Hadd magyarázzam meg az idézőjelet, mielőtt a finn kísérlet első eredményeit értékelném. A finn kormány 2017-18-ban egy kísérletbe kezdett, amelyet mindenki – ők maguk is – alapjövedelem-kísérletként aposztrofáltak.
A kísérletet a Kela, a finn társadalombiztosítási intézet (angol megnevezése: The Social Insurance Institution) folytatta le. A Kela nem csupán a technikai lebonyolítást végezte, de a kapott adatok elemzése is rá hárul, amiből az következik, hogy ha érdemi információhoz szeretnénk jutni a kísérletről, illetve annak előzetes és majdani eredményeiről, akkor az a legjobb, ha nem félrevezető újságcikkekből (erről még később), hanem a Kela honlapjáról tájékozódunk.
A Kela honlapján a kísérlet leírásában a basic income, a universal basic income, illetve a guaranteed basic income kifejezések szerepelnek a megnevezésére, amit valóban alapjövedelemnek szoktunk fordítani.
A szóhasználat ellenére azonban a finn kísérlet korántsem tekinthető igazi alapjövedelem-kísérletnek.
Az alapjövedelem (feltétel nélküli alapjövedelem – FNA) ideájának lényege, hogy a feltétel nélküli juttatás az ország összes polgárának vagy lakosának (citizens vagy residents) jár. Egy valódi alapjövedelem-kísérlet esetében véleményem szerint akkor járunk el helyesen módszertanilag, ha egy véletlenszerű, rétegzett mintavételi eljárással mintát veszünk a teljes népességből és a kiválasztottak számára – függetlenül minden egyéb státuszuktól –, huzamosabb időn keresztül alapjövedelmet biztosítunk (egyéb társadalmi jövedelmet természetesen nem). A kísérlet során megfigyeljük viselkedésüket, majd összevetjük a kontrollcsoport viselkedésével, amely kiválasztása hasonló eljárással történik.
Ha nekem kellene egy magyarországi alapjövedelem-kísérletet megterveznem, akkor (kissé egyszerűsítve a feladatot) kiválasztanék két járást, amelyek lakóinak szociológiai összetétele többé-kevésbé az országos összetételt tükrözi (kor, nem, iskolai végzettség, munkanélküliségi arány, stb.). A kísérletben az egyik járás lakossága venne részt, a másik pedig megfigyelt kontrollcsoport lenne.
Nézzük, hogy a fentiekhez képest a finnek mit csináltak alapjövedelem-kísérlet címén?
Kiválasztottak kétezer 25-58 év közötti munkanélkülit, akik havi 560 eurót kaptak ellátásként kötöttségek és feltételek nélkül, foglalkoztatottsági státuszuktól és minden egyébtől függetlenül. Azaz kiválasztottak kétezer munkanélkülit és megnézték, hogy a feltételek nélküli havi fix 560 eurós juttatás hogyan hat a viselkedésükre (elsősorban munkapiaci viselkedésükre), összehasonlítva egy olyan ötezer fős kontrollcsoport „viselkedésével”, melynek tagjai a normál munkanélküliségi ellátási rendszerben (feltételekkel) kaptak juttatást.
A mintavétel jellege nyilvánvalóvá teszi, hogy pusztán egy speciális csoport viselkedésének a teszteléséről szólt a kísérlet, nevezzük inkább alapjövedelem-bázisú munkanélküli ellátási kísérletnek, ami bár kevésbé fülbemászó, mint az alapjövedelem-kísérlet, ám pontosabban fedi le a valóságos tartalmat.
Mi volt valójában az egész korlátozott kísérlet célja? A Kela honlapja szerint elég sok minden: az ellátórendszer átalakításának munkapiaci hatásainak vizsgálata, hogy az mennyire ösztönzi a munkavállalást, milyen mértékben csökkenti a bürokráciát, stb. A megrendelő, azaz a finn kormány számára pedig elsősorban az, hogy a jelenlegi, meglehetősen bonyolult és éppen ezért költséges (működtetési költségek) munkanélküli ellátási rendszer alternatívájaként felmutatható alapjövedelem-jellegű ellátási forma képes-e olcsóbban (egyszerű rendszer, alacsony működtetési költségek) ugyanazt (vagy jobb) eredményt produkálni?
