Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az álláskeresési járadék meghosszabbítása a tőkés rendszer érdekében is áll

A minap hangzott el Palkovics Imre, a Munkástanácsok Országos Szövetsége nevű szakszervezeti szövetséget immár harminc éve elnöklő Fidesz-közeli politikus szájából, hogy „Egy átlag munkanélküli Magyarországon két-három hónap alatt el tud helyezkedni”.

Azt is hozzátette, hogy „Ha kevés idővel rendelkeznek, és van elég szabad munkahely, akkor intenzíven keresnek, és nem süllyednek bele abba a függőségbe, amit a szociális segélyezés okoz. A munkanélküliség szintje már 4 százalék alatt van, aki munkát akar találni, az talál is.” Magyarán Palkovics szerint a munkanélküli segélyezés miatt elveszítenék az emberek a motivációjukat arra, hogy munkát találjanak.

Az ellenzék témára érzékenyebb része hamarost válaszolt a munkás-érdekvédelmi vezetőnek, hisz az egész megszólalás apropója az volt, hogy megkezdődött az aláírásgyűjtés a népszavazási kezdeményezés érdekében, hogy  Magyarország polgárai dönthessenek az álláskeresési járadék időtartamának háromról kilenc hónapra hosszabbításáról, valamint a Fudan Egyetem budapesti kampuszáról.

Miért gyűjt aláírásokat az ellenzék?

Karácsony Gergely még miniszterelnök-jelöltként nyújtott be öt népszavazási kérdést, melyek közül végül kettő jutott el az aláírásgyűjtés fázisáig. Noha Karácsony már nincs versenyben, a témákat „megörökölte” az ellenzék, így Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt is, akinek a fudanos még testhezálló is lehetne. A jelölt markánsan jobboldali agendájába kevésbé illeszthető be az álláskeresési járadék meghosszabbítása, az e körüli bizonytalanságra mi is rákérdeztünk múlt heti riportunkban – a Mércének Márki-Zay úgy nyilatkozott, hogy a „végső formában a programban lehet majd találkozni a járadékkal kapcsolatos ellenzéki ajánlattal”.

A kérdések a következőképp hangoznak:

  1. „Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés helyezze hatályon kívül a Fudan Hungary Egyetemért Alapítványról, a Fudan Hungary Egyetemért Alapítvány részére történő vagyonjuttatásról szóló 2021. évi LXXXI. törvényt?”
  2. „Egyetért-e Ön azzal, hogy az álláskeresési járadék folyósításának leghosszabb időtartama 270 nap legyen?”

Vagyis amennyiben sikerül 200-200 ezer aláírást összegyűjtenie az egyesült ellenzéknek – amelynek valamennyi pártja mellett a Magyar Kétfarkú Kutya Párt, mozgalmak és civil szervezetek is beszálltak a gyűjtésbe –, akkor valamikor a jövő évben szavazásra bocsáthatják a fenti kérdéseket. Orbán múlt keddi kormányinfón elhangzott szavai alapján vélhetően a választások után.

Az álláskeresési járadékkal és a Fudan egyetemmel kapcsolatos népszavazás kiírásához ezeken a helyszíneken lehet aláírni.

Azt hagyjuk is, mennyire tűnik a munkás érdekképviselet hiteles alakjának valaki, aki inkább a kormánypárt és a munkáltatók, a tőke álláspontját képviseli a rendelkezésre álló társadalomstatisztikai adatokkal szemben is, csak véletlenül se kelljen az ellenzékkel egy követ fújnia. A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat júliusi közlése szerint ugyanis átlagosan 445 napba telik munkát találni a regisztrált álláskeresőknek ma Magyarországon, azaz 14,6 hónapba, ami tízéves csúcsot jelent.

Palkovics nyilatkozata  egy olyan kapitalista mítoszt népszerűsít, ami szerint a munkanélküli segély miatt nem akarnak dolgozni az emberek, és hát így ki lesz, aki nap mint nap gyártja majd a gyárakban azt a finom GDP-t.

