Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egy járványév karizmatikus „vezérdemokráciában”

2020-ban a magyar közéletben minden a feje tetejére állt, miközben a káosz és komplexitás alatt minden maradt a jól megszokott, régi kerékvágásban – ezzel az elsőre ellentmondásosnak tűnő kijelentéssel summázza a tavalyi járványévet az a politikai évkönyv, amelyet a Policy Solutions kutatóintézet mutatott be a múlt héten. Az angol nyelvű, Hungarian Politics in 2020 (Magyar politika 2020-ban) ezzel az értékelésével fején is találta a szöget, és nem csupán a koronavírus-járvány által meghatározott évről, de a kortárs magyar politikai rendszer általánosabb, éveken átívelő természetére is jól rávilágít.

Első látásra, egy ilyen kiadvány külföldi olvasóközönségnek készül, olyan politika iránt érdeklődőknek, akik átfogó képet szeretnének kapni arról, mi is történt Magyarországon 2020-ban. Pedig azoknak is hasznos olvasmány, akik állampolgárként résztvevői voltak ennek az évnek. Az évkönyvet olvasva szinte minden oldalon volt egy „basszus, tényleg, még ez is megtörtént” élményem.

COVID-fronton a tanulmány fő megállapítása, hogy a tavaszi első hullámot a kormány sikerként könyvelhette el, főleg azért, mert a járvány maga nagyvonalakban elkerülte a legveszélyeztetettebb társadalmi csoportokat. A kormány viszont egy masszív kórházi ágykiürítési művelettel túl is reagálta a védekezést, amivel feltehetően több társadalmi kárt okozott, mint amennyit megelőzött.

A második hullám viszont már telibe találta a magyar lakosságot, a kormány ennek ellenére hosszú ideig a gazdaság működésének fontosságát hangsúlyozta, későn reagált a vírus terjedésére, és elsődleges prioritása nem a védekezés, hanem a közbeszéd, a járványnarratíva ellenőrzése volt. A kormányzati felkészültség és hősies harc projektálása, illetve a negatív fejlemények miatti felelősséghárítás központi szerepet játszott ebben a folyamatban, de a közbeszéd alakításának, irányításának olyan proaktív lépései is nagy teret kaptak, mint a decemberi identitáspolitikai vonal, amely a hagyományos családmodell és nemi szerepek alkotmányos és törvényi körülbástyázását hozta.

A koronavírus-járvány emellett több szempontból is lehetőséget adott Orbán Viktornak, hogy hatalmi rendszerét tovább fejlessze, erősítse. Az egyik kiemelkedő példa ebben a tekintetben az a mód, ahogy a járványhelyzetre hivatkozva a kormány elvette az anyagi mozgásterét azoknak az önkormányzatoknak, amelyekbe ellenzéki vezetőket szavaztak be a választók 2019 októberében.

A másik példa a gazdaságot érinti: a válsághelyzet nemcsak arra adott lehetőséget, hogy újabb erőforrásokat helyezzenek át a Fideszhez közel álló oligarchiához, de olyan jogszabályi módosításokra is, amelyek tovább gyengítették az állampolgárokat a nagyvállalati tőkefelhalmozás úthengerével szemben. A „különleges gazdasági övezetek” intézményének gödi Samsung-beruházás kapcsán történt megalapítása kristálytiszta példája ennek a folyamatnak.

A tanulmány szerzői arra is emlékeztetnek, hogy a járvány egy alapból túlpörgetett és már leszálló pályára állt gazdaságot talált telibe, így nem meglepő, hogy a magyar gazdaság az európai átlaghoz képest nagyobb mértékben esett vissza 2020-ban.

Emellett a járványkezelés csak tovább folytatta a kötet által „neoliberális nemzeti populizmusnak” nevezett gazdaságpolitikai gyakorlatait: a külföldi működőtőke jelentős állami támogatások általi vonzását, a munkaerő további „rugalmasítását”, illetve a szociális védőháló és a közszolgáltatások gyengítését.

2020 persze több, a járványhoz szorosan nem kapcsolható fejleményt is hozott, melyek közül az egyik legfontosabb az utolsó olyan médiumnak, az Indexnek a kormányzati elfoglalása, amely a különböző politikai szekértáborokon átívelő referenciapont volt. Tovább folytatódott a felsőoktatás alapítványi kiszervezése, az ún. Corvinus-modell terjesztése is, amely a nagyrészt karanténban töltött év legjelentősebb társadalmi tiltakozási mozgalmát is kiváltotta. Ez volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjainak egyetemfoglalása, amely több hónapon át, szélesebb társadalmi támogatás mellett tartott ki, hogy végül a járványvédelmi korlátozások novemberi bevezetése segítségével söpörje azt el a kormány.

A cikk elején hivatkozott látszólagos ellentmondás végigvonul az évkönyv többi részén is, amely a magyar ellenzék, a társadalom, a gazdaság és a magyar diplomácia részterületeiről ad átfogó beszámolót.

De hogy miért is látszólagos az ellentmondás, arra nem a Policy Solutions kiadvány, hanem egy szintén nemrégiben megjelent elméleti írás, a Körösényi András, Illés Gábor és Gyulai Attila által jegyzett Az Orbán-rezsim. A plebiszciter vezérdemokrácia elmélete és gyakorlata című könyv ad választ. A konzervatív politikatudósként számontartott Körösényi és munkatársainak egyik fő állítása ugyanis az,

az orbáni hatalomgyakorlás egyik központi jellemzője az állandósult válsághelyzet, kivételes állapot fenntartása, szükség esetén generálása, amely egyrészt a rezsim legitimitásának tartópillére, másrészt hétköznapi működésének meghatározó környezete.