Érdemes hangsúlyozni, pláne, ha balról nézünk rá a finn kísérletre, hogy a konzervatív finn kormány az alapjövedelemszerű munkanélküli ellátás esetleges bevezetésével (ellátási rendszer átalakítása) elsősorban spórolna, de mivel a finnek esetében a konzervatívok valóban konzervatívok és nem idióták (értsd gondolkodnak), a rendszer teljes átalakítása előtt tesztelték az ötletet.
Nézzük meg, hogy várható volt-e a teszt paraméterei alapján a foglalkoztatottság növekedése? Azért fontos erről beszélni, mert a negatív értékelések (kudarc, elbukott, stb.) alapja az a tény, amit a Kela maga közölt az első eredmények között, hogy a foglalkoztatás nem nőtt, semlegesebb szóhasználattal nem változott („no effects on employment”). Mindamellett, hogy a foglalkoztatás növelése az alapjövedelem-jellegű juttatással explicit módon célként fogalmazódott meg, a továbbiakban én amellett fogok érvelni, hogy
a foglalkoztatás nem növekedése nem az alapjövedelem-jellegű juttatás „kudarca”, hanem a kísérlet paramétereibe kódolt következmény.
Lássuk a technikai részleteket! Adott tehát egy kétezer fős munkanélküli csoport, akik 560 euró havi juttatást kapnak feltételek nélkül (nettó) és a kontrollcsoport, akik 700-1000 eurós (bruttó[1]) munkanélküli segélyt kapnak (ezt az eltartott gyermekek számától függően) aktivitási feltételekkel, amelyeket 65 naponként ellenőriznek. Nincs pontos információm arról, hogy a hagyományos ellátást kapó munkanélküliek átlagosan hány gyermekkel rendelkeznek és ebből adódóan átlagosan mekkora juttatást kapnak, így csak becsülni tudjuk az átlagos ellátás összegét. Tekintsük ezt havi 850 eurónak (bruttó) – egyszerű átlag –, mely esetben a kontrollcsoport tagjainak átlagos munkanélküli juttatása nettó 640 euró/hó.
Az első pont, ahol érthetővé válik, hogy a finn kollégák miért számíthattak magasabb foglalkoztatási eredményre a kísérleti csoport esetében: a kísérletben résztvevők csökkentett ellátási összeget kaptak a hagyományos ellátási összeghez képest.
A közgazdászok és gazdaságpolitikusok körében van egy közkeletű vélekedés, miszerint a munkanélküliségi ellátás összegének csökkentése (vagy a folyósítás időtartamának csökkentése) rövidíti az álláskeresési időt, gyorsabb munkába állást eredményez, ezáltal csökkenti a munkanélküliséget, növeli a foglalkoztatást. A szakirodalom a fentiek kapcsán a hatékonyságveszteségre hívja fel a figyelmet, ami abból fakad, hogy az erős munkavállalási kényszer miatt nem a számára legmegfelelőbb munkát találja meg (vállalja el) a munkanélküli.
Most azonban nem a járadék csökkentése, mint foglalkoztatásnövelő módszer kritikáját akarjuk bemutatni, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy egyáltalán működik-e ez a módszer. Igazolja-e a közgazdasági (munkagazdasági) empíria az „alacsonyabb járadék magasabb foglalkoztatáshoz vezet” tételt? Korántsem! Vannak kutatások, amik gyenge negatív korrelációt mutatnak (gyenge negatív irányú összefüggés van), mások azonban azt találták, hogy
a segélyek szintje semleges a munkavállalási hajlandósággal kapcsolatban[2].
A második ok, ami miatt a foglalkoztatás növekedését várhatták az alapjövedelmet támogatók, az az alapjövedelem állandósága (nem veszik el bérjövedelem mellett sem), amely ösztönzi az alsó bérkategóriákban lévő álláshelyek elfogadását (alkalmi munkák, részmunkaidős munkák, stb.)
E mögött az érvelés mögött az a tétel áll, hogy a munkanélküli számára a munka (és az adott munkajövedelem) elfogadása nem költségmentes, annak költsége a munkanélküli segély elvesztése (alternatív költség). Az alsó bérkategóriás állások esetében az alternatív költség akadályozza a munka elfogadását, mert a felkínált munkajövedelemhez képest magas. Magasabb bérkategóriás állások esetében ez a hatás „elveszik”, mert az alternatív költségként megjelenő elvesző segély relatív mértéke csökken, jelentéktelenné válik a munkavállaló szempontjából.
