„Hány esélyt adott nekem a sors,
Nem vitt sehová”
Hat év telt el azóta, hogy egy forró nyáron át „Budapest szíve egy aluljáróban dobogott”, ahogy a menekülteket 2015-ben segítő egyik fő budapesti csoport, a Migration Aid egykori szóvivője, Zsuzsanna mondta első mércés cikkem kapcsán. A megemlékezés szép, a megemlékezés fontos, de nézzük meg, hol is tartunk most.
Tavaly a Mérce több szöveggel emlékezett meg a 2015-ös menekültválság ötödik évfordulójáról. Most induló sorozatunkban azt vesszük górcső alá, mi történt azzal az – átutazókhoz képest elenyészően kevés – emberrel, aki második hazájának Magyarországot választotta. 5+1 év, néhány sors, több fejezet.
Informális civil csoportunk 2015 késő őszén szerveződött a megmaradt nyári migránssimogatókból menekültsegítőkből, új feladatok után kutatva. Bár sokféle háttérrel jöttünk, sokfélék vagyunk, mindannyian a befogadó társadalom eszméje mellett tettük le a garast. Valamennyiünkre jellemző, hogy a minél kevésbé kliens szemléletű és hierarchikus segítő-segített viszonyt preferáljuk.
A hozzánk forduló, hazánkban nemzetközi védelemben részesített személyeket lehetőségeinkhez képest próbáljuk eligazgatni a magyarországi integráció rögös útjain: adminisztratív, oktatási, lakhatási, egészségügyi és munkavállalási kérdésekben, a mindennapi élet apró-cseprő és nagyobb ügyeiben. Összekötjük őket a számos lehetőséget kínáló ‘hivatásos’ szervezetekkel, szakintézményekkel és civil, nem állami szereplőkkel. Önállósodásuk, beilleszkedésük folyamatában igyekszünk egyre inkább a háttérbe kerülni, végül egyfajta ‘jóbaráti, tanácsadói, tündérkeresztanya-nagynéni-nagybácsi’ szerepkörben megmaradni.
A kétirányú integrációs folyamatban hiszünk, civil munkánk során mi is sokat tanulunk, tapasztalunk, épülük, fejlődünk. Mivel mentoráltjaink eleve alacsony társadalmi érdekérvényesítő képessége porszemmé zsugorodik a menekültellenes kormányzati narratíva hatalmas ellenszelében, ezzel a cikksorozattal is szeretnénk a láthatatlanságból előhozni őket. Hátha változtathatunk egy picit a társadalmi attitűdön, ha emberközelből mutatjuk őket, a radar alatt élőket. Nagyon köszönjük a Mércének a lehetőséget.
Olyan tipikus vagy egyedi eseteket mutatunk majd be, amelyekkel civil segítő munkánk során szembesültünk az elmúlt években. Szereplőink nevét valamennyi, karakterét néhány szükséges esetben megváltoztattuk, azonban a valóságot lefedő tényeket minden esetben érintetlenül hagytuk.
2020, a pandémia első éve különös év volt. Megmutatta, hogy nem vehetjük magától értetődőnek, mi az, ami „jár nekünk”. A lélegzet, az ölelés. A biztonság. A társaság. Az utazás, a felszabadultság. Emellett mind egyéni, mind közösségi szinten súlyos gazdasági nehézségeket hozott, ami hatványozottan érintett minden leszakadóban lévő vagy sérülékeny közösséget, társadalmi csoportot.
Köztük és a többségi társadalom, helyzetük, lehetőségeik, életmódjuk között tovább mélyítette a szakadékot. Elkeserítő, hogy a kormány ebben a helyzetben is csak a saját politikai-gazdasági hatalmának, erőfölényének megszilárdítására koncentrált. A járványnak sem egészségügyi, sem gazdasági vonzatait tekintve – a károsultak, veszélyeztetettek széles rétegeinek érdekét nézve – nem látta el emberségesen feladatát.