Először is szögezzük le: az, ha valakinek van munkabéren kívüli jövedelme, nem gátolja meg abban, hogy munkát keressen vagy dolgozzon. Persze, azt meghatározza, hogy mennyiért és milyen állásba fog elmenni dolgozni – erre hatással van mind a segély időtartamának hossza, mind az összege, ahogy a finn „alapjövedelem” kísérlet kapcsán Büttl Ferenc által is hivatkozott Galasi-Nagy tanulmányból is kiderül. Hogy hová lőjük be ennek a mértékét, az részben világnézeti, részben kőkemény közgazdasági kérdés.

Világnézeti abból a szempontból, hogy a jobboldali közpolitikák jellemzően elutasítják az állami felelősségvállalást: azt propagálják, hogy az egyén felelőssége, hogy biztosítsa a megélhetését, beleértve a minél hamarabbi munkába állást, és hogy ezt ösztönözzék, nagyon rövid ideig, vagy egyáltalán nem biztosítanak munkanélküli segélyezést. Ezzel szemben a baloldali megközelítés szerint a tőkés rendszerben a munkájukat elvesztőknek egész addig kell biztosítani az állami ellátást, míg újra el nem tudnak helyezkedni a munkaerőpiacon, hogy megélhetésüket ne veszélyeztessék a piacok és a tőke szeszélyei (vagyis a makrogazdasági folyamatok, ágazati trendek, stb.).

A juttatás összege és időtartama közgazdasági kérdés abból a szempontból, hogy a kapitalista rendszerben fetisizált GDP, vagyis nemzeti össztermék elvileg akkor növelhető leginkább, ha a gazdaságban minél magasabb hozzáadott értékű munkákat végeznek el.

Ebből a szempontból pedig akkor lesz sikeres a gazdaság, ha minden dolgozó a képzettségének leginkább megfelelő munkakörben dolgozik, ahol munkájával a legnagyobb hozzáadott értéket teremtheti. Magyarán: ha egy mérnök elveszíti a munkáját, akkor lehet, hogy akár már másnap elmehet kazánfűtőnek, vagy három hónapon belül teherautót vezetni. Mindkettő elengedhetetlenül fontos munkakör a társadalom és a gazdaság működése szempontjából (az pedig politikai berendezkedés kérdése, hogy melyiket állítják a másik szolgálatába), azonban akkor tudja képességeit a leginkább kibontakoztatni, és képzettségét leginkább kamatoztatni, ha mérnöki állást talál, de lehet, hogy ilyen csak háromnegyed év múlva fog nyílni.

Ez persze csak afféle elképzelt szituáció, és jellemzően bizonyára nem az állástalan mérnökök szenvedik meg igazán a kirívóan szűkmarkú magyarországi munkanélküli segélyezési rendszert, hanem azok, akiknek olyan alacsony a fizetésük, hogy nem igazán tudnak belőle félretenni. Ez egyébként, még ha kegyetlen módon is, de igazolja a kormány segélyezési politikáját: a magasabb keresetűeknek vélhetően vannak tartalékaik, amikből hónapokig, vagy akár évekig kihúzzák munka nélkül, még ha szívják is a fogukat. Akiknek pedig nincs, azoknak a keresetük eddig is alacsony volt, és minél hamarább ismét munkába állnak, annál jobb – legalábbis az exportra termelő, alacsony képzettségű munkaerőt igénylő cégeknek.

Másodszor: a munkanélküli segély  – vagy ahogy kispolgári becenevén szólítjuk, álláskeresési járadék  – azért szükségeltetik, mert a tőkés rendszerben a gazdaság teljesítménye hullámzik; ahogy az egyes ágazatok, egységek termékeire mutatkozó kereslet sem állandó. Valamint vannak technikai újítások, stb. amik befolyásolják, hogy egyes cégnél, ágazatban vagy akár a teljes gazdaságban mennyi munkáskézre van szükség a tőke lehető legmagasabb profitábilitásához.

Ezzel szemben ma már csak nagyon kevés országban vannak – sokban pedig soha nem is voltak – olyan törvények, amik hatékonyan védenék meg a munkahelyeket, így az egyes válságok hatásait a tőke a munkásokra terhelheti. Magyarán, amíg szükség van a munkás munkájára, addig a tőke a megtermelt érték töredékével honorálja a dolgozót, amint azonban olyan helyzet áll elő, amiben nincs már szükség rá, mihamarább megszabadul tőle.

