2020. január 1-je óta egy egészen új világgal ismerkedem: az (ön)kormányzás világával. Ez a világ nehéz, lassú, bonyolult és frusztráló. Nagy áttörések helyett rövid távon is csak icipici sikerekkel kecsegtet. Sok benne a fal, sok a homály, sok a feszültség, sok a konfliktus, és nagyon sok a munka. És persze sok benne az elkötelezett, eltökélt és jóakaratú ember is. Vannak benne demokraták és bürokraták is. Régimódiak és forradalmárok is. Olyanok, akik fejben jók, és olyanok is, akik a gyakorlatban tudnak nagyot alkotni.
Egy biztos: szinte semmiben sem hasonlít ahhoz a civil és aktivista világhoz, amiben politikai értelemben felnőttem, és amiből 2018-ra elegem lett. Pontosabban abból lett elegem, hogy bármennyire feszítettük meg magunkat A Város Mindenkié tagjaival, hogy az emberség akár egy parányi darabját is kipréseljük a döntéshozókból, lényegi változást nem tudtunk elérni.
Hogy az asztal másik oldalán mindig ugyanazzal a lenéző, szegényellenes és kirekesztő attitűddel kellett szembenézni – csak változó testben. Úgy éreztem, aktivistaként elmentem a falig, és egyszerűen muszáj megnéznem, mi van ennek a falnak a másik oldalán. Szerettem volna megnézni, lehet-e (még) tenni a közhatalom eszközeivel azért a másik Magyarországért, amiről éppen két éve írtam a Mércén. És a lehető legnagyobb meglepetésemre, sikerült. No persze (egyelőre) nem ennek a Magyarországnak az elérése sikerült, hanem Pikó András polgármesterségének köszönhetően a hozzáférés a közhatalom eszközeihez.
Mindez hatalmas felelősség. Számomra ezerszer nagyobb tehernek tűnik egy polgármesteri hivatalban dolgozni, mint aktivistának lenni. És bár elvileg most több hatalom van a kezünkben a számunkra fontos dolgok megvalósításához – amilyen például az átlátható és emberközpontú közpolitika, az emberhez méltó lakhatás, a fenntartható fejlődés, a sokféleség elismerése és az igazságos részesedés a közjavakból –, én személy szerint aktivistaként sokkal erősebbnek és szabadabbnak éreztem magam, mint most, hogy „bent” vagyunk.
Ami egy civil szervezetben 5 percbe került, az hivatali dolgozóként 5 napot vesz igénybe. Ami civilként egy rövid egyeztetés, az az önkormányzatban politikai válságsorozathoz vezethet. Civilként a saját lelkiismeretem volt a mérce, a közhatalomban minden apró döntés is akár sok-sok ezer emberre lehet hatással.
Már eltelt egy év, mi sose aludtunk még ennyire keveset, és a cél még mindig beláthatatlanul messze van. És mégis: még mindig úgy gondolom, van értelme belépni a politikai színtérre. És a hivatali, közigazgatási, bürokratikus színtérre is.
Minden nehézség, kínlódás és csalódás ellenére sem szeretnék visszamenekülni a számomra oly kedves, kényelmes és inspiráló mozgalmi világba. Mélyen hiszek abban, hogy az állam és az önkormányzatok fő feladata a társadalmi igazságosság megteremtése. Ezeket az intézményeket egyszerűen nem engedhetjük el. Nem adhatjuk fel, hogy képesek a társadalmi igazságosságot és egyenlőséget szolgálni.
Hiszen ha nem ugrunk bele ebbe a fekete lyukba, amit önkormányzatnak hívnak, akkor például Józsefvárosban sem indult volna el az önkormányzati lakáspályázatok igazságos átalakítása, nem történt volna meg az elhelyezés nélküli kilakoltatások beszüntetése, az állampolgári részvétel a közösségi fogadóórák, konzultációk és közvetlen szavazások helyett kizárólag manipulatív álkonzultációkban merülne ki, és a szociális támogatások feltételei is változatlanok maradtak volna, ami éppen a leginkább rászorulókat rekesztette ki a segítségből.
De mindez nélkületek nem megy. Ehhez nektek, nekünk, nekem is muszáj tanulni a közhatalom és a közigazgatás működéséről. Megérteni a belső bugyrait, működési mechanizmusait. A már megfogalmazott, de részben vagy egyáltalán nem megvalósított reformkísérleteket. És fel kell ismernetek az erőtöket, tudásotokat is. A közösségi, tenni akaró, újító képességeteket: ha mindezt a civil és mozgalmi szférában felhalmozott tudást nem ötvöztük volna a már létező ellátórendszerekkel és közpolitikákkal, a mostani járványhelyzetet sem tudtuk volna úgy kezelni, ahogy minden elénk gördített nehézség ellenére úgy érzem, sikeresen tettük. Egy olyan önkormányzatban, mint a józsefvárosi, ez a tanulás közös – és a két oldal nyitottsága, egymás felé fordulása, tapasztalatcseréje nélkül megvalósíthatatlan.
A társadalmi változás sohasem tud csak felülről megvalósulni. A döntéshozók arra vannak, hogy lentről, kintről és oldalról nyomják őket. És ez azokkal sincs másképpen, akik a részvételt, az átláthatóságot és a szolidaritást tűzték a zászlójukra.
Aktív, szervezett, kritikus önszerveződések és mozgalmak nélkül nincs jó önkormányzatiság. És persze nem esik mindig jól, hogy kritizáltok, sürgettek, felkérdeztek minket. Sőt, őszintén szólva, belülről nézve mindez rendkívül idegesítő.
És mégis: közösen kell továbbra is felháborodnunk azon, hogy még mindig nincs mindenkinek hol laknia, hogy Budapest nem lett a nyilvános illemhelyek fővárosa, hogy még mindig nem minden háziorvos elérhető a kerületben emailen, hogy nem vált integrálttá minden iskola és óvoda, hogy nem minden utca akadálymentes, hogy még mindig rohadnak a józsefvárosi önkormányzati házak, hogy még mindig kutyaszarosak az utcák, és hogy még mindig meg lehet fulladni a benzingőzben. Ahhoz, hogy sikerüljön mindezt megváltoztatni, a „bent” és a „kint” lévőkre ugyanúgy és egyszerre van szükség. Szerveződni, tanulni és falakat döntögetni muszáj – sose hagyjátok abba!
A szerző A Város Mindenkié társalapítója, a Közélet Iskolája alapítója és a Józsefvárosi Önkormányzat Közösségi Részvételi Irodájának jelenleg fizetés nélküli szabadságát töltő irodavezetője. A 2020-2021-es tanévben az Obama Scholars programban vesz részt.