A NER fénykörében csak a szia uram világ saját holdudvara látszik. Azon túl, mindenre és mindenkire (fővárosi önkormányzatoktól a peremvidékekig, egészségügytől a szociális ellátórendszerig, egyetemektől előadóművészeken át a digitális oktatásból kiszorulókig) egyfajta szelektív vakság árnyéka borul. Mintha nem is léteznének. Szerencsére itt, a Mércén még beszélhetünk róluk. Most egy ilyen csoportról lesz szó. Az életükről, a boldogulásukról. Arról, ami nem látszik, mert nem is látszhat, ha nem engedik látszani – a Karmelitából.
A kormány már a 2015-ös határzár bevezetésétől kezdve, és a későbbiekben egyre fokozódó ütemben lehetetlenítette el és hagyta magára azokat a kiszolgáltatott sorsú embertársainkat, akik hazánkban nemzetközi védelmet kértek és kaptak.
Eltörölte a nekik célzott támogatást és valódi életkezdési lehetőséget nyújtó integrációs szerződés intézményét, boszorkányperek célpontjává tette a velük foglalkozó civil szervezeteket, a korábbi, tematikájukban egyedülálló és igen sikeres menekültügyi, MMIA-pályázatokat visszavonta, illetve berekesztette. A mondvacsinált indok az volt, hogy miután hazánkban védelmet kaptak, a magyar állampolgárokéhoz hasonló jogok illetik meg és kötelezettségek terhelik őket. Holott egy nyelvet nem beszélő, helyi társadalmi-kulturális szokásokat nem ismerő, semmifajta lokális beágyazottsággal nem rendelkező ember, család helyzete az itt születettekével nem érhet fel.
Az integrációs szerződések 2016-ban indult fokozatos kivezetése óta a menekülteknek nincs semmiféle megkülönböztetett, specifikus helye a szociális ellátórendszerben, anyagi vagy bárminemű természetbeni segítségnyújtásról (nyelvtanfolyamok, iskolai előkészítés, személyre szabott álláskeresés, lakhatási támogatás) nem is beszélve.
Márpedig egy kishazánkba csöppent ember – akár szándéka szerint döntött így, akár a nemzetközi egyezmények (dublini rendszer) miatt sodródott vissza az első befogadó országba – nyelvismeret, családi és társadalmi kapcsolatok, a munkaerőpiaci, képzési és ellátórendszer szintű lehetőségek és a helyi kulturális szokások ismerete nélkül még a legkilátástalanabb sorsú honfitársainknál is jóval nehezebben talál lakhatási vagy munkalehetőséget.
Egy idegenül csengő név, sötétebb árnyalatú bőrszín, valamint az, hogy a lakcímkártya megszerzéséhez mindenképpen bejelentett lakcímre van szükség, behozhatatlan hátrányt jelent a lakásbérleti piacon. Bármilyen képzettek, tapasztaltak és gyakorlottak is voltak, bármilyen szakmában dolgoztak korábban hazájukban, itt nincs előző bejelentett munkaviszonyuk.
Pedig a kapcsolatrendszer, a szakmai tapasztalat nemcsak az újabb, egyre testhezállóbb, a képességeiknek megfelelő további elhelyezkedést segítené, de álláskeresési járadék sem adható az első munkaviszony nélkül. Hogy ne is beszéljünk hitelkérelemről, állampolgársághoz kötött CSOK-ról vagy egyéb kedvezményekről, jogosultságokról. Behozhatatlan hátrányt jelent, hogy nem értik és beszélik az adminisztráció nyelvét és nincs kormányzati szándék az álláskeresés megkönnyítésére (például a megváltozott munkaképességű emberekéhez hasonló járulékkedvezményekkel vagy célzott, a munkába állást segítő nyelvtanfolyamokkal).
Nehézkes az iskolai bizonyítványok, szakmai végzettséget igazoló dokumentumok lefordítása, hiányzik az iskolarendszerek átjárhatóságának biztosítása, a lehetőség vizsgaeredményeik, bizonyítványaik, korábbi szakmai tanulmányaik akkreditációjára. Más európai országokkal ellentétben nálunk nincs nyelvi segítség, sem egységes állami mentorrendszer az oktatásba belépő tanulóknak és hallgatóknak. Az iskolák és intézmények is csak egyházi vagy civil, nem állami szereplőktől várhatnak jól átgondolt szakmai segítséget, képzést, segédanyagokat. Központilag nem kapnak.
