Nézem a határmenti bejelentkezésekben a babakocsit toló, kisgyerekeket terelő, néhány váltás ruhával, kisebb csomaggal Ukrajnából érkező anyukákat – és összefacsarodik a szívem.

Nézem őket, és arra a sommás véleményre gondolok, amit számtalanszor hallottam már az elmúlt hét évben. Hallottam a buszon, a munkahelyi ebédlőben, olvastam kommentekben – akár a saját cikkeim alatt is. Hogy „miért nem maradtak otthon” a férfiak, és „miért nem harcoltak a hazájukért”?

Igen, ha otthon maradnak, akár mert otthon kell maradniuk, akár mert saját maguk döntenek úgy, akkor van ez így.

A szétszakított családok. Az otthon maradó 18 éves nagytesó és az édesanyával utazó kishúga, kisöccse. Gyerekek, akik a térerő függvényében láthatják nagybátyjukat, nagyszüleiket. Az osztálytársakat, a bátyjukat, az édesapát. Apák, szülők, akik hosszabb-rövidebb időre kimaradnak a gyermekeik életéből. Ki tudja, mikor láthatják legközelebb egymást. Vagy hogy láthatják-e még egyáltalán. Házastársak egymástól távol, egyedül. Sok nő, aki családfenntartó szerepbe kényszerül, és magának kell az utat törnie. Egy szál maga az ismeretlenben, hogy megtalálja a boldogulást az idegenben. Egyszerre aggódnak, dolgoznak, tartanak ki a végsőkig, míg a hozzátartozókkal és az otthonukkal, a közös jövővel kapcsolatos reményt is ők őrzik. Szétszakított családok, amelyeknek egyszer vissza kellene majd találniuk, lehetőleg teljes létszámban és épen, emberi és nem háborús léptékben, önmagukhoz.

Elmondom, hogy mi nincs ilyenkor. Az öröm az afgán apuka arcán, amikor megtudja, hogy kislánya óvodába, iskolába mehet. Az első magyar szavait betűző iraki kisgyerek. Az erről születő büszke családi posztok. És rögtön az azt követő, hogy beülhetett az iskolapadba egy európai rendszerben ő maga is, a szülő. Nincsenek a családi háttér biztonságában továbbtanuló gyerekek. Kislányok, akik apjuk-nagyapjuk szeme láttára cseperedhetnek. Akik belekóstolnak több sportba, majd végül a fociedzés mellett döntenek. Akik teljes biztonságban választhatnak és kitalálhatják, hogy mit szeretnének. Az életükkel, hogy mit is kezdjenek.

Nézem a gombamód szaporodó Facebook-csoportokat, a családi, baráti és céges kezdeményezéseket, pop-up és szervezettebb szálláshelyeket. Adománygyűjtő és –elosztóközpontokat, iskolákat, rendszeres ételfelajánlásokat, begyűjtött iskolaszereket. Örülök, hogy csakúgy, mint 2015-ben, most is felébredt az emberekben a szolidaritás, a szeretet. Örülök, hogy egyének, civilek és szervezetek együttműködnek és segítenek. Ennek örülök, de nem tetszik, nagyon nem tetszik a rendszer. Az, amit már csak jobb szó híján csúfolhatunk menekültügynek. Nem tetszik itt, és nem tetszik Európa más tájain sem.

Miért van az, hogy továbbra is emberek százai, ezrei halnak egyáltalán nem hősi, hanem szenvedésteli, végtelen hosszúnak érzett percekig tartó, fájdalmas és értelmetlen kínhalált a Földközi-tengeren?
Korunk mártírjai… Mit tudnak a szabadságról ők, akik a sivatagban a saját vérüket itták, és mit tudunk mi? Ki ment meg kit, és ki tanít?

Miért van, hogy az a harkivi egyetemista, akinek nagy nehezen összespórolta a család a tandíjat a még éppen elérhető költségű ukrán felsőoktatásra, és akit ugyanúgy kibombáztak, mint a fehérebb bőrű polgártársakat, harmadik országbeliként Európa egyetlen pontján sem jogosult menekültügyi ellátásra?

Miért van, hogy roma embertársaink más szálláshelyekre, iskolákba jutnak be, más elbírálásban részesülnek, mint akik ugyanonnan nem romaként érkeznek?

Hogy a szociális ellátásban dolgozó intézményvezetőt, miközben éppen kilakoltat többek között egy kiskorút, elmondása szerint „az sem érdekli, ha az afgán gyerek szeme láttára gyilkolják meg a szüleit”?

Ez ma Magyarországon megengedhető? Nyilvános helyen, közbeszédben, tanúk előtt? Drága honfitársaim, mit gondoltok erről? Hogy érzitek, hova jutottunk? Mi tényleg egy ilyen országot, minden sarokba zsebautoritást akartunk, akarunk? Már a legkevésbé sem toleráns, elfogadó, vendégszerető nép vagyunk?

