Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Itt élned, halnod sem lehet (4)

Ez a világ sora, nincs mit tenni,
Elfordítom a fejem

A migrációt, a dokumentumok nélküli, úgynevezett irreguláris migrációt nem állíthatják meg térképekre rajzolt vonalak és sebtében felhúzott kerítések. Mint ahogy nem állíthatunk meg egyetlen, gallyakból tákolt gáttal sem hatalmas árvizet. Vagy tornádót sem, pusztán politikai szlogenekkel. Időlegesen feltartóztathatjuk. Vagy más, sokszor jóval veszélyesebb útra terelhetjük. És közben rengeteg súlyos sebet, sérülést ejthetünk. De vajon kin? Egyedül csak rajtuk?

Kerítések, szögesdrótok nemcsak kívül vannak, hanem belül: a szívünkben, az elménkben is. Ezeket máris elkezdhetnénk lebontani. Lebontani, nem pedig tovább erősíteni. A közvetlen környezetünkben építeni, magasítani. A következő nemzedéknek átörökíteni.

Ez becsületbeli ügy, mindannyiunk ügye, az összes írni-olvasni-beszélni tudó ember felelőssége. Mint ahogy az is, hogyan fogadjuk, segítjük, támogatjuk azokat a gyerekeket, akiknek szülei itt képzelik el további életüket.

KULTURÁLIS KÜLÖNBSÉGEK, OKTATÁS

Civil segítő munkánk során számtalanszor láttuk, hogy az általános iskola felső tagozatába érkező lánygyermekek – akik behozhatatlan hátránnyal indulnak a tanulás terén –, ha matematikából nem különösebben tehetségesek, a nyelvi akadályok pedig kezdetben megugorhatatlanok, akár a legjobb nyelvérzék esetén is, a készségtárgyakban találhatnák meg a felszabadulást, örömöt, kiteljesedést, sikerélményt.

És láttuk, a családok egy részénél, hogyan fásulnak és törődnek bele, törnek meg, ha hozott kultúrájukból adódóan számukra tilos, tiltott a koedukált közegben történő mozgás, a sportok legnagyobb része, az ének, a tánc, a hangszeres zene, a drámajáték, a szavalás, a mese, bármiféle verbális önkifejezés.

Sokszor láttuk, hogyan nyomorítja meg a gyerekeket, hogy a magyarul még nem megfelelő szinten beszélőket az általános iskolában az egyszerűség kedvéért akár már elsőtől kisegítő osztályba teszik. Hogy egyrészt behozhatatlan hátrányra tegyenek szert, másrészt miután felszedték magukra a szükséges szókincset, végigunatkozzák a bőven képességeik alatti órát, ami előbb vagy utóbb óhatatlanul ‘magatartásproblémákhoz’, később akár deviáns viselkedéshez is vezethet.

Többször láttuk, hogy nemcsak a hagyományos családmodell vagy az iskolázottság hiánya tartja vissza a munkaerőpiaci belépéstől a nőket. Hanem az is, ha a férfi családtagok nem tartják számukra a koedukált munkakörnyezetet megfelelőnek. Vagy elfogadhatónak a munkába járás lehetőségeit férfi családtag vagy nagyobb gyermek kísérete nélkül az utcán közlekedve. Ez pedig erősen kihat az iskolaköteles korú gyermekeik életére is.

Egy egyedülálló külföldi anyuka szinte senkire nem számíthat, ha alkalmi bébiszittert, orvosi vizsgálathoz tolmácsot vagy a bürokratikus ügyintézés útvesztőiben bármiféle segítséget szeretne. Napközben is hadra fogható, hivatali munkaidőben szabadidővel rendelkező önkéntesből pedig sosincs elegendő.

Az állami hivatalokban, többek között az önkormányzatoknál, a munkaügyi központokban sokszor még angolul sem beszélnek, nemhogy arab, dari vagy fárszi nyelven. Tolmácsra pedig nincs lehetőség, bármennyire is nagy lenne rá szükség.

