Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ernst Fraenkel: A kettős állam (részletek)

Ernst Fraenkel (1898-1975) német-amerikai jogász és politológus, a német szakszervezetek, a weimari köztársaság, a náci állam, az Egyesült Államok és a Német Szövetségi Köztársaság jogi berendezkedésének egyik legnevesebb kutatója.

Kétségkívül a leghíresebb munkája az 1941-ben először angolul megjelent A kettős állam (The Dual State, Der Doppelstaat)[1], amelyben a weimari köztársaság és a Harmadik Birodalom törvényhozásának és bíráskodásának sajátosságairól ír. A könyve első fejezetében a kettős állam jogrendjével foglalkozik,a második részében a jogi doktrínát elemzi, a harmadik rész pedig a kettős állam jogi valóságára összpontosít.

Fraenkel szerint a nemzetiszocializmus uralmi rendszere kettős: megtaláljuk benne az ún. normatív államot, amelyben a régi és az új jogi rendelkezések érvényesek, s amelynek célja a kapitalista rend fenntartása, valamint az intézkedő vagy rendelkező (prerogative) államot, amely nem a jogok, hanem kizárólag a testületi-politikai megfontolások mentén működött. Míg a normatív államban a törvények, határozatok, a közigazgatási aktusok hatályosak, s védik a magántulajdont (kivéve a zsidóság magántulajdonát), addig az intézkedő/rendelkező államban hiányoznak a normák.

Fraenkel hangsúlyozta, hogy bizonyos esetekben az intézkedő/rendelkező állam érvényesülhet a normatív állam felett: példa erre a zsidóság üldözése.

A mélyállamról szóló sorozatunk első írásában Losoncz Alpár már szólt Fraenkel jelentőségéről. Ajánljuk olvasóink figyelmébe Tamás Gáspár Miklós Posztfasizmus című esszéjét is, amelyben Magyarországon elsőként értelmezi Fraenkel meglátásait a normatív és az intézkedő/rendeleti állam különbségéről.

Ernst Fraenkel könyvének nincsen magyar fordítása. Tudtunkkal most először jelennek meg részletek belőle magyarul.

Az intézkedő állam (Prerogative State) eredete

A Harmadik Birodalom alkotmányát kivételes állapot biztosítja.

A Harmadik Birodalom alkotmányának alapokmánya a 1933. február 28-án meghozott rendelet a szükségállapotról.[2]

Eme rendelet alapján a német közélet politikai szférája[3] kikerült az általános jogrend hatálya alól. A közigazgatási bíróságok és a törvényszékek segédkeztek ennek az állapotnak az előidézésében. A politikai közigazgatás vezérlő alapeszméje nem az igazságszolgáltatás; a jogot „az egyes esetek körülményeinek” fényében alkalmazzák egy politikai cél elérésének érdekében.

A mélyállamról (deep state) szóló sorozatunk azt a célt tűzi maga elé, hogy eligazításul szolgáljon a politikaelmélet mind többet tárgyalt fogalmáról, a mélyállamról. A mélyállam értelmezésében harc dúl, erőfeszítést igényel, hogy a fogalmat megragadhassuk.

A felkért filozófus és politológus szerzőink által, valamint az államtan és a politikaelmélet élenjáró kutatóitól közölt, magyarul először megjelenő írások révén mélyebb ismeretet nyújtunk a titkosszolgálat munkájáról, a titok logikájáról és a modern állam működéséről.

Az, ami alapvetően hallgat, most megszólíttatik.


A jog felől tekintve a politikai szféra: vákuum. Természetesen tartalmazza egy tényleges rend és kiszámíthatóság némely elemét, ám csak annyiban, amennyiben a hivatalnokok viselkedésében van némi szabályosság és kiszámíthatóság. Ellenben a hivatalos testületeknek nincs jogi szabályozásuk. A Harmadik Birodalom politikai szféráját sem objektív, sem szubjektív jog nem kormányozza, nem vonatkoznak rá jogi garanciák vagy joghatósági minősítések. A politikai szférát nem uralják jogi szabályozások. Önkényes intézkedések (Massnahmen) szabályozzák, melyek során az uralkodó tisztviselők gyakorolják diszkrecionális előjogaikat [prerogatives]. Innen származik az „intézkedő állam” (Massnahmenstaat) kifejezés.

