Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az egyenlőtlenségektől nem lesz jobb a világ – és hazudik, aki mást mond

A 168 Órának adott interjút Isztin Péter, liberális fundamentalista közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem munkatársa, melyben ismét kitartóan és konzekvensen bizonyítja, hogy nem érti a társadalmi egyenlőtlenségek működését és a kapitalizmus természetét.

Isztin több problematikus állítást is megfogalmaz, a továbbiakban ezek közül fogok szemezgetni.

„Önmagában tehát azzal nincs probléma, ha nőnek az egyenlőtlenségek, a gond az, ha erre a kínálati oldal rugalmatlanul reagál.”

De, probléma. Az egyenlőtlenségek azért tudnak nőni, mert az embereknek a társadalmi helyzetük alapján különböző lehetőségeik vannak; nem a munkás hibája hogy nem tud rugalmasan reagálni – annyiban igaza van a klasszikus közgazdaságtani elméletnek, hogy az éhbérért dolgozó proletárok szeretnének jobban élni.

Azonban a tőkések érdekvédelmi szervezetének, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökének, Parragh Lászlónak is igaza van, mikor azt mondja, „az embereknek van egy lakóhelyük és egy képzettségük”.

Itt pedig el is jutottunk oda, miért rugalmatlan a kínálati oldal. A valóság nem úgy működik alapvetően – vagyis kevés esetben talán – hogy az agyondolgoztatott, minimálbéren tengődő munkás azt látja, hogy a ping-pong asztalos, babzsákos irodákban lebzselő informatikusok betegre keresik magukat, míg alóla lassan már a munkahelye is megszűnik, ezért úgy dönt, hogy átképzi magát.

Ebben megakadályozza, hogy nincs meg az a kulturális tőkéje, vagyis tudása, mellyel lehetősége lenne bekerülni egy jól menő programozókat képző helyre, vagy ha megvan, akkor nincs meg a gazdasági tőkéje hogy megtegye ezt a lépést, vagy a városkában, ahol lakik, nem informatikusképző van hanem csirkegyár… és napestig lehetne folytatni, milyen tényezők akadályozhatják még abban, hogy olyan tudáshoz jusson, mellyel „alkalmazkodni” tud a munkaerőpiaci igényekhez.

A kulturális tőkével kapcsolatban Isztin is látja a jelenleg fennálló rendszer problémáit, melyekre ad is egy teljesen értelmetlen választ; a felvetésre, miszerint, ha kevesebb állami támogatást kap a felsőoktatás, akkor kevesebb – és jellemzően jobb családi hátterű – ember fogja elvégezni az egyetemet, ezáltal is növekednek az egyenlőtlenségek, a következőt válaszolja:

„Ez persze igaz, de a különböző oktatási reformokat sokszor a pedagógusok érdekvédelmi szervezetei szokták megfúrni, mert ellenállnak azoknak a törekvéseknek, hogy a rosszabbnak ítélt tanárokat kirúgják.”

Brávó!

Tanárhiány van, és ráadásul nem csupán kevesen vannak a tanárok, de vészesen öregszik is el a szakma, így nem tudni, hogy tíz év múlva lesz-e, aki a gyerekeket az állami iskolákban oktassa, vagy csak az elit számára elérhető fizetős iskolákban lesz elegendő oktató. Mellesleg a reform nem azt jelenti, hogy kirúgják azokat a tanárokat, akik nem megfelelő módon oktatnak (bármit is jelentsen ez jelen esetben) – a reform a rendszert érinti, melyben a tanárok dolgoznak, oktatnak, a diákokat tanítják, nevelik.

A reformnak úgy kell megvalósulnia, hogy a diákok jobb oktatást kapjanak, a tanároknak pedig jobb legyen dolgozni, azonban amit oktatási reform címén például Magyarországon művelnek, az jellemzően nem ebbe az irányba hat, így nem csoda, ha a tanárok – és a diákok, szülők, oktatási szakértők, stb. – tömegei tiltakoznak ellene sztrájk vagy tüntetés (vagy bármi egyéb) formájában.

Az pedig egy konkrét tárgyi tévedés, hogy a pedagógusok érdekvédelmi szervezetei az oktatási rendszer átalakításának a kerékkötői volnának; maguk is reformokat követelnek, csak épp nem olyanokat, melyek végén kirúgják a tanárokat és központilag meghatározott középkori stílusú agyrémeket kell oktatni, hulladék könyvekből, hanem melyek mind a diákok, mind a tanárok javát szolgálják.

Rendszerben kellene gondolkodni, nem pedig egyénekben

– a helyzet nem az, hogy vannak rosszul tanító tanárok, meg munkások, akik majd eldöntik hogy átképzik magukat, mert motiválják őket a jobb munkakörülmények és a magasabb bérek.

Hanem van egy széthullás szélén álló oktatási rendszer, ami újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket – hisz aki jobb helyzetben van, annak a gyereke jobb – esetleg fizetős – iskolába fog járni, ahova használhatóbb tudást hoz otthonról, majd több lehetősége lesz jobb munkát találni képzettsége, valamint családjától kapott gazdasági, társadalmi, kulturális és szimbolikus tőkéje nyomán.

Eközben a proligyerek – jó esetben érettségi után – majd mehet a szalag mellé napi tíz órában polírozni a szelepfedeleket, mivel a családnak nincs pénze kifizetni, hogy egyetemre járjon, mert még ha fel is vennék államilag finanszírozott helyre, ki kell fizetni a kollégiumot vagy az albérletet, a megélhetési költségeket, stb.