Az iskolákban sincs a számukra delegált, kulturális hátterüket, családi viszonyaikat jól ismerő, esetleg nyelveket is beszélő mentor, mentálhigiéniés szakember és pályaválasztási tanácsadó. Aki a család bevonásával, iskolával és szülőkkel egyeztetve segítene megtalálni az optimális megoldást, mondjuk egy előadóművészetben kimagasló, vagy szociális szakmák iránt affinitást érző kislánynak vagy nem hagyományosan férfiszakma iránt érdeklődő kisfiúnak.

Ugyanakkor azt is tapasztaltuk, hogy bár az állami segítség minimális, és a nem állami szereplőktől érkező támogatás is csak a szükséges területek egy részét fedi le, sokszor nem is megfelelően targetált vagy az elérése nehézkes, az egymás közti információs csatornák meglehetősen aktívan működnek. És többé vagy kevésbé hiteles információkat rendkívül nagy sebességgel terjesztenek.

A Covid-helyzet kapcsán láthattuk, saját bőrünkön érezhettük, mennyire fontos, hogy egy közösségben terjedő információk megalapozottak legyenek. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy külföldi polgártársaink mintegy a társadalom perifériáján, egy párhuzamos világban és információs sztrádán szerezzék be és osszák meg a félig fals híreket. Esetleg félretájékozódjanak, másokat félretájékoztassanak, vagy valós információk hiányában még a nekik járó, igen ritka juttatásokról, lehetőségekről is lemaradjanak.

Ezek olyan nehézségek, ellentmondások, amelyek feloldása minden egyes család, ember esetében rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen.

Segítő szerepben megtapasztalni, hogy egy gyerekért, fiatal vagy korosabb felnőttért, egy családért nem tudunk eleget tenni, adott körülmények között nem tudjuk őket egy minimális, általunk már elfogadhatónak ítélt megoldás felé vezetni, húsbavágóan frusztráló élmény.

Állunk a hajó orrában mentőövvel a kézben, háromszor már eldobtuk és bumerángként az arcunkba pattant, telnek a percek, vészesen fogy az idő, és nem jön el a pillanat, amikor elengedhetnénk úgy, hogy ne dobjuk jó eséllyel fejbe épp a bajba jutottat, a megmentendőt.

Most ezekről a kérdésekről lesz szó. Arról, hogy hogyan éltük meg, és mit tettünk, amikor

olyan zárt kapukba ütköztünk, amiket se kinyitni, se megmászni nem tudtunk. Áttörni pedig nem akartunk.

Mert csak kemény konfliktusok árán lehetett volna, ha egyáltalán. És csak abban az esetben, ha az érintett család életébe túlságosan, számunkra már nem elfogadható módon avatkozunk bele.

A „Lányok”

Én próbáltam, hát ennyi telt, kezemre érintés nem felelt,
igazat mondok bármily szép vagy csúnya

Felébredtem egy éjszaka. Forgolódtam az ágyamban, egy dallam zakatolt az agyamban. Fogalmam sem volt, honnan jött, micsoda, hova tart vagy tartozik, csak abban voltam biztos, hogy nem az én tartalomfogyasztói szokásaim tükrözi.

De csak nem hagyott nyugodni. Már azon voltam, felcsörgetek valakit, ez a nyúlfarknyi melódia vajon mi? Aztán beugrott egy szó, egy sor talán és rákerestem ott, azon az éjszakán. Megtaláltam. Meg is hallgattam. Úgy százötvenötször, zsinórban. Megérintett, de nem mondott semmit még. Míg a cikk eleji mottóban idézett sorhoz nem értem. Akkor megvilágosodott már szinte minden. És alaposan összefacsarta a szívem.

Máig emlékszem, az autóban ültünk ketten. Szilvivel, mentortársammal, legalább 15 percen át, magunk elé meredve, a néma csendben. Forró este, nyár közepe. Tudtuk, hogy valaminek most lett vége. Hogy már biztosan nem lesz semmi ugyanúgy. Hogy lehet, hogy ez egy utolsó, vagy utolsó ilyen látogatásunk volt. Hogy döntenünk kell, együtt, külön-külön és közösen. Tudunk-e, akarunk-e még részt venni ebben?

Akarunk-e segíteni, ha jól már nem lehet, nem tudunk? Kiszállunk-e a család életéből, vagy egy picikét még ottmaradunk?

