Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Két kapitalizmus Magyarországon?

A közelmúltban két kiemelkedő társadalomtudományi monográfia látott napvilágot – a Napvilág Kiadó gondozásában, és a Társadalomelméleti Műhely kutatási és publikációs programjának keretében. Az egyik Scheiring Gábor Egy demokrácia halála. Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon című műve, a másik Sebők Miklós Paradigmák fogságában. Elitek és ideológiák a magyar pénzügyi kapitalizmusban című alkotása. Mindkét mű a magyarországi rendszerváltás óta eltelt harminc év társadalmi folyamatainak döntően politikai gazdaságtani elemzésén nyugszik, tehát fókuszában a gazdasági és politikai hatalmi folyamatok összefüggésrendszere áll. Mindazonáltal tartalmaz komoly társadalom-lélektani aspektusokat is.

A két könyv közös reflexióját az inspiráló közegen és a témaválasztás közelségén túl más tényezők is indokolják.

Szemben a mai magyar társadalomtudományok pozitivizmusával, pontosabban az elméleti tevékenység és az empirikus kutatások egymástól való elszigeteltségével, Scheiring és Sebők műveiben elmélet és empíria szerves egységet alkot: könyveik elején a szerzők ismertetik azokat az elméleteket, és elméleti újításokat, melyek az empirikus anyag „kezelésének” orientációs alapjai lesznek, majd részben már a gazdag terepmunka és eredményeinek bemutatása során (mely terepmunkában a kvalitatív és kvantitatív módszerek széles tárházát alkalmazzák), de döntően  összegzésképpen, mindketten új teóriát, teóriákat, alkotnak. Végül a témáikhoz kapcsolódó további kutatásaik irányait és hipotéziseit ismertetik.

Szintén a pozitivizmussal szembeni lázadás, hogy mindketten nyíltan vállalják értékeiket – mégpedig baloldali értékelkötelezettségüket. Ami nem zárja ki azt, hogy ennek deklarálása után a lehető legobjektívebb elemzésre, elméletalkotásra törekedjenek. (Myrdal szerint a társadalomtudományokban pontosan és csakis ez a kettősség teszi lehetővé az olvasó számára a tárgy lehető legelfogulatlanabb megismerését: ironikusan megfogalmazva, a mű befogadója már az elején tisztában lehet azzal, hogy a szöveg megismerése során mitől kell elvonatkoztatnia.)

Mindkét mű szerzője a politikai rendszerváltástól 2010-ig tartó, majd a 2010 után érvényes politikai, gazdasági és ideológiai viszonyok szembenállásaként írja le Magyarország elmúlt harminc évének történetét, bár a hangsúlyokat a három elem közül mindketten máshová teszik: Scheiringnél a gazdasági és politikai elem, Sebőknél az ideológiai elem a domináns. 

A művek elméleti megközelítése Jeffrey Alexander fogalomalkotása alapján ötvözi a kollektivista és individualista elemeket, vagyis a szerzők egyszerre gondolkodnak struktúrákban és cselekvő aktorokban. Ezzel függ össze, hogy állításuk szerint az elmúlt harminc év politikai és gazdasági folyamatainak volt alternatívája, tehát az aktorok felelőssége felvethető.

A versenyállamtól a felhalmozó államig

Scheiring Gábor az egymással rivális viszonyban lévő, társadalmi dinamikát magyarázó elméletek közül a függő fejlődés elméletét kiválasztva szemléli vizsgálatának tárgyát. Ez azt jelenti, hogy bár eme dinamikában nagy jelentőséget tulajdonít a globális hatásoknak, a globális beágyazottságnak, és így országunk félperifériás jellegének (valamint a múltból örökölt kulturális hagyományainak is), úgy véli, hogy a nemzetállamokon, így Magyarországon belüli folyamatoknak van egy saját, belsőleg indukált önmozgása is. Mindezek nyomán az elmúlt harminc év történetében megkülönbözteti egymástól a 2010-ig funkcionáló versenyállam és az azt felváltó felhalmozó állam fogalmát. A versenyállam funkcionálásának idején a politikai viszonyok demokratikusak, a felhalmozó állam politikai formája egy versengő autoriter modell – a 2010 utáni politikai folyamatokat tehát a demokrácia hanyatlásaként írhatjuk le. 

