„Mit kell csinálni holnap, hogy a dolgok megváltozzanak? (…) Forduljunk vissza a 2002-es választásokhoz, és hallgassuk meg, értsük meg a bajokat. (…) Tegyük lehetővé, hogy 2005 legyen a nemzeti konzultáció éve.”

Orbán Viktor a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnökeként 2005. február 19-én, országértékelő beszédében használta először a nemzeti konzultáció kifejezést. Az elnevezés és gyakorlat azonban alapvetően különbözött mai formájától.

Magyarország kormánya mára már tízmilliárdokat költ a nemzeti konzultáció intézményére, ebben az összegben benne foglaltatik a mintegy 8 millió levél kipostázása és a népszerűsítő kampány költségei a különböző médiafelületeken, közösségi platformokon. A Fidesz–KDNP tudatában van annak, hogy a konzultációs levelek döntő többsége a kukákban végzi. Akkor mi a célja a nemzeti konzultációval, és miért éri meg a mértéktelen pénzszórás? Az alábbi cikk ennek okaira keresi a választ.

A kezdetek

Az országértékelő beszédet követően, március 9-én létrejött a Nemzeti Konzultációs Testület (NKT). A szervezet létrehozásának célja „a demokrácia lelki, szellemi alapjainak újbóli lefektetése [volt] az elkövetkező nyolc hónap során”, méghozzá oly módon, hogy mindenkinek lehetőséget biztosítsanak ahhoz, hogy pártállástól függetlenül „elmondja, milyen jövőt képzel magának és Magyarországnak”.

A Testület magát független, pártpolitika és világnézetek felett álló, civil szervezetként nevezte meg. Orbán Viktor maga válogatta össze a Testület nyolc tagját^[1]. A Fidesz pártelnöke nem volt tagja a NKT-nek, és hangsúlyozta az alakuló ülés utáni sajtótájékoztatón, hogy a Testület létrehozását nem pártja, hanem ő kezdeményezte. Az alapítás után csaknem másfél hónappal az első kérdőívek nyomtatásra kerültek (készítésükben szociológusok, pszichológusok és közvélemény-kutatók is segítettek).

A kérdőív maga 6 főkérdést tartalmazott: Mit tett értünk az ország?, Miben csalódtunk?, Mitől félünk?, Mibe szeretnénk beleszólni mi is?, Min változtassunk?, Mi legyen a közös cél?

Május 18-án Budapesten, a Madách téren megnyílt a Nemzeti Konzultáció Központja, ahol a hét 5 napján fogadták az érdeklődőket a testület tagjai. Június közepétől négy nemzeti konzultációs busszal egyhónapos országjárás kezdődött. Több mint 700 településre jutottak el az országjáró buszokkal, és több mint 1,6 millió ember véleményét hallgatták meg személyes beszélgetések során, telefonon vagy levélben. A kérdőíveket (mindössze) hatszázezren küldték vissza kitöltve. A konzultációs program egészéről, a visszaküldött kérdőívek eredményéről még 2005-ben egy beszámoló készült, címe: „Meghallgattuk Magyarországot”.

Orbán valódi szándéka a minél szélesebb kapcsolati hálózat kiterjesztése, kiépítése és az adatgyűjtés volt a 2006-os tavaszi országgyűlési választások előtt. A Nemzeti Konzultáció intézményét azért teremtette meg, hogy növelje pártja társadalmi beágyazottságát, szavazóbázisát, és információt gyűjtsön többek között a választási kampánya témáihoz.

A direkt politikai marketing változatos eszközeit alkalmazva kívánta a lehető legtöbbféle csatornán elérni a választókat. Faluparlamenteket hoztak létre 176 Fidesz-választókerületben; fórumokat, kulturális programokat szerveztek országszerte; leveleket, kérdőíveket küldtek ki önkéntesekkel, amiket elérhetővé tettek az interneten is; éltek a telefonos megkeresések lehetőségével; állandó fogadóórákat biztosítottak.