Az elkövetkező oldalakon megpróbáljuk részletesen bemutatni a nemzetiszocializmus abszolút diktatúrájának szisztematikus növekedését, amely a „Kommunizmus elleni Védekezést szolgáló Szükségrendelet” talaján szökkent szárba. A szükségrendelet kiegészítései az államot veszélyeztető erőszakcselekmények ellen, azaz a március 24-ei felhatalmazási törvény korlátlan törvényhozói hatalmat adott a nemzetiszocializmus kezébe. A hivatalos legenda, amelyet a Harmadik Birodalom igyekszik hirdetni, azt állítja, hogy a nemzetiszocialista állam érvényes törvényeken alapul, melyeket a Hitler-kormány nyújtott be, és a törvényesen megválasztott birodalmi tanács [Reichstag] fogadott el. Hiábavaló volna tagadni ennek a törvényhozásnak a jelentőségét a német jogrend átalakulásában.  Ennek a törvényhozásnak, valamint a bíróságok tevékenységére gyakorolt hatásának tanulmányozása szolgáltat világos képet az egyáltalán valamennyire is létező német jogrendről. Ám ne feledjük, hogy az 1933. február 28-a utáni törvénykönyvekben jobbára egyáltalán nem található a politikai vagy társadalmi életet érintő jogalkotás, és ennek révén az, amit mi „politikai szférának” neveztünk, kívül esik a rendes jogrend szféráján. A politikát érintő törvényhozás értelmetlen volna, mivel a területet érintő jogi nyilatkozatoknak nincs kötelező érvényük.

A „törvényes forradalom” nemzetiszocialista legendájának ellentmond a törvénytelen állampuccs realitása.[4]

Az 1933. február 28-ai rendelethez vezető események közismertek, nem kell őket itt ismét elősorolnunk.[5] Fontos azonban megjegyezni, hogy magát az állampuccsot nem az 1933. február 27-én fölgyújtott Reichstag, sem az 1933. február 28-án életbe lépett szükségállapotról szóló rendelet jelenti, hanem magának ennek a rendeletnek a végrehajtása. 1933. január 30-a és március 24-e között Hindenburg elnök három intézkedéssel segítette nyeregbe a nemzetiszocializmust: Hitler kinevezése birodalmi kancellárrá, a polgárháború kihirdetése a Reichstag-tűz rendelet kiadásával, valamint a felhatalmazási törvény aláírása 1933. március 24-én. Kettő ezek közül az intézkedések közül aligha volt elkerülhető, ám a harmadik teljes mértékben önkéntes volt. A legerősebb párt vezetőjének, Hitlernek birodalmi kancellárrá való kinevezése összhangban volt a weimari alkotmánnyal; a hadi állapot helyett „polgárháborús” állapot kihirdetése a Reichstag fölgyújtását követően: ez volt Hindenburg történelmileg döntő cselekedete. Szükségszerű következménye volt a kezdeményezett állampuccsnak (mely a Reichstag-tűz rendeleten alapult), mikor is Hindenburg aláírta az 1933. március 24-ei törvényt, és ekképpen aláírta saját halálos ítéletét is.

Egy polgárháborús helyzet által megkövetelt minden hatalommal fölruházva a nemzetiszocialistáknak sikerült alkotmányos és átmeneti diktatúrájukat (mely a közrend visszaállítására volt hivatott) alkotmányellenes és tartós diktatúrává alakítaniuk, valamint biztosítani a nemzetiszocialista állam számára a korlátlan hatalom kereteit. A nemzetiszocialista állampuccs a szükségállapotról hozott 1933. február 28-ai rendelet önkényes alkalmazásából ered, amely abszolúttá változtatott egy mandátumhoz kötött diktatúrát.[6] Az abszolút diktatúra kiterjesztése és fönntartása az intézkedő állam föladata.