A nem elvesző alapjövedelem (alternatív költség hiánya) miatt tehát ésszerű volt bővülő foglalkoztatásra számítani a finn kísérlet esetében. Vagy mégsem? A lehetséges kimenet pontos értékeléséhez figyelemmel kell lennünk az alternatív út viszonyaira. Jelen esetben azt kell megvizsgálnunk, hogy vajon a kontrollcsoport tagjai számára jelen volt-e a fent említett alternatív költség, vagyis munkavállalás esetén a segély elvesztése? A válasz egyértelműen nem.
A finn ellátási rendszerben ugyanis a munkanélküli ellátás nem szűnik meg, ha a segélyezett munkát vállal, hanem számos esetben azonos vagy csökkentett összeggel folytatódik.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy az alacsony munkabérű állások esetében a hagyományos ellátás fokozatosan vezetődik ki, éppen azért, hogy a munkavállalást gátló alternatív költségképződést (elveszített segély) megakadályozza.
Az alkalmi, vagy részmunkaidős állás egyébként igen tág kategória ez esetben – lásd ugyancsak a Kela honlapján -, a becsült munkanélküli ellátás kiszámításánál pedig az a fő szabály, hogy 300 euró per hó nagyságig a jövedelem egyáltalán nem csökkenti a segély mértékét, felette pedig a becsült juttatás = juttatás – (munkajövedelem – 300 euró)/2 formula alapján számítódik ki a folyósított ellátás. A következő ábra szemléletesen mutatja, hogy az átlagosnak feltételezett havi 850 euró munkanélküli-ellátás mellett hogyan alakul a becsült juttatási összeg alacsony jövedelmet biztosító munkák esetében (vízszintes tengelyen a havi munkajövedelem euróban).
A grafikonról leolvasható, hogy
havi 500 eurós jövedelmet biztosító alkalmi és egyéb munkák esetében a hagyományos ellátás jobban támogatja a munkába állást, mint az 560 eurós alapjövedelem. 600 eurónál lesz azonos a hatás és felette válik csak erősebbé a kísérletben alkalmazott alapjövedelem munkába állást támogató hatása.
Mindazonáltal ismét szeretném hangsúlyozni, hogy a hagyományos modellben is létezik havi 600 eurós munkajövedelem felett is a támogató hatás, nem vész el, csak kisebbé válik. 850 eurós átlagos munkanélküli ellátási összeg mellett egészen pontosan 2000 euró havi jövedelem az a bérszint, ahol a bérjövedelem mellett már nulla euró támogatási összeg jár – továbbra is adott jellemzőkkel bíró munkákról beszélünk, lásd négyes lábjegyzet.
Összegezve: a finn kísérlet 560 eurós alapjövedelme éppen abban a bérsávban és munkatípusok esetében nem hozott újdonságot a hagyományos „kiléptetős” juttatási rendszerhez képest, ahol a hozzáértők a foglalkoztatás növekedésére számítottak.
Mit mutatnak az első eredmények és hogyan kell ezeket értékelnünk?
Nos, a foglalkoztatottságot nem sikerült növelni, ellenben a kísérletben résztvevők szubjektív jóléte növekedett.. Pontosabban fogalmazva a foglalkoztatottságra nem volt hatással a juttatási forma: a kísérletben résztvevők az első évben átlagosan ugyanannyi napot töltöttek munkában, mint a hagyományos ellátást kapók.
Ami nem azt jelenti, hogy a kísérlet kudarcot vallott volna ezen a téren (Fortune magazin)!
Annál is inkább, tehetjük hozzá, mivel a korábban kifejtettek szerint a foglalkoztatás növekedésével kapcsolatos várakozások elméleti (és gyakorlati) megalapozottsága erősen kérdőjeles. A korábban bemutatottak szerint a csökkentett juttattatási összeg (átlag 680 euró nettóról 560 euróra) foglalkoztatást növelő hatása nem áll biztos alapokon. Lehetne még részletezni, hogy ráadásul nem csak a csökkentés mértéke érdekes a hatás szempontjából (esetünkben kb. 20%), hanem az abszolút szintek is, illetve az összegek viszonya a megélhetéshez (létminimumhoz például), valamint távolságuk a minimálbértől (Finnországban nincs minimálbér), vagy az átlag- (medián) bértől, de ez már túlmutatna az eredeti szándékon.