Persze ez a gyakorlatban ennél bonyolultabb: az ilyen hullámok kiküszöbölését szolgálja például a munkaidőkeret is, ami lehetővé teszi, hogy a munkáltató úgy terhelhesse a dolgozóra a gazdaság ciklikusságának költségeit, hogy továbbra is állásban marad, vagyis a munkaidejét akár több éves ciklusokban számolva, egyenlőtlenül dolgozza le.

Ezt a célt szolgálják a különböző prémiumrendszerek, amik esetében a dolgozó alapbére viszonylag alacsony – és az állásidőre is ezt kapja meg –, míg a viszonylag tisztességesebb fizetéshez akkor jut, amikor folyamatosan megy a munka. Figyelem: továbbra sem a munka minőségéből, hanem a gazdaság jellegzetességeiből fakadón egy olyan rendszerben, amiben alapvetően a termelőeszközök tulajdonosa profitál az elvégzett munka után.

A munkanélküli segély pedig azt lenne hivatott ellensúlyozni, hogy mikor a tőkés rendszer ciklikusságából fakadóan a társadalom egyes csoportjai elveszítik megélhetésüket, akkor – ha már nem voltak olyan szabályok vagy kollektív szerződések, melyek megvédték volna ettől – biztosított legyen a dolgozó megélhetése, legalábbis valamilyen szinten. Ha másért nem, akkor a kapitalista megközelítést tekintve már csak azért is, hogy legalább a megélhetéséhez szükséges mértékben fogyasszon, ezzel is felvevőpiacot biztosítva a gazdaságban az egyes termékeknek.

De ha a megtérülési mutatókon túlra tekintünk?

Ez már az állam szerepéről alkotott felfogás kérdését feszegeti. Vagyis, hogy egy olyan rendszerben, ami névleg az egyén személyes kvalitásaira – szorgalom, tehetség, stb. – bízza a megélhetésének biztosítását és minőségét, milyen mértékben kell felelősséget vállaljon az egyénért, ha éppenséggel nem sikerül eladnia munkaerejét a munkaerőpiacon.

Amennyiben az egyén felelősségét kizárólagosnak vesszük (amit a fundamentalista liberálisokon kívül már kevesen tesznek), úgy is jogos a megállapítás, hogy a közösségnek – amit társadalmi szinten esetünkben elvileg az állam képvisel – felelősséget kell vállalnia nehezebb sorsú tagjaiért, és nem hagyhatja éhen pusztulni őket. Cserébe persze „nincs ingyenebéd” felkiáltással elvárhat valamiféle, mégoly értelmetlen munkát – ez a szegény- és dologházak, és nem mellesleg a magyarországi közmunkaprogram logikája.

Amennyiben azonban belátjuk, hogy a társadalomban az egyes csoportok, rétegek és bennük az egyének lehetőségeit rendkívül kiterjedt módon befolyásolják, hogy hova születtek, milyen osztályba, és azon belül milyen rétegbe, akkor már egészen más a dolog optikája. Az egyén lehetőségeinek szempontjából meghatározó, hogy mekkora gazdasági, társadalmi, kulturális és szimbolikus tőkét örökölt, vagyis leegyszerűsítve mennyi pénzük volt a szüleinek, milyen a kapcsolati hálójuk jellege, hány könyv volt otthon a polcon, és melyik iskolába járatták, vagy mekkora megbecsültségnek örvend a család vagy az adott személy.

Ehhez járul hozzá az is, hogy milyen a közoktatás minősége – Magyarországon siralmas –, a közszolgáltatások minősége, az információkhoz való hozzáférés és az infrastrukturális egyenlőtlenségek, és hogy milyen a szociális háló és az állam által végzett társadalmi újraelosztás mértéke.

Ez utóbbi része a munkanélküli segélyezés, és amennyiben feltételezzük, hogy az előző bekezdésben leírt körülmények erősen meghatározzák az egyes társadalmi rétegek tagjainak a mozgásterét, már kétségkívül jogosnak tűnik a felvetés, hogy az állam vagy az adott politikai közösség azok részére csoportosítson át adóbevételekből származó összegeket, akik a társadalmi pozíciójukból fakadóan nem rendelkeznek a megélhetésüket biztosító jövedelemmel. (Magyarországra ez különösen igaz, a kirívóan egyenlőtlen vagyoni és jövedelmi eloszlás, valamint lehangoló társadalmi mobilitási mutatók miatt.)