A korábbi poroszországi joggal ellentétben, amelyik csak a hadijogra vonatkozóan tartalmazott rendelkezéseket, a weimari alkotmány az elnökre ruházta a hatalmat, hogy kényszerítő erővel meghatározza a „közbiztonság és közrend helyreállításához szükséges intézkedéseket” polgári és katonai hatóságok számára. A weimari alkotmány 48. cikkelyében mérhetetlen hatalmat kap a „végrehajtó hatóság” rendeletalkotási lehetőségekre. Ennek megfelelően súlyos következményekkel járt, hogy nemzetiszocialista miniszterek és konzervatív Reichswehr-tábornokok voltak felelősek a közrend helyreállításáért. Von Papen, Hugenberg és Blomberg kudarca, hogy ennek a kérdésnek a kritikai jelentőségét érzékeljék, döntő volt politikai sorsukra nézvést. Természetesen haszontalan volna megvalósulatlan lehetőségeken spekulálni; mindenesetre egy dolgot bizton állíthatunk: 1933. február 28-án az SA harci ereje elenyésző volt a rendőrség és a Reichswehr erejéhez képest. Ám mikor Hitler számára lehetővé vált, hogy a hadijog rendeleti erejét az SA nyers erejével párosítsa, a Reichstag fölgyújtása nyomban jövedelmező politikai befektetéssé vált.

Nem kétséges: az 1933-as nemzetiszocialista állampuccsot, legalábbis technikailag, a weimari köztársaság végrehajtó és igazságszolgáltatási gyakorlata segítette elő.

Jóval Hitler diktatúrája előtt bevett gyakorlat volt, hogy az ítélőszékek nem kérdőjelez(het)ték meg a hadijog bevezetésének szükség- és célszerűségét.[7] A német jog sosem ismerte el az angol jogi elvet, amelyet a következő döntés fejez ki:

Némiképp megdöbbentő érvelést terjesztett elénk Hanna Őrnagy úr, miszerint ez az Ítélőszék nem kompetens eldönteni, hogy háborús állapotban vagyunk vagy sem, és hogy kötelesek vagyunk elfogadni Sir Nevil Macready állásfoglalását ebben a tekintetben. Ez az állítás teljességgel ellentétes az Allen-ügyben[8] hozott ítéletünkkel (1921)… és nélkülöz mindenféle autoritást, így szeretnénk leszögezni a lehető legvilágosabban, hogy ennek az Ítélőszéknek hatalmában áll és köteles is eldönteni, vajon létezik-e olyan háborús állapot, amely igazolná a hadijog bevezetését.[9]

A monarchikus időszak hagyományai, mikor is a hadijog bevezetése a kormány privilégiumának számított, és független volt a bírósági igazságszolgáltatástól, tovább élt a weimari köztársaság idején. A német bíróságoknak nem volt alkotmányjogi iránytűjük, és így sosem sikerült jogot formálniuk arra, hogy ezekben a különösen döntő esetekben kezükbe vegyék a döntéshozást.

Mindazonáltal a nemzetiszocialisták alighanem akkor is sikerrel jártak volna, ha léteztek volna alkotmányos-jogi biztosítékok. Az angolszász-amerikai jogi tradíciókhoz hasonlatos hagyomány hiánya lehetővé tette számukra, hogy képmutatónak mutassák be az igazságszolgáltatást, és ez az eljárás hasznosnak bizonyult az átmeneti időszak során, amikor is nem lehetett teljességgel számítani a had- és a hivatalnokseregre.

[…]

A kettős állam és a dualisztikus állam

A mai Németországban sokan találják elviselhetetlennek a Harmadik Birodalom önkényes hatalmát. Ugyanezek az emberek azonban úgy gondolják, hogy a „közösség” ama fogalma, amelyet ez a hatalom testesít meg, igazán nagyszerű. Akik ilyen ambivalensen állnak hozzá a nemzetiszocializmushoz, két alapvető tévhitet táplálnak:

  1. A Gemeinschaft („közösség”) jelenkori német ideológiája semmi másra nem szolgál, mint hogy elleplezze a társadalomra még mindig jellemző kapitalista szerkezetet.
  2. Ez az ideológiai lepel (a „közösség”) egyúttal elrejti az önkényesen intézkedő államot is.

A Rechtsstaat (jogállam) leváltása kettős államra nem más, mint tünet. A gonosz gyökere ott rejlik, ahol a nemzetiszocializmus kritikátlan ellenfelei csodálnivalót találnak,  nevezetesen a közösségi ideológiában és a militáns kapitalizmusban, amelyet épp a Gemeinschaft fogalma hivatott elrejteni. Nem kérdés, hogy a kapitalizmus fönntartásához szükségeltetik Németországban az autoriter kettős állam.