Idegen nyelven, rendszerszintű helyi ismeretek nélkül az egészségügyi ellátórendszerbe való bekapcsolódás is igen nehéz. Pedig gyakran nagy szükség lenne rá. A származási országban vagy menet közben elszenvedett traumák a legtöbb esetben nem múlnak el nyomtalanul. Sokszor épp a megnyugvás első hónapjai után, a munka- vagy iskolakezdés szakaszában bukkannak a felszínre váratlanul.
A magukkal hozott, alig behegedt sebeket újra és újra feltépi az állandó létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a sokszor túlzásba vitt, erősen megerőltető fizikai munka, a kizsákmányolás és kényszerű önkizsákmányolás. Belülről őrli fel erejüket az otthon maradt családtagoktól szinte menetrendszerűen érkező folyamatos nyomás, amely lehet anyagi természetű vagy egy magasabb társadalmi státusz megszerzésére irányuló elvárás.
Az otthoni, indulás előtti tervezgetés szakaszában fél- vagy valótlan információkból szőtt álom és az itt megtapasztalt valóság közti, egyre mélyülő szakadék sok esetben oda vezet, hogy a jogosultság megszerzése és több hónapos hiábavaló próbálkozás után az új élet kezdése, a létfenntartás alapvető szükségleteinek megteremtése és a társadalmi beilleszkedés elindítása kudarcba fullad, és végül az ország elhagyására kényszeríti őket.
Így döntenek, annak ellenére, hogy a Magyarországon megkapott oltalmazotti vagy menekült státuszuk nem jogosít az EU más államaiban történő munkavállalásra, letelepedésre. Gyakori, főleg ha a családi védőhálóba kapaszkodni nem tudó egyedülálló egyben fiatalkorú, hogy a társadalom perifériájára sodródik, és kiszolgáltatott helyzetéből fakadóan kizsákmányolás, visszaélések vagy akár erőszakos, sőt bűncselekmények áldozatává válik.
A MEGÉRKEZÉS. VISSZATOLONCOLÁS, ISKOLA- ÉS ÓVODAKEZDÉS
A „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet” időről időre meghosszabbító NER magyar állam már a pandémiát megelőző másfél-két évben is alig fogadott be menedékkérelmet. A Covid-19 járvány kezdetekor pedig a két tranzitzónát, ezzel a menedékkérelem beadásának határainkon belüli lehetőségét is felszámolták.
Aki valami csoda folytán mégis védelmet kapott, a hosszú balkáni utazás, a végtelennek tűnő szerbiai tartózkodás és a tranzitzónában elszenvedett viszontagságok, valamint a magyar állam befogadási hajlandóságáról hallott hírek után többnyire szinte azonnal továbbutazott. Ezért ebben az időszakban elsősorban családegyesítéssel ideérkező, vagy a dublini rendelkezések miatt kiutasítással visszaküldött emberek kerültek a látókörünkbe.
Zaira érkezése
„Ha rád zuhan egy zord világ,
hogy bírnád el gyönge vállal?”
Egy borongós őszi este csörgött a telefonom. Omar volt, az idősebb fiú mentorált családunkból. Akkoriban épp egy budapesti pályaudvaron mérte a kebabot. Szólt, hogy lenne valami feladat, jöjjünk, ahogy tudunk. A pult mellett fiatal lány várakozott. Egy nagyobb és egy kisebb bőrönd, valamint egy négyéves forma fiúcska is vele volt.
Amikor Zaira otthonát hátrahagyva útnak indult, tervezett célja Ausztria volt. Édesanyja és két lánytestvére, sógora és unokahúga hónapok óta ott tartózkodott. Zaira és kisfia jóval később, más útvonalon indult. Ami akkor biztonságosabbnak tűnt. Megérkeztek egy rövidebb törökországi megálló, a viszontagságos balkáni út és a végtelen hosszúra nyúlt szerb tábori év után. Élték az ausztriai táborlakók szokásos életét. Együtt volt a nagycsalád. A kisfiú osztrák óvodába járt.