A versenyállam olyan állam, mely versenyt folytat a nemzetközi piacon más államokkal a külföldi befektetésekért, befektetőkért. A felhalmozó állam fogalmát Alan Wolfe vezette be, felemelkedése a késő 18., kora 19. századra nyúlik vissza, és lényege a nemesség és a burzsoázia közötti kiegyezés. Scheiring interpretációjában, „a burzsoázia tőkefelhalmozásához szükséges feltételek biztosításáért cserébe a régi uralkodó rend megtarthatta privilégiumait az államéletben és a kormányzásban. A felhalmozó állam kora egybeesik a nemzeti burzsoázia vagyonfelhalmozásával, és az olcsó munkaerő kínálatát biztosító elnyomott munkásosztály kialakulásával. A felhalmozó állam a gazdaság- és társadalompolitikában a gyors tőkefelhalmozást szolgálta”.

Scheiring elméleti újítása a felhalmozó állam klasszikus elméletének aktualizálása, pontosabban Magyarország 2010 utáni hatalmi viszonyainak leírásához alkalmas adaptálása. Lényege a nemzetközi és nemzeti tőke felhalmozási igényeinek megkülönböztetése: mivel a nacionalista politikusok és a nemzeti burzsoázia szövetsége nem képes megdönteni a transznacionális vállalatok uralmát, a három hatalmi csoport szövetséget köt egymással, ez pedig elvezet az autoriter kapitalizmus és felhalmozó állam kiépüléséhez.

A szerző demokráciafogalma a Robert Dahl definíciója nyomán a liberális demokráciák idealizált demokráciaképét tükrözi: lényegét tekintve versengő többpártrendszer, alkotmányosan garantált szabadságjogokkal, a fékek és ellensúlyok rendszerével, független információs forrásokkal és független civil társadalommal. Véleményem ezen a ponton eltér az övéétől, én ugyanis a demokrácia fogalmát nálánál tágabban értelmezem: beleértem az állampolgároknak a gazdasági döntésekben való részvételét, és a közvetlen demokrácia intézményeinek működését is. Schering mintha maga is problematikusnak érezné definíciójának leszűkített voltát, amikor a versenyállam viszonyai közötti, tehát 2010-ig tartó időszak politikai rendszerét időnként szimulált, tehát „mintha” demokráciának nevezi. Erre még visszatérek.

A szerző fő tézise, hogy Magyarországon a versenyállam korszakában, a függő fejlődés nyomán a hatalmon lévők egyfelől elnyomták a nemzeti tőkéseket, másfelől kizsigerelték a munkásosztályt (az én munkásosztály-fogalmam az övétől több ponton eltér, főként abban, hogy ő gyakorlatilag a tőkéseken kívüli teljes társadalmat érti alatta, mindazonáltal a fogalom eme kiterjesztése gondolatmenete logikájának realitását nem kérdőjelezi meg – mint ahogyan azt más fórumon már megvitattam a szerzővel). Ennek nyomán az ország világgazdasági integrációja belső gazdasági és társadalmi dezintegrációhoz vezetett: duális gazdasági szerkezet alakult ki, melyet a domináns transznacionális szektor és a főként hazai piacra termelő elnyomott nemzeti tőke egymástól való mély elszigeteltsége jellemez. Másrészt, részben ennek a megosztottságnak társadalmi leképeződéseként a munkásosztály egymással gyakran érdekellentétben álló csoportokra szakadt, egy nagy része szinte végérvényesen lecsúszott. 

Scheiring szerint ennek a fejlődési útnak volt alternatívája. Ez nem más, mint egy kormányképes szociáldemokrata politikai erő megszületése, mely egyfelől lerakja egy szervesebb kapitalizálódás gazdasági alapjait, másrészt képes megszólítani, maga mellé állítani a munkásosztályt.

A 2010-es autoriter fordulatot a nemzeti tőkének, valamint a munkásosztálynak a versenyállammal és a hozzá tartozó politikai elittel szembeni lázadása alapozta meg. Eme lázadás bázisán a versenyállamot egy felhalmozó állam váltotta fel.