A Nemzeti Konzultációs Testület és programjának megalkotása egy alaposan megtervezett stratégia volt Orbán kezében, (látszólag) semleges tárgyalási felületként hiánypótló társadalmi szolgáltatást nyújtott. A kommunikáció legközvetlenebb eszközét választotta, a személyes beszélgetéseket, találkozásokat; a jelenlét és részvétel élményét teremtette meg a polgárok számára.

2011-től a 2020-as év végéig a Fidesz–KDNP pártszövetség még 8 alkalommal postázott ki nemzeti konzultációs kérdőíveket Magyarország felnőtt korú állampolgárainak (2010-ben csak az öregségi nyugdíjasoknak küldött ki konzultációs levelet). A kormányfő a kísérőlevelek mindegyikén kijelenti, hogy a visszaküldött véleményeket a döntéshozások során figyelembe fogják venni.

Azonban a konzultációra való törekvés látszata sem bukkant fel a közvélemény-kutatás kérdőívein, és többé nem létezett faluparlament, nem volt se országjárás, se fogadóórák, se fórumok. A Fidesz elnöke 2010 tavaszán elérte célját, pártja megnyerte az országgyűlési választásokat, koalícióban kétharmados többséggel megalapította a második Orbán-kormányt (Fidesz–KDNP). Nem volt többé szüksége arra, hogy a lakosság elmondja neki, „milyen jövőt képzel magának és Magyarországnak”.

Kiépül a propaganda, beindul a gépezet

A nemzeti konzultáció új típusú intézménye formájában, stratégiájában és céljában is különbözik a 2005-ös elődjétől. A kipostázott dokumentumokat szakmai szempontból képtelenség közvélemény-kutatási kérdőívekként megnevezni többek között az irányított és sugalmazó kérdések alkalmazása; a válaszlehetőségek nem, vagy ritkán kiegyensúlyozott volta; a szakszerű mintavétel és a társadalmi-demográfiai felmérés hiánya miatt.

A nemzeti konzultációk a kormánykommunikáció szerves részei, melyeket – a 2012-es évtől – propagandakampány vezet fel és kísér végig.

Ezzel a politikai kommunikációval a kormány a közgondolkodás állandó befolyásolására törekszik. A közpolitikai hangulat irányításában részt vesznek nemzetközi és hazai professzionális tanácsadók is, akiknek szerepe a kortárs politikában ugyanolyan fajsúlyos – hacsak nem fajsúlyosabb –, mint a politikusé. Ma már a tanácsadó felelőssége az adott társadalom meggyőzése, befolyásolása. Amikor egy párt, illetve jelölt nyer vagy veszít a választásokon, akkor az alkalmazott kommunikációs stratégia nyer vagy veszít.

Az ellenzéki pártként politizáló Fidesz 2008-tól lépett kapcsolatba, majd szerződött egy nemzetközi politikai konzulens céggel a Habony Árpád által felügyelt Századvég Alapítványon keresztül. A GEB International vállalkozást európai területen ketten irányították: George Eli Birnbaum és Arthur Jay Finkelstein. Finkelstein közvélemény-kutatóként főleg negatív mintákra fókuszáló attitűd-vizsgálatokat és mély pártpreferencia-kutatásokat végeztetett. Rendszeresen mérte az egyes társadalmi csoportokat érintő sztereotípiákat és előítéleteket is. Ezek alapján javasolta az egyes politikai üzenetek megfogalmazását. Felméréseiben az emberek aggályait kutatta, azokból dolgozta ki a félelmekre építő üzeneteket, szlogeneket, és a közvetítési technikára is ő tett javaslatokat.

Taktikáját tapasztalatból ismerhetjük: negatív kampányt kell indítani a politikai ellenfél ellen minél meglepőbb hamis vádakkal, azokat folyamatosan és végtelenségig kell ismételni az összes elérhető csatornán, és az összes választók által rossznak vélt/félelmet okozó dolgot ki kell vetíteni a jelöltre. Egyszerű és hatásos szavakat kell ismételni, az ideológiai különbséget ki kell domborítani. Továbbá fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ha az ellenjelölt hatalmi pozícióba kerül, az milyen veszélyekkel jár majd.