Ezek a kérdések nem kaptak köztünk rögtön hangot, de a lelkünkben alaposan félreverték a vészharangot. Elárulom, nem döntöttünk mi ketten ugyanúgy. Nem teljesen. Mi nem vagyunk hősök. Se angyalok. Se szentek. Nekem ennyire tellett.

A ‘nincs mit tenni’ helyzetbe alaposan beleverte az élet a fejem.

Mindig is voltak, azóta is vannak helyzetek, amikor sorozatos kudarcok érnek bennünket. Elérünk egy pontot, ahol falakba ütközünk és a körülmények összejátszása folytán már nagyon keveset, vagy éppen semmit sem tehetünk.

El kellett fogadni, hogy (ellentétben 2015-tel, amikor egy fontos, jó döntés esetleg életeket mentett) itt csak nagyon korlátozottan tudunk bármit is csinálni. Ami igazán számít, az a saját életük, a saját döntéseik, a családmodelljük, alkalmazkodóképességük, az egyéni megküzdő stratégiáik.

Ezzel egyidejűleg a mentorált családok gyerekei felcseperedtek, sőt, ennél sokkal veszélyesebb dolgot műveltek: kis- majd igazi kamaszok lettek. Mindenképp változott (volna) velük a hang, az arc, a szerep: ezt bárki tudhatja, aki látott már közelről felnőni gyereket.

Mi pedig láttuk őket, meg a család többi tagját, a mentorszervezeteket, az iskolát. És mellette bizony a problémákat és az erős anyagi kényszert: így minden egyes kimondott szót meg kellett gondolnunk, nem is háromszor, inkább négyszer. Nem volt ez az időszak viharmentes. Pont, mint bármelyik családban, ahol a tinédzser normális, rendes.

Hozzájuk azóta is közel állunk. Igaz, most már inkább barátként vagyunk jelen (vagy távol), és nem mentorálunk. De nem változtatnánk, soha nem is változtattunk egyetlen egyben: a világért nem mennénk az ő érdekeikkel szemben. Ezért itt most stílust váltunk és – egy darabig biztosan – személyes epizódok nélkül folytatom a történetmesélést.

Képzeljünk el, csak elméletben, egy lányt és egy fiút. Mindketten muszlim családból származnak, felsősként kerültek az országba, mindkettejüknél van(nak) kistesó(k).

A kicsiknek könnyű a dolga. Már itt kezdték az iskolát, vagy csak az első évet halasztották. Lehet, hogy nem volt a szókincsük anyanyelvi, lehet, hogy nem tudták, kicsoda Petőfi, vagy hogy a kiskacsa hova jár fürdeni, de idővel behozták, amit kell. Rájuk ragadt oly könnyedén, alig hinnénk el. Lehet, hogy nem ment matekból a szöveges, és szülői segítség nélkül a küzdelem keserves. De egy átlagos iskolában, rájuk figyelő pedagógusokkal a helyzet túlélhető. Sőt, volt olyan gyerekünk is, aki pont így lett kitűnő.

Bizonyítványosztás után. Mi is nagyon büszkék voltunk. Fotó: Szikra Judit.

De ott van ugye, a felsős tesó. Fogalmazni kéne, ő meg alig betűz le egy szót. Soha nem tanult latin betűs írást. Se törit, föcit, algebrát, kémiát. A tűsarkúak rendjébe sorolja a papucsállatkát. Nem tud száz magyar népdalt és ötvenöt verset. Lehet, sőt biztos, hogy először a dallam, a hanglejtés, a ritmus és a hangrend is idegenül csengett. Ezeket ő nem tanulta az iskolában. Sőt, ha olyan vidékről jött vagy lánynak született vagy szegény családba, lehet, hogy sehol nem is tanulhatott még korábban.

El tudjuk képzelni ezt a küzdelmet? Én nem. Pedig láttam már közelről éppen eleget.

Mindennapos harcok helyszíne az iskolai terep, ugyanakkor – jó esetben – az a hely is, ahova örömmel mehetnek. Mert kortársak között lehetnek. Mert sok jó dolog, élmény, lehetőség éri őket. Mert ott szerzik az első igazi barátokat, barátnőket. És ebbe, ha nem is megy túl jól a tanulás, lassan-lassan belenőnek. Kicsit európaivá lesznek, egyre inkább a szokásos tininormákra figyelnek.