A szerző kiemelkedő teljesítménye a kétfajta állam (különösen a felhalmozó állam) létrejöttének és működési mechanizmusának és annak részeként a „káderek” hatalmi intézményeken belüli cirkulálásának, vagyis a forgóajtók rendszerének empirikus leírása. Ezen belül különösen fontos rész foglalkozik a nemzeti tőkések versenyállammal – és ezen keresztül a domináns pozícióban lévő transznacionális tőkével – szembeni lázadásának konkrét bemutatásával, az okok és mechanizmusok feltárásával.  A számomra legérdekesebb fejezetek azonban azok, melyeknek tárgya a lecsúszófélben lévő munkásosztály mélyinterjúkra alapozott, szinte szociografikus, sőt szociálpszichológiai mélységű bemutatása. Scheiring munkás interjúalanyainak többsége életében a rendszerváltás komoly egzisztenciális, szociális és mentális válságot okozott. A munkások elszegényedtek, korábbi kapcsolati rendszereik, közösségeik felbomlottak, korábban sem erős munkásidentitásuk pedig végképp eltűnt, felolvadt. És nagyjából a 2000-es évek elejére korábbi reményeik is szertefoszlottak – mindenoldalú talajvesztésük, a magukat baloldaliként definiáló politikai erőkben való mély csalódottságuk jobboldali politikai fordulatukhoz vezetett, mely a 2010-es „fülkeforradalomban” csúcsosodott ki.

A szerző fontos állítása, hogy a felhalmozó állam idejére megváltozott az állam prioritásrendszere a burzsoázia támogatásában: a transznacionális vállalatok mellé az állam „beemeli” a nemzeti tőkét. Ezt többek között azzal teszi, hogy miközben mindkét szféra állami támogatása növekszik, a nemzeti nagytőkéé nagyságrendileg jobban nő: míg a transznacionális vállalatok támogatása 2004-2010-hez képest kétszeresére, addig a nemzeti nagytőke támogatása 28-szorosára növekszik. Scheiring ebből arra a következtetésre jut, hogy a felhalmozó állam elődjével ellentétben elsősorban a nemzeti nagytőke állama.

Ez a megállapítás azonban problematikus, pontosabban bizonyítása gyenge, még pedig azért, a transznacionális cégek, szemben a nemzetiekkel, a kedvezményeket nem elsősorban direkt állami támogatások, hanem adókedvezmények formájában kapják – ahhoz tehát, hogy a két szféra preferáltságát össze lehessen hasonlítani, a direkt támogatásokhoz hozzá kellene adni az adókedvezmények összegét, vagy meg kellene nézni a támogatások és elvonások hányadosát.

Az állam és a nemzeti nagytőkések viszonya szempontjából a könyv érdekes és innovatív képet vázol fel a nemzeti nagytőkések belső struktúrájáról. A felhalmozó államhoz fűződő viszony erőssége szempontjából (erősségi sorrendben) négy nagytőkés csoportot különböztet meg: a politikai kapitalistákat, az elkötelezett jobboldaliakat, a feltörekvő tőkéseket, és a kooptált tőkéseket. Az uralkodó párt és állama direkt klientúráját csak a politikai kapitalisták alkotják (Simicska Lajos, Mészáros Lőrinc, Nyerges Zsolt, Garancsi István stb.) akiknek előrejutása közvetlenül az állami újraelosztástól függ. Scheiring szerint azonban nem csupán ők, hanem a másik három csoport tagjai is élvezik a nemzeti nagytőkét támogató politikai és gazdasági klímát, vagy egyenesen alakítják is azt.  Számításai szerint a direkt klientúra nem olyan jelentős: a 13 politikai kapitalista a 222 fős nemzeti nagytőkés osztálynak csak kevesebb, mint hat százalékát adja. Kérdés azonban számomra az, hogy milyen lenne az egyes csoportok aránya, ha nem csak az oda tartozó nagytőkések számát, hanem tőkeerejét is viszonyítanánk egymáshoz? Ismerve a leggazdagabb magyarok listáját, azt valószínűsítem, hogy hogy a politikai kapitalisták jóval nagyobb jelentőségét tudnánk ezen a módon kimutatni. Ez azért is fontos lenne, mert a tőkeerő, a vagyon nagysága jelentősen befolyásolhatja az egyes nagytőkések alkuerejét: mert hiába felülről kreáltak ők, a marionett figurák életre kelhetnek… (Mint ahogy Mészáros vagyona ma már akkora, hogy Orbán Viktor kissé veszélyeztetve érzi magát tőle: nem véletlenül üzente neki burkolta nemrég, hogy a fák nem nőhetnek az égig /Orbán üzent Mészáros Lőrincnek: senki nincs biztonságban. propeller.hu, 2019 november 4./)