Én értem, hogy sok ember most azért segít, mert a háború a szomszédunkban folyik. Mert nagy számú fehér bőrű, európai kinézetű, sokszor közös nyelvet is beszélő embertömeg jön. Értem, és mégsem. A szolidaritás miért válogat? Mi vagyunk az első biztonságos ország valamennyiük számára, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat. Az igazi szolidaritás nem válogat. Nem válogathat.

Értem én, hogy az égő házból először a családtagot, azután az ismerős szomszédot hozzuk ki. De az ismeretlent otthagyjuk, ha a tűzvész a plázában üt ki? Most nem a mi házunk ég. Volt időnk gondolkodni épp elég. Volt és van időnk ésszel cselekedni. Mindig lehet emberségesen viselkedni.

Mégis, az úgynevezett menekültügy megkülönbözteti és nagyrészt magára hagyja azt, akinek nem tetszik a bőrszíne. Hazánkban és Európa-szerte.

Nézem a kedvenc közösségi platformom – kimozogja magát a napom, helyére ficcen a szabadságfokom. Nézem a kedvenc közösségi platformom, akikért vagy akikkel közös célokért nemcsak a pénzem vagy időm, a vérem is adnám, adtam volna vagy fogom – s ez egyben a negyedik kétharmadra, a „mi a teendő” kérdésre a személyes életemben adott személyes válaszom. A titkos álmom, szándékom, gondolatom, amivel az energiáim cselekvésbe fordíthatom.

Nézem a kedvenc közösségi platformom, épp csak most kezdtem el nézni. Itthon vagyok, jó helyen, nem kell tőle félni. Egy ember kérdez, egy másik válaszol neki. Anélkül, hogy legitimálnánk e rendkívül kínos percek állításait, elhangzik, hogy „ha és amennyiben az Európai Unió nettó befizetői lennénk, ezt megelőzően azonnal ki kéne lépnünk onnét”.

Ember, te magára hagynád apádat, anyádat is élete végén? Csak addig volt jó, amíg felnevelt? Miért van az, hogy másként gondolkozunk a közösség tereiben, és megint másként mint magánember? Miért van, hogy a politika már nyomokban sem tartalmazza, amit esetleg még felvállaltunk egyénként? Miért van az, hogy a társadalom szerveződéseiben a társadalmi szolidaritás rendre elvész?

Mutassatok egyetlen egy, az emberek között nem válogató kezdeményezést.

Hogy mit tehetünk, ha az újrajegecesedő helyzet ily nehéz? Ha a rendszer ennyire alulműködik?
Elég vajon, ha megőrizzük, elhintjük, tápláljuk és segítünk felnöveszteni a szolidaritás magvait?
Ha megbecsüljük, építjük és kiszélesítjük a cselekvés tereit?
Ha a kicsiben már meglevő, jól működő társadalmi mintákat egyre szélesebbre terjesztjük ki?
Ha legalább néha, de őszintén kitárjuk a házunk kapuit?
Ha nem hagyjuk elveszni a humanitást, vagy legalább a csíráját a Földön, Európában és itt?

Mutassatok egy teret, ahol ez működik. Mutassatok egy színfoltot a palettán, amely nem válogat ember és ember között.

Én ott leszek velük. Veletek. Rögtön.

Végül, emlékezzünk meg Aysáról, aki huszonkilenc évet élt. Csupán huszonkilenc esztendőt töltött emberek között, mielőtt méltatlanul korán a túlvilágra költözött. Aysa, aki egy, a Föld színéről lényegében eltörölt, pusztulásra ítélt országból jött.

Házas volt. Egy kisgyermek édesanyja. A másodikkal várandós.

Irreguláris úton jött, mert nem volt lehetősége törvényes határátlépésre.
Nem volt lehetősége menedékjog benyújtására se.

Gyermekét a megálmodott szabadságba szülte – mindössze ennyi volt a bűne.

Seblázban halt meg, azt mondják.
Lábbal odabilincselve.
Pár nappal szülés után.
Egy magyar település fegyveresekkel őrzött kórházi ágyán.

Haláltusájában egyedül volt. Családját, szeretteit elszakították tőle.

Testét muszlimként elhamvasztották, hozzátartozóit nem értesítve-kérdve. Szokást, vallást, hagyományt nem tisztelve, értve, nézve.
Élőt, s holtat sem kímélve.
Istent és embert se félve.

Neki nem volt fehér a bőre.
Neki nem járt menekültügy, hogy védje.
Legyen ez mementó.
Legyen áldott emléke.
Ne legyen több áldozat. Értelmetlen halál, erőszak.

Tegyünk érte.