Hosszabb távon pedig az lenne az állam feladata, hogy az ilyen kilátástalan társadalmi helyzetek újratermelődését minél inkább megakadályozza.

Sőt. Még akkor sem kell feltétlenül a tőkés rendszer keretein túlra tekintenünk (bár a jelenlegi rendszer fundamentumát erősen megkérdőjelezné), ha azt mondjuk, hogy az államnak abban is van feladata, hogy meghatározza – környezeti fenntarthatóság, valamint a társadalmi igények és a rendelkezésre álló erőforrások figyelembevételével –, mekkora termelési volumenekre van szükség az egyes iparágakban.

Azaz azt, hogy mit érdemes és szükséges termelnünk, és hogyan: ezekhez milyen munkaidők társulhatnak, milyen fizetéseket kell ezért cserébe a cégeknek biztosítaniuk, figyelembe véve a megélhetési költségeket. Kiváltképp, ha a rendszerben léteznek jó minőségű állami munkahelyek is, elsősorban azokban az ágazatokban – oktatás, közszolgáltatások, infrastruktúra, művészetek, humántudományok – melyeket a minőség és hozzáférhetőség érdekében nem érdemes a piac kegyeire bízni.

Az előbbiekből adódik a kérdés, hogy egyáltalán mi szükség van arra társadalmi szempontból, hogy egy apró csoportot – a tulajdonosi osztályt – a termelőeszközök fölötti tulajdona feljogosítson arra, hogy a tulajdon nélküli osztály munkájával megtermelt értéktöbblet jókora részét kisajátítsa. Mert

ha a termelés a valódi társadalmi igényeket szolgálná ki, és a munkavégzés célja nem a tőke szaporítása lenne, ha úgy tekintenénk rá, mint ami képességeink és lehetőségeink függvényében valamennyiünk osztályrésze mindannyiunk közös érdekének szolgálatában, akkor arra sem lenne példa, hogy valaki munka és megélhetés nélkül tengődjön, míg mások inuk szakadtából dolgoznak valaki más javára.

A fentiekkel kétségkívül hatékonyan lehetne befolyásolni a munkanélküliségi rátát, amennyiben az állam nem kíván munkanélküli segélyt folyósítani. Lehet azzal érvelni, hogy a vállalkozás szabadságát korlátozza erősen – vagy utóbbi esetben megszünteti –, ugyanakkor meg kell válaszolnunk egy fontos kérdést magának az államnak a feladatával kapcsolatban.

Mégpedig hogy mi célt szolgál: az emberek minél teljesebb jólétének a szolgálatát? Vagy a mágikus GDP-adatok minél magasabbra tornászását, azaz a tőkének nyújtott védelmet és a szabadság illúziójának fenntartását, azt hirdetve, hogy mindenki szabadon kereskedhet a szükségletei kielégítése céljából – ha nincs mással, hát a munkaerejével?

Mert a valódi szabadságot azzal lehet megadni az embereknek, ha stabil anyagi talapzatot biztosítunk az életüknek, nem más jólétéért és gazdagodásáért dolgoznak ébren töltött idejük nagyrészében. És a társadalom jóléte érdekében végzett munkájuk mellett van elég szabadidejük, amit a maguk gyönyörűségére tölthetnek el, művelődhessenek és szűkebb, valamint tágabb értelemben vett közösségük közügyeivel foglalkozzanak.

Addig is, míg ez a világ el nem jön, a munkanélküli segély elengedhetetlen ahhoz, hogy a társadalmat – még ha csak egészen csekély mértékben is –, de megóvjuk a piac szeszélyeitől. Ez még bőven nem szocializmus, de még csak nem is szociáldemokrata érték, hanem a tőkés rendszernek is jól felfogott érdeke lenne, ha nem kizárólag a rövidtávú profitmaximalizálás lenne a célja.

De persze mi más is lehetne itt, az EU perifériáján – hát még a tőkés világrendszer miénknél sokkalta súlyosabb igát nyögő perifériáján.

Kiemelt kép: A SungEel HiTech Hungary Kft. második üzeme a bátonyterenyei ipari parkban a megnyitójának napján, 2021. július 7-én. MTI/Komka Péter