Scheiring fontos megállapítása, hogy az autoriter állam által vezérelt tőkefelhalmozás alapvető forrása a munkásosztály kizsigerelése. Két észrevételem van ehhez kapcsolódóan. Egyrészt a versenyállam felhalmozó politikája is (mert neki is volt, de erre még visszatérek) a munkásosztály kifosztásán alapult. Másrészt nem teljesen világos, hogy ki az, aki kizsigerel: a felhalmozó állam, vagy a mögötte álló nagyburzsoázia, beleértve a transznacionális tőkét és az állammal közvetlenül kliensi viszonyban nem lévő nemzeti nagytőkéseket is? A szerző néhány helyen használja a kizsákmányolás fogalmát, de nem ad rá definíciót, és ezzel is összefüggésben a tőke-munka viszony nem teljesen kidolgozott a könyvben. Antagonisztikus viszonyról van-e szó, vagy – mint az helyenként megjelenik – maga a demokrácia sem más tulajdonképpen, mint a tőkésosztály és a munkásosztály kompromisszuma. 

Általános kérdésként vetem fel, hogy a könyvben nem túl éles-e a cezúra a 2010 előtti, és az azt követő korszak között. Úgy érzem, hogy mintha maga a fogalomalkotás is valamelyest ennek a kissé merev elválasztásnak rendelődne alá. Úgy tűnik, a demokrácia fogalmának meghatározásánál azért szűkíti azt le a liberális demokráciák ideálképére, hogy élesen megkülönböztethesse az annak fő vonásait még tartalmazó első húsz év viszonyait a fékek és ellensúlyok rendszerét nyíltan is kiiktató 2010 utáni időszak politikai mechanizmusától. Hasonlóképpen, a versenyállammal definiált időszakban is történt, mégpedig jelentős tőkefelhalmozás, mint ahogy az állami bürokrácia a felhalmozó állam kategóriájával jellemzett korszakban is erős versenyt folytat a külföldi befektetésekért. (Itt jegyzem meg, hogy a felhalmozó államnak nevezett állam – miként a versenyállam is – legalább annyira felélő hatalmi képződmény is, mint amennyire felhalmozó: ahogyan azt a szerző gazdag empirikus apparátussal szemlélteti, nem termeli újra, sőt kifosztja a humán erőforrásokat, és rombolja vállalkozói intézményrendszerét. Egy kutatás szerint a központosított privatizáció során létrejött 621, magyar magánvállalkozók kezébe került vállalatnak mára 42 százaléka nyomtalanul eltűnt /Tóth Nándor: Hatszáz állami vállalatot privatizáltak magyar vállalakozók. Mi lett velük?  G7, 2019. szeptember 30./. Mindezeken felül profitrepatriálás címén a transznacionális szektorból a GDP hat-hét százaléka áramlik ki az országból). 

Megítélésem szerint a két korszak elhatárolása a szerző szempontjaihoz viszonyítva részben más, és főként több tényező együtthatásának vizsgálatát igényli – erre még visszatérek.

Nem csak az időszakok, hanem a hatalmi ágensek megkülönböztetésében is érzek némi merevséget. Scheiring szerint a transznacionális vállalatok hatása a belső gazdasági és társadalmi folyamatokra egyértelműen pozitívabb, mint a nemzeti nagytőkéseké: magasabb színvonalú technológiákkal dolgoznak, jóval magasabb béreket fizetnek, engedik a szakszervezetek működését, és szemben a hazai nagytőkésekkel, nem lépnek fel a szociális szféra megkurtításáért. Eme pozitívabb hatás több elemét magam is feltártam 2001-es, Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban című könyvemben, ám a viszonylagosan kedvezőbb hatásmechanizmus kutatásaim szerint többek között a szociális szféra megengedőbb kezelésére nem áll: a külső és belső egyensúlyi viszonyokat tükröző makrogazdasági adatok „jóságához” a transznacionális tőkének legalább akkora érdeke fűződik, mint a nemzetinek – ezen mérik befektetéseik biztonságát. És ha a szociális szektor költségvetési támogatása „elszalad”, akkor bizony – legalábbis informálisan – „szólnak”. Elsősorban a hitelminősítőkön, a hazai komprádor értelmiségen és a nemzetközi sajtón keresztül – legújabb könyvében Sebők Miklós is hasonló összefüggésekre és következtetésekre jut. (Az utoljára említett szereplői kör beavatkozása történt például 2002-ben, Medgyessy Péter jóléti rendszerváltásának idején, amikor, Carola Kaps a Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársa „rászólt” a magyar kormányra /idézi Népszabadság, 2002, szeptember 9-i száma, 3.o./)

De a transznacionális vállalatok kormányzatra gyakorolt, ráadásul kifejezetten direkt nyomásának illusztrálására idézhetjük a tavaly decemberi rabszolgatörvényt is, mely tudvalevően döntően a transznacionális tőke nyomására született, és elsősorban azok cégei is alkalmazzák.

