1,8 milliárd forintból készült, a miniszterelnök útjainak dokumentálását pedig 586 millió forintért végezte az Ezüsthajó Kft, addig 84 filmterv vár elbírálásra a Magyar Mozgókép Alapítványnál, amelyek támogatására összesen 420 millió forint áll rendelkezésre” – írta az akkori Index.

Azóta sok film lement a Dunán, és úgy alakult, hogy ismét Orbán Viktor a miniszterelnök, ismét milliárdok fölött rendelkezik Káel Csaba^[2], ismét rekordösszegből forog a sírjában a reformkor, ismét egy propagandista az alkotó. A díszbemutatón (sóhajtozva, feszengve, kritikusan és ironikusan bár, de) felvonult a „szabad” sajtó, azóta jönnek is a cinikus, humoros megfejtések.

A sok kicsi és óvatos egyletbe tömörülő pályakezdők és független filmesek pedig mindig várják, hogy az egykori Madzag Filmegylet még aktív rendezői újabb alulfinanszírozott alkotásra szedjék össze utolsó erejüket – de kiállásukból nem inspirálódnak. Végül is mindannyian várjuk a pénzt a bizottságtól, az NFI Inkubátor programjának új kiírására is sok rendes ember nevezett.

Az egyetemfoglaló SZFE-sek akciói óta eltelt négy évben pedig csöndben még inkább szertefoszlott egy filmes mozgalom reménye, az „apolitikus szakmaiság” üressége meghozta az eredményét.

Pedig nem is sztrájk, blokád és szabotázs, amiről beszélek.

Csak 300 darab röplap.

Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy bárkinek egyénileg kellene akcióznia – az elkeseredettségem tárgya az, hogy nincs is olyan közösségünk, ami legalább egy ilyen szimbolikus, nyilvános (és offline!) gesztust tudna tenni. Többször tűnt úgy számomra az elmúlt években, hogy van egy film iránt elkötelezett aktivista csoportra remény, de ezt mégsem sikerült létrehoznunk. Talán még most sem 0% az esély – és amikor megvalósul, az már teljesen mindegy, hogy mi, filmről írók, mi, filmkészítők, vagy mi, filmnézők leszünk nagyobb számban.

Ehhez azonban nem elegendő nonprofit vállalkozásokat és egyesületeket alapítani, hanem szélesebb társadalmi mozgalomba ágyazva kell újragondolni azt, hogy milyen intézményeket hozunk létre.

A szerveződéshez ma minden adott, hiszen válság van.

A maguk módján politizálódnak is a magyarországi művészek, amikor érintetté válnak (az elmúlt években: a kulturális TAO megvonásában [2018], a koronavírus alatti segélyek hiányában és az SZFE elfoglalásában [2020], vagy a KATA-adózás fűnyíróelvű limitálásában [2022], hogy csak néhányat említsünk). Azonban cselekvéseik a nyílt levél, petíció, demonstráció után rendszerint megállnak – miután felszólaltak egy-egy „szakmaiatlan” kultúrpolitikai döntés ellen –, polgári engedetlenségig csupán az egyetemfoglalók jutottak (mielőtt egy részük Freeszfe néven fizetős magánakadémiát indított). Azokat a releváns kérdéseket azonban, amelyek rendszerint a narratíva részét képzik ilyenkor – hogy milyen művészet hasznos (társadalmilag) és hogy mi a művészet autonómiája (értéke) – nem csatornázzák egy felhalmozáslogikát meghaladó gyakorlatba.^[3]

Vissza a „Petőfilmhez”. Amikor a 6. pontban azt követelték, hogy „Közös teherviselés”, talán nem arra gondoltak a forradalmi ifjak, hogy egy nacionalista propagandafilm annyiba kerüljön, hogy minden adófizető már előre egy jegy árát kifizesse rá, amikor az adójából elveszik (majd sokan akkor is fizessenek, amikor a gyereküket kötelező programként indoktrinálják vele).

A 7,021,885,494 Ft-os büdzsé^[4] körülbelül annyi, amennyiből elkészülhetne:
– kétszer a Kincsem
– háromszor a Filmalap/Filmintézet Inkubátor-programjában megvalósult összes elsőfilm (22 db)
– tízszer A torinói ló vagy a Saul fia
– hússzor a Kontroll
– kétezerszer a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan vagy az Ernelláék Farkaséknál
– megszámlálhatatlanszor egy kísérleti montázs/kollázsfilm.

Ne legyen illúziónk afelől, hogy az elmúlt 14 évben volt bőven pénz a filmkultúrában arra, amire akarták:

csak a szerzői filmek forgalmazására, a filmszakokra, folyóiratokra, vizsgafilmekre, filmklubokra, műhelyekre, művészmozikra, rövidfilmekre, fesztiválokra, konferenciákra, ösztöndíjakra, könyvkiadásra (és legyünk őszinték: korrekt mértékben dokumentumfilmekre, animációkra és elsőfilmekre)… Nos, ezekre nem nagyon akarták.

Egyébiránt a legjobb Petőfi-film már elkészült, Kardos Ferenc rendezésében, a Petőfi ‘73. Az 1972-ben forgatott filmben 600 pápai és budapesti diák képzeli el és éli újra a forradalmár Petőfi életét. Ennek a dokumentum-fikció hibridnek egyik legfontosabb része számomra, amikor ezt mondja a címszerepet alakító gimnazista az egyik dokumentum-jelenetben: „Szerintem mindenképpen kapcsolni kell a ‘48 analógiai vagy különbségi formáin keresztül ‘72-höz, a mai társadalomhoz, ehhez a Magyarországhoz, amiben élünk.” Kardos részvételi alkotása kapcsán ajánlom Babos Anna izgalmas esszéjét a filmről, ami többek között Brecht, Godard és Jancsó kontextusában is elhelyezi a filmet.

A Föltámadott a tenger (1953) a munkásmozgalmi képeivel és a költő halálának elhazudásával jól jellemzi a Rákosi-rendszert (ahogy a Hídember 2002-ben Széchenyi öngyilkosságát, majd 2023-ban a Semmelweis szent címszereplőjének profán halálát hagyta ki a biopicből) – és a Petőfi ‘73 is izgalmas, rétegelt dokumentuma a Kádár-korszaknak, tele kreatív ellentmondásokkal.

Ebből a szempontból par excellence orbáni film a Most vagy soha!, látványos bemutatója egyrészt annak, hogy a szervizprodukciók kiszolgálására profibbá tett szakemberek technikailag milyen munkákat tudnak készíteni, másrészt annak, hogy legfeljebb a reklámiparhoz hasonlítható módon a rendező csak egy másod-harmadrangú alkotója egy olyan produktumnak, ami a propagandista producer ténykedésének gyümölcse.