Csakhogy mivel ők elkövették azt a hibát, hogy Magyarországon jöttek át, néhány hónap ausztriai tartózkodás után kettejüket, egyedüliként a családból „visszadublinozták”. Ami a gyakorlatban annyit tett, hogy egy hajnali razzia után vonatra rakták őket. A vonat a határ után már nem is állt meg, csak Győrben. Ott leszállították. Kérdezte, hol a ‘camp’, de tábor nekik már nem járt. Mivel jól felkészítette az osztrák szociális munkás, előhúzott a zsebéből egy cetlit, és mutogatta (kiejteni biztosan nem tudta), hogy Vámosszabadi, Vámosszabadi. Az egyenruhás közeg, a ‘police’ (inkább jegyvizsgáló talán) pedig riposztolt, hogy nem-nem, menjen csak vissza nyugatnak, ‘Germany, Germany’.
Így utólag, ismerve temperamentumát, az elbeszéléséből jól össze tudom rakni. Szinte előttem a kép, ahogy a fafejű egyenruhásra hatalmasat legyint, otthagyva őt a peron kellős közepén, majd megindul a jegypénztárnak, maga után vonszolva két darab bőröndjét és egy darab gyermekét. Ott pedig elmutogatja, hogy egy felnőtt jegyet kér, most azonnal, a legközelebbi vonatra, a főváros felé. Így értek el este Pestre. Vacsorát vett a gyereknek.
A keleties arcvonásokkal rendelkező, ismeretlen eladófiútól pedig – akivel nem volt közös nyelve egyébként– tanácsot, segítséget kért. Így találkoztunk, lassan négy éve már, ők meg én. Egy ködös november este, a Keletiben, a hatos peron szélén.
Hosszú út vezetett innen (a kisfiúval, aki mindaddig nagycsaládban, nagyanyja óvó szemei előtt és vigyázó felügyelete alatt élt, és kezdetben úgy kezelte fiatal édesanyját, mint idősebb nővért), az egyetlen elérhető lakásprogramon és éveken át tartó bejelentetlen mosogatáson át az önálló életig.
Kellett hozzá nagy adag bátorság, talpraesettség és rengeteg kínszenvedéssel megtanult magyar mondatok is. Már épp kezdtek volna egyenesbe jönni, amikor az ingatagból egy fokkal biztosabbá váló megélhetést a vendéglátó- és szállodaiparral együtt elsöpörte a Covid.
Rashid és Mahir
„It’s a broken Hallelujah”
Rashidot és kisfiát, Mahirt is visszatoloncolták. Őket Németország. Ott töltöttek 7-8 hónapot, Mahir ott kezdte az iskolát. Aztán kiderült, hogy őket is az itthoni adatbázisban ujjlenyomatozták. Egy átmeneti otthonba kerültek Budapestre, az egyetlenbe, amely akkor külföldieket nagyobb számban fogadott. Egyedülálló, idősebb apuka, aki végtelenül elesettnek tűnt és hozzá egy csudavidám, talpraesett, kócos-borzas kisördög.
Mint már annyiszor megtapasztaltuk, a hivatal adatfelvételnél vétett egy hibát. Itt a kisfiú nevét írták el, és a félregépelt név miatt sokáig nem adták ki a lakcímkártyát. Így aztán Mahir iskolába se járhatott. Volt ugyan a befogadó intézményben szociális munkás, de épp a saját tanulmányaira koncentrált, a szervezés nem volt a helyzet magaslatán, lassan őröltek a hivatal malmai is.
Így történt azután, hogy ez a csodálatosan tehetséges, németül-angolul kiválóan beszélő, sőt valamelyest írni-olvasni is tudó gyerek hat kerek hónapig egyedül töltötte a napjait. Egy szobába bezárva, minden egyes percet, hétfőtől szombatig. Míg édesapja a többi, az otthonban lakó férfival együtt éhbérért dolgozott látástól mikulásig. Néha átvittek a szomszéd anyukák ebédre pár bolanit.
Aztán végre iskolába került. De vajon hová? Természetesen a legközelebbi, a környéknek nem a legjobb és kifejezetten nem neki való iskolájába. Annak is pedig a Z, azaz „kisegítő” osztályába. Igen, ő is speciális nevelési igényű volt, hiszen eleinte egyáltalán nem tudott magyarul. Aztán igen hamar megtanult. És mivel matekból, logikai gondolkozást igénylő feladatokból kifejezetten brillírozott, az órákon elég hamar oda jutott, hogy egész nap csak unatkozott. Azután pedig természetszerűleg, kapacitásait lekötvén, ‘rosszalkodott’.
