Engedelmességgel nem az észnek, az államnak vagy a köznek tartozunk, hanem egymásnak. Cselekvésünket egymás érdekeinek fényében alakítani nem főhajtás egy külső, idegen hatalom előtt, hanem társas lényként épp úgy legsajátabb lényegünk kifejeződése, mint a független önrendelkezés.
Ahhoz, hogy az államhatalomnak mind alávessük magunkat, az államhatalomnak értünk és nem ellenünk kell dolgoznia.
A járvány és az annak nyomán kialakuló válság rámutattak a fennálló rend elégtelenségeire és darabokra zúzták a globális világrend legitimációját – a kérdés most az, miként képzeljük el azt a világot, amelynek létrehozására a jelenkor kihívásai alkalmat teremtenek.
Egy olyan kormányzat, amely a vészhelyzetet saját hatalmának önkényes kiterjesztésére és zsarnoki hatalom megszerzésére használja fel, aláássa a politikai intézményekkel való együttműködés szándékát is, amely létfontosságú egy vészhelyzet esetén.
Az antifasizmus központjában nem valamiféle artikulálatlan gyűlölet- és erőszakpolitika áll, mely tárgyát véletlenszerűen az általa „fasisztának” titulált ellenségben találja meg, hanem az adott történelmi szituáció egy specifikus értelmezése.
A közelmúlt filmsikerei több-kevesebb érzékenységgel reflektálnak az egyenlőtlenség egyéni emberi következményeire, politikai álláspontjuk azonban igencsak problematikus.
Ezekre az eseményekre igenis úgy kell tekintenünk, mint a saját ügyünkre, saját történelmünk egy fejezetére.
Mi volna a klímaváltozással kapcsolatos helyénvaló érzelmi reakció, és mi ezeknek az érzelmeknek a politikai jelentősége?
Ha nem asszisztáltok a háborús bűneimhez, én nem asszisztálok többé az emberjogi bűneitekhez” – ez Erdoğan fenyegetése.
A francia forradalmárok 1789-ben úgy vélték, nincs köztük feszültség, de még ha van is, akkor sem annyira számottevő, hogy a két fogalom ne férjen bele ugyanabba a híres, háromszavas mottóba. Ebben persze sokan kételkedtek, és sokan kételkednek ma is.