Az ellenfél szavazótáborát kell alapvetően elbizonytalanítani, a bizalmat kell megingatni jelöltjük besározásával, demotiválni kell a támogatókat, hogy ne menjenek végül szavazni a politikusra.

Módszerét arra a nézetre alapozta, hogy a választópolgárok alapvetően érzelmi és nem racionális alapon hozzák meg politikai döntéseiket; valamint arra, hogy meggyőzni nehezebb, mint elbizonytalanítani.

Valószínű Finkelstein hatásának köszönhető az is, hogy 2012-től a nemzeti konzultációk köré kiépült egy összehangolt propagandagépezet, és a stratégiaváltást követően egy kiterjesztett propagandakampány vitte tovább a nemzeti konzultáció intézményét. Ahhoz azonban, hogy egy propaganda hatásosan működjön, a médiának is hatásosan kell működnie.

A 2010-es tavaszi kormányalapítás után a pártszövetség augusztusban hozzálátott a médiatörvény módosításához. Az Országgyűlés két korábbi médiafelügyeleti szerv egyesítésével létrehozta a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságot. Az új szabályozások révén a kormányközeli vállalkozókhoz került a médiapiac jelentős része, a kormányzati befolyás a közszolgálati médiát is fokozatosan csaknem egészében maga alá gyűrte. Az évek során a köztéri plakáthelyek, reklámozó felületek jelentős részéről is kiszorultak a Fidesz–KDNP-t kritizáló hirdetők, médiapiaci szereplők. Így a kormány saját akaratátviteli technikáját egy nagyon jól felépített és bejáratott propagandagépezeten keresztül akadálytalanul érvényesítheti.

A kommunikációban hangsúlyosan ügyelnek arra is, hogy meghatározzák politikusaiknak, mely szavakat használhatják (pl.: Brüsszel), és melyeket kerüljék
(pl.: Európai Unió). A Miniszteri Kabinetiroda felügyeli többek között ezt is, valamint mind a kormánypárti, mind a közmédia tartalomfelelőseinek hetente eligazítást tartanak arról, hogy a médiában milyen kulcsszavakat, kifejezéseket kell alkalmazni (pl.: „külföldi pénzekből finanszírozott” civil szervezetek).

2015 végétől a 2018-as választásokig csaknem 400 közvélemény-kutatást végeztetett a kormány annak vizsgálatára, hogy melyek azok a kifejezések, amelyeket a negatív kampányaikhoz vagy a nemzeti konzultációkhoz fel lehet használni, mivel azok az elvárt negatív érzelmeket váltják ki a megfelelő célcsoportból.

A kipostázott és interneten elérhető konzultációk központilag szabályozott, permanens kampányok részei. A közvélemény-kutatásra használt eszköz így vált a párt befolyásolási technikájának részévé, propagandarendszerének alkotóelemévé. A konzultáció köré felépített kampánystratégiai módszer a kormánynak szolgáltatást nyújtó nemzetközi politikai tanácsadó cég módszertana mentén fejlődött ki. Nagy lefedettségű médiahálózaton keresztül és szigorúan ellenőrzött központosított irányítás mentén épül fel ez a kommunikáció, gondosan megválogatott nyelvezet használatával.

Ismétlés a tudás anyja

A nemzeti konzultációkban bár szerepelnek kérdő mondatok, kérdéseket valójában nem tartalmaznak. Propagandaanyagok, melyek a sugalmazó és irányított kérdésekkel befolyásolják az olvasót, már előre kijelölik a megfelelő választ.

Ez a kommunikáció nem kérdez, hanem üzen.

Ráadásul nemcsak azt üzeni, hogy miről kell elgondolkodnia a kérdőív kitöltőjének, hanem azt is, hogy mit gondoljon az adott témáról. A nemzeti konzultáció egy kommunikációs kellék, ami mindig létrehoz egy keretet a közgondolkodás számára. Előírja, hogy miről kell beszélni, gondolkodni a következő hetekben, hónapokban. Tematizálja a politikai közbeszédet.