„Az is érdeksérelmet okoz, hogy ha bizonyos készségeket kiemelten akarunk fejleszteni, akkor az ezeket oktatóknak magasabb fizetést kell adni, és más területekre kevesebb pénz jut.”

Nem, az egész oktatási rendszerre kellene többet fordítani, és az ha az informatikus keresettebb szakma, mint a történész, nem jelenti azt, hogy az informatika tanároknak többet kellene keresniük a történelemtanároknál, ahogy azt sem, hogy előbbit az utóbbi kárára kellene fejleszteni.

„Ha megadóztatjuk a felső egy-két százalék jövedelmét, akkor csökken az ösztönző arra, hogy valaki olyan humántőkét halmozzon fel, amely képessé teszi arra, hogy a jövedelme által bekerüljön e körbe.”

Mint feljebb kifejtettem, nem – vagy legalábbis igen kis részben – motiváció kérdése, hogy valaki „humántőkét” halmozzon fel, sokkal fontosabb, hogy már születésekor predesztinálva van az ember, hogy valamilyen életpályát bejárjon –

leegyszerűsítve ez úgy néz ki, hogy akinek a szülei rózsadombi orvosok, szintén nagy valószínűséggel az lesz, akinek meg szabolcsi közmunkások, az is megörökli ezt a helyzetet.

Végezetül ejtsünk pár szót a környezetvédelemről, valamint korunk egyik legnagyobb kihívásáról, a klímaváltozásról, mely szépen lassan az ember számára lakhatatlanná teszi a bolygó jelentős részét, és természetesen az eleve rosszabb helyzetben lévő népeket és az alacsonyabb osztályhelyzetűeket fogja a legrosszabbul érinteni.

„A környezetvédelem és kapitalizmus bizonyosan nem zárja ki egymást. Sokan abból indulnak ki, hogy ha komolyan vesszük a környezeti problémákat, akkor annyira meg kellene növelni a termelési költségeket, hogy azok már lehetetlenné tegyék a növekedést. De nem a termelést és a fogyasztást kéne büntetni, hanem a szennyezést. Ha rendesen be van árazva a levegő, és fizetni kell a szennyezésért, úgyis kevesebbet fogunk fogyasztani, miközben lesz ösztönző a környezetbarát és magasabb fogyasztást lehetővé tévő innovációra.”

De, kizárja – épp azon működés miatt, amit Isztin ebben a bekezdésben leírt. A termelés és a fogyasztás folyamatos növelését az emberek és a környezet kizsákmányolása árán lehet elérni, a piacon egymással versengő cégek pedig kénytelenek is folyamatosan növelni a termelésüket, hogy talpon maradjanak a konkurenciával szemben.

A rendszer a fogyasztás őrült pörgetése árán próbálja minél későbbre kitolni a következő, ciklikusan újra és újra, tehát egyszer bizonyosan bekövetkező válság időpontját, a fogyasztáshoz pedig termékek kellenek, melyekhez nyersanyagra és energiára van szükség, előállításuk során pedig szennyező anyagok keletkeznek.

Szóval termelés + fogyasztás = szennyezés.

Éppen hogy nem egy olyan rendszerre volna szüksége az emberiségnek kollektíve, mely a termelés és fogyasztás folyamatos növelésére épül, melyből igazán a globális felső osztályok profitálnak, azonban tönkreteszi az emberiség jelentős – szegényebb – részének az otthonát.

Éppen hogy nem egy olyan rendszerre volna szüksége az emberiségnek kollektíve, mely arra kárhoztatja az elnyomottak tömegeit, hogy rabszolgamunkában dolgozzanak azon nyersanyagok kitermelésén, melyek felhasználásával rabszolgatársaik termékeket állítanak elő, melyeket aztán megvásárolnak azok, akik – termelőeszközöket szintén nem birtokolván – látható bérért bocsátják áruba munkaerejüket a planéta valamely boldogabbik részén.

Olyan rendszerre van ugyanis szükségünk, melynek propagálásakor a rendszer apostolának nem arra kell hivatkoznia, hogy a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek majd motiválják az elnyomottakat, hogy elnyomókká váljanak, miközben világos, hogy ez a lehetőség amellett hogy morálisan végtelenül romlott, gyakorlatilag nem is létezik – azonban a „te is elérheted!” propagandával az alul lévőket remekül lehet vele versengésre és erőn felüli munkára ösztönözni.

Olyan rendszerre van szükségünk, melyben a problémákat nem azzal oldjuk meg, hogy valakit kirúgunk, és amelyben nem a gazdasági növekedés vagy az uralkodó osztály gyarapodása a társadalom működésének végső célja, és amelyben nem történhet meg, hogy az egyik ember a másikat szolgálja ébren töltött idejének legnagyobb részében, mindössze azért, mert rosszabb helyre született.

Végül pedig olyan rendszerre van szükségünk, melyben a Föld lakosainak széles tömegei együttműködve dolgoznak azon, hogy a kapitalizmus tombolásának nyomán bekövetkező társadalmi és környezeti katasztrófának minél kevesebb áldozata legyen az elkövetkezendő évtizedekben, és az emberiségnek száz év múlva is legyen hol laknia.

Olvass tovább!