De az otthon – az bizony más. Családonként változó, de általában nagyon nagy az elvárás. Szigorúak a szabályok. Az itteni újak mellé az otthonról hozott. Magasra téve a léc, tanulni kell, kihasználni, hogy itt szabad. Hogy ha sikerül neki, lehet belőle bárki, bármi. ‘Csak tanuljon az a gyerek’ – szinte minden családfő ezt mondja, ha megkérdezed.

Igen ám, tanulni. De mit? Tegyük fel, hogy példabeli nagyfiúnk és -lányunk nem egy matekzseni. A szöveges feladatok behozhatatlan hátrányt jelentenek neki. Nyelvérzéke lehet, hogy príma, ez biztosan segít, de ahhoz nem lesz elég, hogy magyar nyelv és irodalomból, nyelvtannal együtt, eljusson egy gyenge közepesig.

Marad az angol, ha az megy, meg a készségtárgyak sora. A fiú kitalálja, hogy szeretne focizni, később sportvonalon tovább is akar majd tanulni. Miért ne tenné? Talán még sportösztöndíja is lehet. (Sőt, lassan akár saját stadionja, ha ez itthon így megy…)

Fotó: Szikra Judit.

A leányzó meg mondjuk… várjunk csak. Énekelni? Azt koedukált közegben sajnos nem szabad neki. Már ha nem vesztek el útközben a család joggal és féltve őrzött hagyománykincsei. Zene, tánc? Ácsi. Azt sem. Valami sport? Mégis milyen? Fiú, férfi lehetőleg a közelben se legyen. És a mindent fedő ruházat is nehezít.

Igaz, nem minden családban van ez így.

De náluk nemcsak blogcím a kettős mérce, hanem az élet szerves része. Elválaszt leányt és fiút: családon belül sincs kiút.

A fiúknak Európa szabadságot ad. Nem vallási törvények határozzák meg, hogy mit és hogyan szabad. Nem figyel minden sarkon nagybácsi, mullah, apai jóbarát, aki rögtön továbbadja, amit hall vagy lát. Szabadon mozognak házon kívül és belül, igaz, rájuk is sok – később majd kifejtendő – felelősség hárul, teher nehezedik.

A lányokra ezzel szemben már zsenge korban házimunka vár. Egyedül, kíséret nélkül nem is hagyhatják el a lakást. Mégis rájuk marad, mondjuk a bevásárlás. Mert megnézem én azt a felnőttet, szülőt, aki akár két-három év tanulás után el tudja olvasni az apróbetűt. Mondjuk, hogy van-e a májkrémben szalonnapörc.

Természetesen néha ügyet intézni is kell. Ki más tolmácsolna hát, mint a legnagyobb gyerek. Képzeljük el az önkormányzati ügyintézőt, postáskisasszonyt, adóhivatalnokot, amint próbál magyarázni a kilencévesnek, hogy anya mit tölt ki ma, és mi az, amit jövő hétre behoz.

És képzeljük el a háromgyerekes, fiús anyukát, mit csinál, ha kérdez tőle valamit a magyar nőgyógyász. Ez nem távoli elmélet: itt, Budapest utcáin több ízben megesett. Nem is az a legnagyobb gond önmagában, ha egy kisgyereknek tolmácsolnia kell. Igaz, a hivatal többnyire csak napközben van nyitva, így ha iskolaidőben is, de menni kell. A legnagyobb baj az, hogy ez egy felnőtt szerep. A gyereken múlik, mit értenek a felek. Ha nincs jó megoldás az ügyben, sokszor magára veszi. Vagy a család egyenesen rá is keni.

Természetesen a gyerek tolmácsol az iskolában, saját ügyeiben is. Ennek helyzetkomikumát az európai iskolarendszert nem ismerő szülővel, átlagosan dörzsölt kamaszgyerekkel bárki könnyen elképzelheti.