A munkajövedelem mellett megmaradó alapjövedelem, mint a munkavállalás nulla alternatív költsége, illetve annak pozitív hatása (bár valószínűleg létezik), nem mutatható ki egy olyan rendszerben, ahol a munkavállalás nulla vagy nagyon alacsony alternatív költsége a kontrollcsoport feltételrendszerében is megjelenik. A kísérlet kritikáját – nem túl bonyolult nyelvezettel – elolvashatjuk még például az Understanding Finland’s Basic Income Experiment című Medium.com cikkben (ha az eddigiek nem lettek volna elég meggyőzőek).
Ugyanakkor, ahogy azt már máshol is leírtam,
az alapjövedelem jellegű juttatás feltétel nélküliségének pozitív hatásai az egyéb változók alakulásában jól láthatóvá váltak, az eredmények itt – jobb szubjektív életminőség, kevesebb stressz, kevesebb egészségügyi panasz –, magukért beszélnek.
Az ezekben látható pozitív változásokat én kifejezetten sikerként értékelem. És bár ennek a közérthető megfogalmazása: a nem „cseszegetjük” az embereket, akkor jobban érzik magukat, evidenciának tűnik, mégsem árt hangsúlyozni, hogy az ilyen típusú negatív externális hatások csökkenése (kevesebb stressz, jobb közérzet, jobb egészség) megtakarításokat eredményez az egészségügyi ellátórendszerben.
A másik „pozitív” hozadéka a kísérletnek az ellátórendszer működési költségeinek csökkentése. A kísérletben juttatott alapjövedelem feltétel nélkülisége egyben kevesebb bürokráciát (nincs ellenőrzés, nincs értékelés, nincs adminisztráció, stb.), olcsóbb államot jelent. Ha innen nézem, a változatlan foglalkoztatottsági mutató sikernek tekinthető, hiszen ugyanazt a foglalkoztatási szintet sikerül olcsóbban, vagyis hatékonyabban előállítani. A pontos adatok hiányában ezt az állítást nem tudjuk számokkal alátámasztani, de nyugalom, nem is kell, nem nekünk kell. A finn kormány majd eldönti, hogy az egy foglalkoztatottra, vagy egy munkaórára vetített egységköltségek ismeretében mit gondol az új rendszer hatékonyságáról a régiével összevetve.
Persze az 560 eurós alapjövedelem az ellátórendszer működését, működtetését teszi csupán olcsóbbá, az érintettek jólétét nem növeli, sőt az adott összeg mellett inkább csökkenti azt, de mint tudjuk, az alapjövedelem liberális (jobboldali) hívei nem az érintettek jólétére hivatkozva szokták támogatni annak bevezetését.
Végezetül hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a hatásvadász címek és felületes értelmezések korát éljük, ezért különösen fontos a szalagcímek mögé nézés, az eredeti források felkutatása. Tudom, hogy ez idő- és energiaigényes, de a tudás még mindig jobb a vélt tudásnál!
[1] 20%-os jövedelemadó terheli.
[2] „A foglalkoztatáspolitika és ezen belül a munkanélküli ellátási rendszer fontos problémája az úgynevezett segélyhatás. A segélyhatás azt méri, hogy a munkanélkülieknek juttatott segély összege megváltoztatja-e elhelyezkedési magatartásukat, és ha igen, milyen irányban és mértékben változtatja meg. A szokásos eredmény az, hogy a segélyhatás negatív, tehát bőkezűbb segélyezés csökkenti az elhelyezkedés valószínűségét, mert csökkenti a munkanélküli állapottal együtt járó jövedelemveszteséget. Magyar adatokon végzett korábbi kutatások ugyanakkor arra utalnak, hogy a segélyhatás nagyon kicsi, azaz még a juttatás összegének viszonylag jelentős emelése (csökkentése) is csekély mértékben csökkenti (növeli) az elhelyezkedés valószínűségét.” (Galasi – Nagy 2001, p36)