Sajnos nem kivétel, inkább szabály, hogy az iskolák a korábbi elégtelen tanulmányokból, nyelvismeret hiányából eredő hézagos tudást nem az adott gyerekkel egyénileg foglalkozó, felkészült mentortanár segítségével pótolják. Egyszerűen a nebulóra és a sorsra bízzák, esetleg egy évismétléssel ‘megspékelve’, hogyan alkalmazkodik, meddig jut el.
Nem nehéz kitalálni, minél hamarabb kerül be valaki az iskolarendszerbe, annál nagyobb az esélye. Egy általános elsőbe, másodikba érkező gyereknek – megfelelően támogató családi háttérrel – szinte a magyar anyanyelvű kisdiákokéval azonos a sansza a nyolc osztály elvégzésére. Egy felső tagozatba érkező, sokszor európai nyelveket, latin betűs írásmódot egyáltalán nem ismerő, a szülői háttérbe kapaszkodni nem tudó kiskamasznak ez az esetek döntő többségében hatalmas feladat.
Tovább bonyolítja a helyzetet a kislányok esetében európai szemmel nézve nagyon korán kezdődő házimunka és bezártság, ami ellehetetleníti a beilleszkedést, a társas kapcsolatok kialakulását és számos korosztályos foglalkozást.
A fiúknál kimondott vagy kimondatlan elvárás, családfenntartóknál szükségszerűség, hogy az iskolapad helyett minél hamarabb a családi kasszabevétel növelésének lehetőségeit keressék. Az épp befejeződő, elmúlt tanévre visszatekintve pedig kijelenthetjük, hogy a külföldi hátterű, a magyart nem anyanyelvi szinten beszélő és szülői segítséget is nélkülözni kényszerülő gyerekek tanulmányainak kifejezetten nem tett jót az online oktatással, digitális átállással megspékelt Covid-esztendő.
Baqar
„Féltett gyermekálmok, oly nagy csodák!”
Azt gondolnánk, a különböző korosztályok közül a legkönnyebb, leghálásabb feladat talán egy óvodás korú gyerek befogadása az idegen nyelvi környezetbe. Hiszen a gyerekek ekkor még életkori sajátosságukból fakadóan szivacsként szívják magukba az újabb nyelvet. Ki vannak éhezve a gyerektársaságra, a rájuk vetülő figyelemre. Igénylik, hogy foglalkozzanak velük, sokszor már csak játékból is rendkívül szabálykövetők. A kortársakban sem alakultak még ki vastag előítéletek. Mégis voltak itt keserves percek.
Amikor Zairát első este a pályaudvarról ideiglenes szállására vittük, kisfia, Baqar (aki jól tudott angolul, s anyanyelvi tolmácsunk is volt) egyetlen dolgot mondott: nagyon szeretett Ausztriában oviba járni, és ugye oda majd vissza fogják várni? Mondtuk neki, hogy oda sajnos most nem mehet, de megígértük, hogy itt is lesz ovi, biztosan pikk-pakk megszereti.
Hívtak az óvodából a második héten, hogy Baqar lelökött a csúszdáról két gyereket, nem alszik délután, és nem ül vigyázzban, a sarokban csendben, míg a többiek foglalkozásra mennek.
Hogy miiiiiiii? Mit tetszik parancsolni?????
Kiderült, hogy a nevelő, mivel ‘úgysem érti, nem tud még magyarul’, úgy döntött, a napi foglalkozások alatt vonuljon külön, és szép csendben, a sarokban üljön. Ne zavarjon.
Ez a kisgyerek addig sok felnőtt között, nagycsaládban élt. Fél szemmel mindig azt leste, ki mit csinál, ki kihez mit beszél. Rendkívül jól utánzott, alkalmazkodott, később a vándorlás során a nyelvi akadályok se jelentettek neki gondot. Már akkor és azóta is bámulatosan szabálykövető. Jó volt az angolja, egy picit már németül is tudott. Az itteni oviban pedig volt angoltanítás, a csoport egy része értett és beszélt. Mégsem használhatták a nyelvet, az óvónő utasítására, aki a magyaron kívül semmilyen más nyelven nem ért.
