A menekültek pont ugyanolyanok, mint mi. Vannak közöttük egyedülállók, családok, ez utóbbiból szigorúbb hangulatúak és boldogok. Vannak tervezgetők, álmodozgatók és gátlástalan hazudozók. Pont ugyanolyanok, mint mi, magyarok.
Pedig annyira aprók ezek a különbségek közöttünk. A bőrszín? Mi is lebarnulunk nyáron. A kendő? Nagyanyáink még bőszen hordták. Hogy mást esznek? Manapság, az ételintoleranciák divatos világában ki hivatkozhatna erre? Közös a Földünk, a jövőnk és közös a sorsunk is.
Abdullahból sok van, nem csak egy. Ha végigsétálunk Budapest belvárosán, vagy a külváros néhány forgalmasabb csomópontján, egészen biztosan megtaláljuk őt. Amint épp mosogat, takarít vagy valamelyik sarki, plázabeli, árkád alatti kis bodegában a kebabot méri ki.
A migrációt nem állíthatjuk meg, csak időlegesen feltartóztathatjuk, vagy veszélyesebb útra terelhetjük. És közben rengeteg súlyos sebet ejthetünk. De vajon kin? Egyedül csak rajtuk?
A menekült hátterű gyerekek nem ismerik a magyar nyelvet. Se a kultúránkat. Így egy sor dologra meg kell tanítani őket. Például, hogy augusztus 20-án nem a Szent Jobb gitározik, a miniszter nem ministrál. A délibáb nemcsak délben, nem is csak délen keletkezik – és biztosan nem bábozik.
Csak mi maradtunk itt, még ki nem vándoroltak. És körbe-körbe a gyilkos szögesdrót, a húsba tépő, pengés-áramos, büdöskével pöttyözött, fegyveresekkel őrzött duplakerítés.
Hat év telt el a 2015-ös menekültválság óta, amikor egy forró nyáron át Budapest szíve egy aluljáróban dobogott. Most induló sorozatunkban azokról lesz szó, akik itt maradtak, második hazájuknak Magyarországot választották. 5+1 év, néhány sors, több fejezet.
2015-ben, amikor menedékkérőkkel telt meg a Keleti pályaudvar, lehetőséget kaptunk arra, hogy hétköznap is felelősségteljesen cselekedjünk, tisztán, bátran, szabadon. 2015 ünnep volt.