A nemzetiszocialista állam társadalmi szerkezetének föltárására vállalkozó kritikai vizsgálódásnak először is azt kell kiderítenie, hogy a kettős állam lényegi kritériumai megjelentek-e vajon egy korábbi történelmi korszakban. A korábbi időszakokban előforduló „dualisztikus” formákkal ellentétben a nemzetiszocialista kettős állam szerveződése monisztikus. A korai „dualisztikus államban” két független hatalomnak (hercegeknek és peereknek, királynak és népnek) kellett együttműködnie, hogy az állam törvényes aktusa létrejöjjön; a kettős államot ellenben a vezetés egysége jellemzi. „Egy Vezér, egy Nép, egy Birodalom!” Szervezeti egysége ellenére az állam által kibocsátott rendelkezések és statútumok tartalmában rengeteg variáció és kontraszt jelentkezhet.

A dualisztikus államban az állam akaratát kifejező törvényhozás és fiskális politika minden egyes aktusa egy sajátos megegyezés eredménye. A dualisztikus állam alkotmánytörténete folytonos kompromisszumok története. A kettős államot ellenben egy általános és mindent magában foglaló kompromisszum dominanciája jellemzi.

Kettős állam akkor létezhet, ha a vezetés szervezetileg egységes, függetlenül attól, hogy van-e belső differenciálás a dologi jogban.

Szociológiai szemmel nézve a kettős államot az a tény határozza meg, hogy az uralkodó osztály beleegyezik az állami hatalom abszolút integritásába a következő föltételekkel:

  1. azok a cselekmények, amelyek relevánsak gazdasági helyzetével kapcsolatosan, összhangban legyenek az általuk kielégítőnek ítélt törvényekkel;
  2. miután az alárendelt osztályokat megfosztották a jogvédelemtől, gazdaságilag is legyenek hatástalanítva.

Ferdinand Tönnies és Werner Sombart a modern állam fő jellemzőjét kettős természetében (Zwieschlächtigkeit) látta.[10] Ez nem csak a dualisztikus, hanem a monisztikus, abszolutista államra is érvényes, ahol is a kétarcúságot elleplezik a szervezeti és jogi formák.

Csak Angliában, egy olyan országban, amelyik sohasem ismerte a kettős állam jelenségét, csak ott veszítik el jelentőségüket ezek a megkülönböztetések. A modern német kormány egyik vezető történésze, Hintze állítja, hogy csak egy olyan állam van, amelyikben a jogállamiság létezik: Anglia. A kontinens militarista, abszolutisztikus és bürokratikus kormányai más problémákkal néztek szembe. Itt nem az volt a kérdés, hogy hogyan biztosítsák a jog érvényét, hanem hogy a két egymással szemben álló jogrendszert: a régi közjogot és az új adminisztratív jogot hogyan lehet harmonizálni és egyensúlyba hozni egymással. Hintze az alapvetően különböző jogrendszerek között fönnálló antagonizmust döntő tényezőnek ítéli a német jogban. „Hajlamos vagyok föltételezni”, jegyzi meg, „hogy ez lényegi probléma maradt a német állam számára.”[11]

Nincs lehetőségünk arra jelen keretek között, hogy megvitassuk alapvető okait Anglia és a kontinens közötti eltérésnek. Némi fontosságot tulajdoníthatunk a fegyveres erők (a német hadsereg és az angol haditengerészet) belpolitikára gyakorolt hatásának. Hintze szerint „a hadsereg olyan szervezet, amelyik áthatja és formálja az állam szerkezetét. A haditengerészet pusztán a külföldi hatalmakra nézve jelent fenyegető erőt. Nem lehet a »belső ellenség« ellen fordítani.”[12] Ez a megjegyzés kiindulópontként szolgálhat próbálkozásunkban, hogy földerítsük, Anglia miért is nem válhatott soha kettős állammá. Szigetországként túlontúl fontos számára a haditengerészet saját védelme érdekében, és ez megakadályozta, hogy a jog és a hatalom szférája összekeveredjen. Michael Freund szerint a „tizenhatodik és tizenhetedik századi angol politikai elmélet képes volt rá, hogy különbséget tegyen a jog és a hatalom szférája között, melynek nem csupán szerkezeti, de térbeli következményei is lettek… Korlátlanul kiterjeszkedett ugyan a gyarmatokra és a nyílt tengerre, ám a Birodalom trónját a közjog és a gyarmatosított államok joga kormányozta.”[13] Amikor a hajópénz fölötti torzsalkodások korát élte, a kettős állam fenyegetése igencsak hevessé vált Angliában: a központi jogi kérdések úgy voltak megalkotva, hogy azok most is relevánsak a kortárs Németországgal kapcsolatos elemzésünkben.