Fenti észrevételeim, kritikáim mindazonáltal nem érintik Scheiring Gábor munkája iránti nagyrabecsülésemet, sőt lelkesedésemet. Külön érdeme a szerzőnek, hogy mint már jeleztem, könyve végén felvázolja jelen témájához kapcsolódó jövőbeni programját és hipotéziseit. Utóbbiak közül legeredetibbnek azt a feltevést tartom, hogy az illiberalizmus erőteljes áttöréséhez egyaránt szükség van a munkásosztály illetve a tőkésosztály polarizáltságára, valamint a liberalizmussal szembeni lázadására.

A modernizációs konszenzustól a pénzügyi nacionalizmusig

Sebők Miklós művének tárgya a magyar pénzügyi kapitalizmus elmúlt harminc éve, két egymást váltó paradigma, a modernizációs konszenzus és a pénzügyi nacionalizmus fogságában. A pénzügyi kapitalizmus az a rendszer, melyben a korábbi kapitalizmusmodellekkel szemben a pénzügyi konglomerátumok válnak meghatározóvá, mivel már azok biztosítják a gazdaság „vérkeringését”. A szerző meghatározása szerint „a pénzügyi kapitalizmus a kapitalista rendszer egyik funkcionális részterülete, hiszen ahogy a többi ágazatban (ipar, szolgáltatások, mezőgazdaság) úgy itt is érvényesül a tőkefelhalmozás logikája. Másfelől – és ez fontosabb számunkra – a pénzügyi kapitalizmus a kapitalizmus egy sajátos formája, és fázisa, amelyben a pénzügyi szektor – többek között a financializáció folyamatában – különös, rendszermeghatározó jelentőségre tesz szert.

A modernizációs konszenzus a mérsékelt modernizátor elitek (pl. Horn Gyula), és a neoliberális modernizátorok, másként megfogalmazva, a pénzügyi fundamentalista elitek (pl. Békesi László és Bokros Lajos) közötti kompromisszum eredőjeként jött létre. Viszonyuk ellentmondásos, az egyezség keresése mellett harc folyik közöttük a dominanciáért. Annak ellenére, hogy munkamegosztás van közöttük, a fundamentalisták határozzák meg a kívánatos fejlődés irányát, a mérsékeltek feladata pedig az ehhez szükséges politikai feltételek kialakítása, és a támogatás megszervezése.  A modernizációs elitek a szerző szerint a ’90-es évek elején születtek meg, céljuk a gazdaság modernizálása, felzárkóztatása a „fejlett Nyugathoz”.

A modernizációs konszenzus ellenideológiájaként születő pénzügyi nacionalizmus is nagyjából egyidős a rendszerváltással: fő képviselői az Antall kormány körül csoportosuló közgazdász körből rekrutálódtak. (Fő reprezentánsaik Bogár László és Matolcsy György) Az ezt képviselő jobboldali elméleti közgazdászok és gazdaságpolitikusok, pontosabban a köréjük gyülekező pénzügyi nacionalista elitcsoport fő célja a hazai fennhatóság alatt álló, önálló pénzügyi intézményrendszer létrehozása.

Eme két versengő ideológiával és elitcsoporttal szemben más – pl. ökológiai, vagy progresszív baloldali – érték- és nézetrendszerek valamint képviselőik bár jelen vannak, csak gyenge hatást tudnak kifejteni, így képtelenek gyökeret ereszteni.

A két uralkodó paradigma hívei elbeszélnek egymás mellett, egyáltalán nem reflektálnak egymásra, ami jelentősen hozzájárul ahhoz, egy idő után mindkettő dogmává merevedjék. Harcukat nem a nézetek nyílt összecsapása, hanem csupán képviselőiknek az intézményi pozíciókért folytatott küzdelme mutatja, jelzi.