Az elmúlt években rengeteg különböző koncepció, elemzés jelent meg az Orbán Viktor nevével fémjelezett rendszer természetének feltárására (a maffiaállam koncepciójától a kompetitív autokráciáig), a 2020 végén megjelent, erősen Max Weber-i ihletettségű kötet pedig ennek a tudományos párbeszédnek a kontextusába helyezkedik bele.

Körösényi és munkatársai szerint Orbán Viktor autoritását a folyamatos – és még egyszer hangsúlyozom: nem ritkán a kormány által konstruált – válsághelyzetben való helytállás által igazolt karizma adja, amelyet rendszeres időközönként alkalmazott népi, plebiszciter jogi-intézményes aktusok (például négyévenkénti választások, nemzeti konzultációk) népszavazások egészítenek ki.

Az így létrejövő rezsimtípust, a „plebiszciter vezérdemokráciát” tehát karizmatikus vezetés; a kormányzat és állampolgárok közötti fentről lefelé irányuló (top-down), demagóg-populista viszonyrendszer; radikális, de egyetlen koherens paradigmához nem ragaszkodó, inkább barkácsoló közpolitika-alkotás; intézményi toldozgatás; személyelvű, klienshálózatokra támaszkodó „fejedelmi” kormányzás; illetve mindenekelőtt erős átpolitizáltság jellemzi.

Ebben a rezsimben a választások célja nem a választók preferenciáinak, érdekeinek kifejezésre juttatása, hanem a vezető felruházása népi legitimitással, biankó csekk a vezetőnek.

A könyv egyik nagy erőssége, hogy nem valamilyen elképzelt ideális rezsimtípushoz (pl. liberális demokráciához) képest fennálló normatív távolságán keresztül ragadja meg az Orbán-rezsim természetét, és nem is egy időben rögzített, állandó intézményi struktúraként festi le, hanem a rezsim vezetője, az állampolgárok, illetve az őket körülölelő, folyamatosan változó környezet kölcsönhatásából kibontakozó, dinamikus politikai jelenségként érti meg. És mint ilyen, igen nagy szolgálatot tesz azoknak, akik a ténylegesen létező orbánizmus természetét a maga valójában szeretnék megérteni. (Vagy adott esetben küzdeni ellene.)

Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Policy Solutions alapos évkönyvében leírt és elemzett konkrét történések és kormányzati működésmód elméleti szintre épp Körösényiék munkája által vetíthető a legprecízebben, a kettőt együtt olvasva könnyűszerrel beazonosíthatjuk a kapcsolódásokat, a konkrét empirikus jelenségek és az elméleti rekonstrukció közötti megfeleléseket.

A kötet másik nagy erénye, hogy szerzői értő módon olvassák és lépnek párbeszédbe a rendszerkritikus, baloldali társadalomtudományos irodalom legfontosabb hazai képviselőivel – legyen szó a Fordulat társadalomelméleti lap tanulmányairól, vagy épp Scheiring Gábor, Sebők Miklós Mércén is sokszor hivatkozott munkáiról.

Ez a dialógus ugyanakkor Körösényiék munkájának korlátaira is rávilágít: az orbáni hatalomgyakorlás hogyanjait hidegfejű aprólékossággal boncolgató könyv ugyanis nem ritkán adós marad a miértek megválaszolásával.

A rendszerkritikus és politikai gazdaságtani elemzésekre akkor hivatkozik, amikor Orbán Viktor közpolitikai barkácsolását alakító, korlátozó tényezőket keres, amikor leírja, a „vezér” céljai és tágabb politikai-gazdasági környezete kölcsönhatásából kibontakozó eredményeket. Azt azonban kevésbé veszi figyelembe, hogy a „fejedelmi” célok és a tágabb kontextusok nem egyazon szinten található, különálló szférák, amelyek kölcsönhatásba lépnek és valamilyen eredményt produkálnak, hanem ezek a célok is egy globális politikai-gazdasági rendszer konkrét helyi konfigurációjának termékei.

Másképp fogalmazva: még ha el is fogadjuk, hogy az orbáni hatalomgyakorlás egyetlen célja önmaga politikai cselekvőképességének fenntartása – ahogy ez Körösényiék könyvéből kirajzolódik –, e cselekvőképesség mibenlétének rezsim általi (ön)meghatározása elképzelhetetlen külső referenciapontok nélkül.

Vagyis annak megértése nélkül, hogy az Orbán-rezsim – ahogy a Fordulat 26. számát szerző Helyzet Műhely fogalmaz – a globális kapitalizmus második világháború után létrejött termelési ciklusának hosszú lejtmenetében kialakult félperifériás politikai-gazdasági hegemóniakísérlet.

A plebiszciter vezérdemokrácia cselekvőképességének fenntartása egyenlő ennek a hegemóniakísérletnek a (hosszabb-rövidebb ideig tartó) sikerével.

(Azt már csak így utószóként érdemes megjegyezni, hogy ahogy a Helyzet Műhelyre jellemző világrendszerelmélet globális strukturális meglátásai jótékonyan képesek mérsékelni a plebiszciter vezérdemokrácia elméletének a politikai szereplők cselekvésére helyezett túlzott fókuszát, úgy a világrendszerelmélet túlzott determinizmusának is hasznára válhat egy kis cselekvésközpontú elméleti infúzió.)

Bíró-Nagy András, Győri Gábor, Scheiring Gábor (2021): Hungarian Politics in 2020. Budapest: Friedrich Ebert Stiftun Budapest és Policy Solutions.  88 oldal.

Körösényi András, Illés Gábor, Gyulai Attila (2020): Az Orbán-rezsim. A plebiszciter vezérdemokrácia elmélete és gyakorlata. Budapest: Osiris Kiadó. 256 oldal.

Címlapkép: MTI/Czeglédi Zsolt