Ez több okból is előnyös a kormánypártnak. Egyrészt eltereli a figyelmet a valós, de a Fidesz–KDNP számára kellemetlen aktuálpolitikai témákról. Másrészt egy, a kormány javára felhasználható aktuálpolitikai kérdést emel ki a politikai közbeszédből, majd szándékainak megfelelően prezentálva ülteti a konzultáció propagandaanyagába. Ebben a formában már egy ideológiailag „megdolgozott” közpolitikai témát terjesztenek a nyilvánosság elé (például bevándorlás és terrorizmus, koronavírus).

A kormány ahhoz, hogy az adott témát hosszadalmasan fókuszban tartsa, az egyik legalapvetőbb és legegyszerűbb propagandatechnikát használja fel – az ismétlést.

A Fidesz–KDNP ebben az időszakban a tömegmédia csatornáin keresztül üzeneteit, tömör szlogenjeit kíméletlenül zúdítja érzékszerveinkre, a mentális hadviselés állapotát éljük.

Ez az emberi érzékelési felületeket intenzíven kihasználó kommunikációs agresszió a kor technikai feltételeiből is adódik; mindemellett a kormánypártnak sikerült a korra jellemző (posztmodern) politikai kommunikációs típust tökélyre fejlesztenie.

A cél azonban nem csak a figyelem irányítása. Van ennél fontosabb szándék is: a tudat meghódítása többnyire az érzelmek manipulálásával. Ezért a propagandának az embert zárt világban kell tartania, nem szabad szüneteket beiktatni, mert azok képessé tehetik az egyént arra, hogy mintegy kívülről reflektáljon a propagandára. Az ismétlés tehát nélkülözhetetlen hatáseleme ennek a politikai kommunikációnak, mondanivalója a véget nem érő folytonossággal rögzül – impulzusokkal, sorozatos ütésekkel dolgozik, nehogy a hatás elhaljon. Ha folyamatosan halljuk és látjuk ugyanazt az információt, egy idő után el is hisszük azt.

„A propagandista számára tehát a valóság nem feltétel, amelyhez alkalmazkodni kell, hanem maga is termék, teremtmény.”

Rítus és postaküldemények

A kormánypárt számára az évek során meghódított, biztos szavazótábor megtartása az alapvető cél. A fizikai levél küldése, a levelezés intézménye ma is a kapcsolattartás egy személyesebb formája. A nemzeti konzultációs levél kézhezvétele és feladása szimbolikus gesztusok, amelyek helyettesítik a személyes térbeli kommunikációt, fenntartják a kapcsolatot, köteléket biztosítanak, hogy ne távolodjanak el a szavazók.

Ebben az összefüggésben a kormány a célszemélyeket a politikai közösségéhez tartozó ismerősöknek tekinti; a kérdőívekhez csatolt kísérőlevél is pontosan ezért elengedhetetlen elem a kommunikációban. A kísérőlevelekben Magyarország miniszterelnöke szólítja meg a kormány szimpatizánsait, személyesen kéri a konzultációban való részvételüket. A konzultáció fogalma is tulajdonképpen csakis a kérdőívet visszaküldők körében kap értelmet (még ha továbbra sincs szó valódi konzultációról).

A kormány tisztában van azzal, hogy a postai küldeményének igen nagy hányada kidobásra kerül, megsemmisül. Egyáltalán nem törekszik arra, hogy mindenkihez szóljon; stratégiailag számára kizárólag a szavazatot biztosító állampolgár és a bizonytalan szavazó a fontos.

A kormánypropaganda célja elsősorban nem is a minél szélesebb társadalmi rétegek politikai attitűdjének a megváltoztatása, hanem a megfelelő meglévő véleményekkel rendelkező csoportra akar hatni. A tömegmédiumok és propagandatechnikák megfelelő felhasználásával a véleményeket nem megváltoztatja, hanem felerősíti.

A média kontextusában a kommunikáció rituális modellje szerint a kommunikáció elsősorban közösséget teremt, elsődleges célja nem az információátadás, hanem a közösség fenntartása. A médiarítusok a „hétköznapok bizonytalanságában bizonyosságot” adnak, szimbolikus rendet teremtenek, elvezetik a „közönséget a rosszból a jóba, a profánból a szentbe, az immorálisból a morálisba”.