A lányok ingáznak az otthon és az iskola között. A fiúgyermekeknél más a helyzet. Az anyagi kényszer hatására az oktatásból gyakran nagyon hamar kieshetnek. Ha egy későtizen- vagy korahuszonéves fiúnak nem sikerül záros határidőn belül saját lábra állnia, arról perceken belül értesül a teljes rokonság, élén a már Németországig eljutott, mindenható nagybácsija. És otthon is a család összes tagja – ő pedig a klántól már csak az utasításokat kapja.

Menj tovább, ne maradj, ebben és ebben az országban kezdj új életet. Hiába mondaná, hogy a nagy nehezen megszerzett magyar státusszal ezt bizony nem lehet. Nem hallgatnak rá. Hogy miért? Mert ott a gyógyítandó anya, az összedőlt ház, a kiházasítandó nővér. Az ő útiköltsége miatt verte magát a család örökre adósságba. Nyomni kell a verklit, nincs megállás, nincs kiszállás, ellenszegülés kizárva.

Láthatjuk hát, hogy a lány- és fiúgyerekeknél más megoldandó feladatok, más kérdések, problémák lehetnek. A lányokról volt most szó, legközelebb pedig jöjjön egy – több sorsból összegyúrt, zanzásított – történet, amelynek főhőse fiú. Megnézzük majd azt is, hogyan alakul a munkavállalás, ha a szféra nem közalkalmazotti vagy multi. Remélem, aki elolvassa, többet nem fog fél perc alatt, kutyafuttában gyrost venni. Esetleg kíváncsi lesz a történetre és elkezd egy kicsit beszélgetni…


🇦🇫 As the vast majority of our mentorees are of Afghan nationality, let me express my deepest sympathy with you and your homeland, your nation, your families. 🇦🇫


 

Tavaly a Mérce vendégszerzők írásaival emlékezett meg a 2015-ös menekültválság ötödik évfordulójáról. Augusztus elején indult új sorozatunkban azt vesszük górcső alá, mi történt azzal az – átutazókhoz képest elenyészően kevés – emberrel, aki második hazájának Magyarországot választotta. 5+1 év, néhány sors, több fejezet.

Informális civil csoportunk 2015 késő őszén szerveződött a megmaradt nyári migránssimogatókból menekültsegítőkből, új feladatok után kutatva. Bár sokféle háttérrel jöttünk, sokfélék vagyunk, mindannyian a befogadó társadalom eszméje mellett tettük le a garast. Valamennyiünkre jellemző, hogy a minél kevésbé kliens szemléletű és hierarchikus segítő-segített viszonyt preferáljuk.

A hozzánk forduló, hazánkban nemzetközi védelemben részesített személyeket lehetőségeinkhez képest próbáljuk eligazgatni a magyarországi integráció rögös útjain: adminisztratív, oktatási, lakhatási, egészségügyi és munkavállalási kérdésekben, a mindennapi élet apró-cseprő és nagyobb ügyeiben. Összekötjük őket a számos lehetőséget kínáló ‘hivatásos’ szervezetekkel, szakintézményekkel és civil, nem állami szereplőkkel. Önállósodásuk, beilleszkedésük folyamatában igyekszünk egyre inkább a háttérbe kerülni, végül egyfajta ‘jóbaráti, tanácsadói, tündérkeresztanya-nagynéni-nagybácsi’ szerepkörben megmaradni.

A kétirányú integrációs folyamatban hiszünk, civil munkánk során mi is sokat tanulunk, tapasztalunk, épülünk, fejlődünk. Mivel mentoráltjaink eleve alacsony társadalmi érdekérvényesítő képessége porszemmé zsugorodik a menekültellenes kormányzati narratíva hatalmas ellenszelében, ezzel a cikksorozattal is szeretnénk a láthatatlanságból előhozni őket. Hátha változtathatunk egy picit a társadalmi attitűdön, ha emberközelből mutatjuk őket, a radar alatt élőket. Nagyon köszönjük a Mércének a lehetőséget.

Olyan tipikus vagy egyedi eseteket mutatunk majd be, amelyekkel civil segítő munkánk során szembesültünk az elmúlt években. Szereplőink nevét valamennyi, karakterét néhány szükséges esetben megváltoztattuk, azonban a valóságot lefedő tényeket minden esetben érintetlenül hagytuk.

Kiemelt kép: Lányok a Duna-parton. Elúszó jövő... Fotó: Szikra Judit.