A Király kontra Richard Chambers ügyben az egyik bíró a fenyegető változásokat jellemezve úgy fogalmazott, hogy „van a joguralom, és van a kormányuralom, és rengeteg olyan dolog van, amelyet a joguralom nem tehet meg, de a kormányuralom igen.”[14] Angliában észlelték a veszélyt, és fölül is kerekedtek rajta, habár komoly küzdelmek árán, hogy megőrizzék a joguralmat. Háromszáz évvel ezelőtt eme küzdelem fő résztvevői tisztában voltak a ténnyel, hogy a jog részleges kiiktatása szükségképpen magával hozza minden érték lerombolását. D’Ewes önéletrajzában megjegyzi, hogy „ha ezt meg lehet tenni jogszerűen, akkor ugyanennyi erővel… egy emberi élet sem ér semmit.”[15] A kettős állammal szembeni angol ellenérzést a Laud érsek által kiüldözött emigránsok hurcolták  át magukkal Amerikába.

Néhány évszázaddal később, a polgárháború során, mikor is a kettős állam közelségbe került, a Legfölsőbb Bíróság állította le a folyamatot. Ex parte Milligan képviseletében Davis bíró fönntartotta a jog uralmát:

Nincs olyan doktrína, nincsen olyan káros következmény, amelyre hivatkozva bárki fölfüggeszthetne [joguralmat], akármily hatalmas szükséghelyzetben is legyen egy kormány. Ilyes doktrína egyenesen anarchiába vagy despotizmusba torkollik, ám a szükséghelyzet elmélete… hamis… Hadijog nem származhat invázió fenyegetéséből. A szükségszerűség aktuális és jelenvaló kell hogy legyen hozzá… Sehol sem létezhet hadijog, ahol a bíróságok nyitottak, és igazságszolgáltatásuk akadály nélkül, pontosan végrehajtható.[16]

Ha ezt a véleményt összemérjük a hadijog permanens helyzetével napjaink Németországában, akkor beláthatjuk Morstein-Marx állításának helyességét,[17] miszerint a német és amerikai alkotmányok egymással szöges ellentétben állnak. Még megdöbbentőbb ennek fényében Reinhard Hoehn álláspontja, aki a Berlini Egyetemen fejti ki a nemzetiszocialista politikai elméletet: szerinte a nemzetiszocialista ellenérzés a jogi normákkal szemben, valamint az angolszász ragaszkodás a joguralomhoz „nem valós, hanem csupán verbális ellentét.”[18] Dicey klasszikus meghatározása szerint „a joguralom formulája kifejezi, hogy az alkotmányjog, ama jogszabályok, melyek más országokban természetszerűleg határozzák meg az alkotmányosságot, nem forrásai, hanem következményei az egyének jogainak, melyeket a bíróságok határoznak meg és kényszerítenek ki.”[19] A nemzetiszocializmus szerint az egyének jogai a közjog tekintetében legjobb esetben is csak a közjogi rendeletek reflexei lehetnek, míg a joguralom hatálya alatt a közjog semmi mást nem jelent, mint egyéni jogok aggregátumát.[20] Hoehn állításai pusztán megerősítik azt a tényt, hogy értelmiségiként senki sem veheti továbbra komolyan a politikatudomány és igazságszolgáltatás tanulmányozását a nemzetiszocialista Németországban. 1933 februárja óta világossá vált egy áthidalhatatlan szakadék a német és angolszász gondolkodás között.

Jelenleg föléledt a tizenhetedik század jogi helyzete. A tendencia, melyet sikerült legyőznie a tizenhetedik századi Angliának, fokról fokra sikert ért el Németországban. Miután a monarchiának sikerült megtörnie a tartományi államok gerincét, tradicionális törvényhozásukat fölváltotta a saját politikai céljaira irányuló abszolút hatalom rendszerével.