A kormány kampánykommunikációit, azon belül a nemzeti konzultációs propaganda médiakampányait is médiarítusként lehet felfogni. A Fidesz–KDNP saját politikai közösségét tartja fenn és erősíti meg azt politikai nézeteiben, értékorientációkat jelenít és szilárdít meg.

A nemzeti konzultáció küldeménye tehát nemcsak egy boríték, kérdőív, kísérőlevél, válaszboríték és adatkezelési tájékoztató, hanem a kormány számára az egyik legfontosabb kommunikációs stratégia, „lifeline” a szavazóbázisához. A pártszimpatizánsban pedig bizalmat kelt az időről időre kézhez kapott levél, fontosnak tekinti a megszólítást, a közösség tagjának érzi magát, ezért a válaszadással sem marad el. A politikai kérdőívek nem tűnnek propagandaanyagnak, hisz ezen a szinten az ideológiai szinkronizáció már rég létrejött; a politikai közösség feltétel nélkül hisz abban, amit a kormánypárt állít. A feladó pedig szintén tudja, hogy közösségének tagjai hisznek neki, benne.

A visszaküldött kérdőívek alacsony számát figyelmen kívül hagyva a kormány mindig a magyar emberek akaratára – mint a magyar társadalom egészének akaratára –, a látszólagos társadalmi felhatalmazásra hivatkozva indokolja meg döntéseit, a már előre meghatározott intézkedéseit. A konzultációs levélküldés és a válaszadás kérésének gesztusával, majd a televízóban, rádióban, közösségi felületeken is sorozatosan bejelentett visszaküldési adatok pozitív fényben való feltüntetésével, s a mindezt körülölelő médiakampánnyal a Fidesz–KDNP a politikai közösségében szándékosan fenntart egy téveszmét, miszerint ők képviselik a magyar társadalom egészének véleményét.

A nemzeti konzultáció intézménye károsan befolyásolja a társadalmi párbeszédet: a különböző ideológiákat, politikai nézeteket valló emberek között a távolságot szakadékká növeli az információk megmásításával, a politikai ellenfelekre irányuló valótlanságok terjesztésével, a negatív kampányokkal. Bizonytalanságot, bizalmatlanságot, kiábrándultságot és indulatokat szül, konfliktushelyzeteket teremt;

társadalommegosztó szerepe van.

A kormánypropaganda legfőbb szándéka a szimbolikus rend sorozatos újbóli megteremtése és megszilárdítása, a politikai identitás fenntartása, ezeken keresztül pedig kontroll gyakorlása. Erre pedig végtelen mennyiségű pénzt hajlandó rászánni az állami költségvetésből.

---

Nemrég zárult le a kormány által kezdeményezett úgynevezett gyermekvédelmi népszavazás. Ennek népszerűsítése semmiben nem különbözött a nemzeti konzultáció propagandakampányaitól és témája ugyanúgy valótlan állításokon alapul. Az egyetlen különbség az, hogy a nemzeti konzultációval szemben a referendum egy valódi, alkotmányos jogintézmény. Volt.

Bár az országos ügydöntő népszavazáson érvénytelen eredmény született, a kormánypárt ezt „minden idők legsikeresebb” népszavazásaként könyvelte el, s az általuk oly sokszor módosított alkotmányt nem először semmibe véve ismét azt a narratívát képviseli, miszerint a magyar nép egésze nyilvánította ki véleményét, mely természetesen azonos a kormányéval; ezért az úgynevezett gyermekvédelmi törvénycsomag – amelyben szándékosan összemossa a kormány a homoszexualitást és a nemváltoztatást a pedofil bűncselekményekkel – megalkotása helyénvaló volt.

A Fidesz–KDNP ha nem a nemzeti konzultációt alkalmazza – melynek „eredményessége” a jogalkotásban semmiféle döntéshozói, törvényalkotói következménnyel nem jár – a látszólagos társadalmi párbeszédre, akkor a jogilag kézzelfogható, alkotmányos keretek mentén működő népszavazás intézményét alacsonyítja le a konzultációs kormánypropaganda szintjére a politikai haszonszerzés céljából.