Amikor otthonról elindultak, kétéves volt. Törökországban hosszabban tartózkodtak, majd irány a szokásos balkáni út. A sokezres szerb táborban közel egy évet dekkolt. Majd magyar tranzit, szabadulás és több hónap nyugodt, kulturált, rendezett Ausztria. Onnan egy éjszaka a családtól elszakítva, édesanyjával együtt felrakva a vonatra. Újabb ország, újabb nyelv, újabb környezet. Ahol senkit nem ismer, semmit nem ért. Mitől is viselkedett volna másképp? Ha szobanövényként vegetál az új, idegen helyen, az lett volna az ijesztőbb jel. Nem így történt, de könnyebb dolga lett volna a beilleszkedéssel, ha az óvoda egy picit befogadóbb, felkészültebb.
Ahogy megismerkedtünk a következő hetek során, édesanyja viccesen többször is panaszkodott, hogy bizonyos szavakat, például egyes színeket, a hét napjait, hónapok neveit a gyerek az anyanyelvén egyáltalán nem ismeri. Ezek akkor kerültek be a fogalomtárába, amikor a szerb táborban maguk közé vették a nagyfiúk. Nem is tanulta meg máshogy, csak angolul. Ó, igen, válogatott angol nyelvű trágárságokat is tudott. Beleértve a reprodukciós folyamatokat az összes felmenőkkel. Ezzel, ahogy a játszóházban bármelyik gyerektől angol szót hallott, el is dicsekedett rettentő büszkén az első időkben.
Egy hatezres menekülttáborban apa nélkül felnőni azt jelentette, hogy természetes módon az idősebb fiúkat istenítette, az ő mintáikat követte. Egy ilyen táborban, képzeljük csak el, meg kell küzdeni mindenért. Az alsó vagy felső ágyért, fél deka szappanért, halkonzerv repetáért, orvosi vizitért. Természetes, hogy ezek a minták jöttek elő, amikor a többi gyerek kinevette, hogy a nevét kérdezvén nem válaszolt – és az óvónő egy szóval sem készítette fel őket, később sem avatkozott be, mondván, a gyerek nem kuka, nem hülye, nem is névtelen, csak egyelőre nem érti még a kérdéseteket sem.
Természetes, hogy a szerb tábor ökölszabályai ugrottak be, amikor sérelmezte, hogy nem engedték fel a csúszdára a többiek. Aztán megbeszéltük. Újra és újra megbeszéltük. Sokáig hármas, angollal-magyarral gazdagított keverék nyelven, miközben pillanatok alatt, anyukájánál jóval könnyebben szedte magára a magyart a gyermek.
Szerencsére édesanyja mindenben partner és kisfiát kitűnő érzékkel neveli. Rengeteg odaadással, szeretettel, néha szigorúbb szabályokkal is. Okítja mind az otthonról hozott, mind az európai értékrendre, amit most tapasztal frissen maga is.
A kezdeti kalandok és néhány döccenő után egy rendkívül udvarias, keletiesen gáláns kis gazfickó koptatja a belvárosi suli padjait. Illetve most éppen, a tábor utolsó napján, a magyar tenger partján nyúzza pajtásaival együtt a tanárok kötélidegeit.
Köszönetnyilvánítás:
Nagyon köszönöm minden jelenlegi és volt mentoráltamnak, pártfogoltamnak, barátomnak, mentortársamnak, aki hozzájárult, hogy közös történetünkből megszülethessen ez a cikksorozat. Remélem, bármerre is vezessen az út, mindenki jó emlékeket visz magával az országunkról, rólunk.
Ehhez kívánok sok erőt, szerencsét, sikert és bátorságot mentorált kisfiam édesanyjának szavaival:
Én pedig, mivel magyarul tanultál meg olvasni először, ideírom neked:
Köszönöm édes, hogy itt vagy nekünk, a valóságban oly bátran, viccesen, nekikeseredetten, nagylelkűen, amit nem ad vissza írás, fotó sosem. Kívánom, hogy nagyra nőj, válassz szép, szabad életet. S bármi is lesz a helyszíne később, hazánkról őrizz szép emlékeket.