Az I. Frigyes Vilmos Nagy Választófejedelem (1640-88) által Brandenburgban és Poroszországban megalapított abszolutizmus történeti vizsgálata megmutatja az állam „kettős természetét” a kettős államra való vonatkozásában. Ez a történeti vázlat a Hohenzollernek által uralt területekre szorítkozik majd. A déli, nyugati és északnyugati Németország (a szabad paraszti vidék) fejlődése másképp alakult.

Lengyel Zoltán fordítása.

Forrás: Ernst Fraenkel: The Dual State. Oxford University Press, New York, 1941. 3-6, 153-157.

Sorozatunk megjelenését a Rosa Luxemburg Stiftung támogatta.

[1] – A könyv ősváltozatának tekinthető az 1936 és 1938 között írt Urdoppelstaat című munka, amelyben Fraenkel átfogó kritikai elemzést nyújtott a náci rezsimről. A két kézirat a felfogásában azonban jelentősen eltér egymástól. Az Urdoppelstaat 1999-ben jelent meg a Fraenkel összegyűjtött írásait tartalmazó sorozat második kötetében.

[2] – A rendelet szövegét lásd [az itt nem közölt] Függelékben.

[3] – A „szféra” kifejezés nem pontos, pusztán provizórikusan használjuk.

[4] – A forradalmak és állampuccsok esélyeiről jelenkorunk társadalmában lásd Max Weber: Wirtschaft und Gesellschaft (Tübingen, 1920), 670.

[5] – A Reichstag felgyújtása után kiadott rendeletről van szó.

[6] – A „mandátumhoz kötött” és „abszolút” diktatúra megkülönböztetése Carl Schmitt Die Diktatur (München, 1921) című írásából származik. Ugyanúgy használjuk ezeket a terminusokat, mint Carl Schmitt.

[7] – RGSt [Entscheidungen des Reichsgerichts in Strafsachen – a birodalmi bíróság határozatai büntetőügyekben]

[8] – Az Allen kontra Állam-ügy részleteiről lásd.

[9] – Garde v. Strickland (1921), idézi D. L. Keir és F. H. Lawson: Cases in Constitutional Law (Oxford, 1928), 373.

[10] – Lásd: Ferdinand Tönnies: Gemeinschaft und Gesellschaft (6. és 7. kiadások, Berlin, 1926), 227, és Werner Sombart: Das Wirtschaftsleben im Zeitalter des Hochkapitalismus (München és Lipcse, 1927), I. kötet, 48. [előbbi magyarul is elérhető: Ferdinand Tönnies: Közösség és társadalom. Ford. Berényi Gábor és Tatár György. Gondolat, 1994.]

[11] – Otto Hintze: ‘Preussens Entwicklung zum Rechtsstaat,’ Forschungen zur Brandenburgisch-Preussischen Geschichte, Band 32, 394.

[12] – Ib., Staatsverfassung und Heeresverfassung (Dresden, 1906), p. 43.

[13] – Michael Freund: ‘Zur Deutung der Utopia des Thomas Morus (Ein Beitrag zur Geschichte der Staatsraison in England),’ H. Z. Band 142, 255.

[14] – Idézi John Rushworth: Historical Collections (London, 1721), vol. II., 323.

[15]The Autobiography and Correspondence of Sir Simonds D’Ewes (szerk. James Orchard Halliwell), (London, 1845), vol. II, p. 130.

[16] – 4 Wallace 2 (121, 127).

[17] – F. Morstein-Marx: ‘Roosevelt’s New Deal und das Dilemma amerikanischer Staatsführung,’ Verwaltungsarchiv, Band 40, 1935, 155-213.

[18] – Reinhard Hoehn: ‘Parlamentarische Demokratie und das neue deutsche Verfassungsrecht’, Dtsch. Rw. 1938, 24-54.

[19] – A. V. Dicey: Introduction to the Study of the Law of the Constitution, 8. kiadás (London, 1926), 198-9. [Korábbi kiadásának létezik 1902-es magyar fordítása: Albert Venn Dicey: Bevezetés az angol alkotmányjogba. Ford. Tarnai József. Magyar Tudományos Akadémia, 1902.]

[20] – Vö. William Ebenstein: ‘Rule of Law im Lichte der reinen Rechtslehre’, Revue internationale de la théorie du droit, 1938, 316.

Kiemelt kép: Illusztráció. (Fotó: Christopher Smith / Flickr)