A modernizációs konszenzus pénzügyi fundamentalista oldalának aktorait Sebők organikus közgazdászoknak nevezi. Ezen közgazdászok állammal és gazdasággal kapcsolatos nézetei egyenesen levezethetőek Hayek és Friedman munkásságából, és Thatcher és Reagan gazdaságpolitikai gyakorlatából. A „jó” gazdaságpolitika lényege eszerint az állami beavatkozás minimalizálása, a minél teljesebb és gyorsabb privatizáció, a minden korlátozás nélküli nyugati tőkebehozatal, a szép jövő érdekében történő mindenkori életszínvonal-visszafogás, a általános megszorítás, a gazdaság minőségének csupán néhány, egyensúlyi viszonyokat jelző makrogazdasági adattal történő jellemzése. Fő szlogenjei: „makrogazdasági stabilitás”, „a befektetések biztonsága” „elkerülhetetlen áldozat”, „nincs más alternatíva”, stb.. Főszereplői nem a burzsoázia és a munkásság, hanem a személytelen és értékmentes „piacok”.

A pénzügyi nacionalisták mindezzel szemben a modernizáció fogalmát azonosítják az „önpusztítás” fogalmával. Elméleti keretük a világrendszer, melynek viszontagságos viszonyaival szemben csakis a nemzetállami keretek nyújthatnak védelmet. Gyakran operálnak összeesküvés elméletekkel, és jellemzőjük még a miszticizmusra való hajlam. A szerző rámutat arra, hogy reprezentánsaik gyakran vesznek át gondolatokat kritikai-baloldali szerzőktől, anélkül, hogy forrásukat megjelölnék, vagy kritikailag reflektálnának azokra.

Míg az organikus közgazdászok fő elméletalkotója Kornai János, fő gazdaságpolitikusa pedig Antal László, addig a másik térfélen a fő elméletalkotó Bogár László, a fő gazdaságpolitikus pedig Matolcsy György – bár az elméleti és gyakorlati szerepek gyakran átfedik egymást.

Sebők igen gazdag empirikus anyagot felhalmozva mutatja be a két paradigma képviselőit, jellegzetes viselkedésüket, koalícióikat, és az intézményes és informális pozíciók közötti mozgásukat. Az organikus közgazdászok elemzésekor bemutatja személyes és hatalmi-pozícióépítési eljárásaikat a forgóajtó, az intézmény- és hálózatépítés, a királycsinálás, a tanácsadás és az ismeretterjesztés kapcsán.  És a szerep és pozícióhalmozást, melynek klasszikus esete, amikor olyan közgazdász ír tudományos igényűnek felmutatott művet például a privatizációról, amelyben személy szerint nem csak, hogy maga is részt vett, de az abból származó pénzügyi bevételből is részesedett.

A modernizációs konszenzus ágenseinek, az organikus közgazdászoknak domináns csoportját a nyugatosodás és a feltétlen piacosodás iránt elkötelezett szakértők adják, akik azonban a szerző szerint csak a politikai rendszerváltás után kapcsolják magukat a rendszerváltó elitekhez. Ők azok, akiket magam késő-kádári technokratáknak nevezek, de kutatásaim szerint a mélystrukturális folyamatokat illetően csoportjaik már jóval korábbtól, a ’80-as évek elejétől megkezdik gazdasági rendszerváltó tevékenységüket – még ha a kezdetekkor talán nincsenek is ennek teljesen tudatában. Ez a csoport szoros kapcsolatban áll egyfelől a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, másfelől a jelentős érdekeltséggel rendelkező multinacionális konglomerátumok képviselőivel. 

Az organikus közgazdászok egyik legfontosabb akciója a bankkonszolidáció, és a kereskedelmi bankok külföldi kézbe juttatása volt. Sebők elutasítja Antal László azon tételét, hogy ez a folyamat a bankrendszer súlyos válsága miatt elkerülhetetlen volt. Magam azonban ebben a kérdésben inkább Antal oldalán állok: kutatásaim szerint ezen bankok tőkeellátottsága már az alapítás pillanatában is alacsony volt. A ’90-es évekre pedig a rossz hitelek valamennyi magyar tulajdonban lévő kereskedelmi bank portfóliójának jelentős részét tették ki (nem függetlenül a velük bonyolult kereszttulajdonosi kapcsolatban lévő magyar nagyvállalatok nehéz, sokszor a bizonytalanság miatt is válságos helyzetétől). 

Tovább folytatva a történetet: Sebők szerint az organikus közgazdászok nem csak a modernizációs konszenzus felemelkedésében játszottak kulcsszerepet, de annak bukásában is: kiemelt rendszeralakító tevékenységüknek nem volt legitimációs alapja, hiszen nem voksok, hanem kinevezések alapján szerezték pozícióikat. „A gazdaságpolitika ezen technokratizálódása jelentős mértékben hozzájárult a demokratikus intézményekbe vetett bizalom – 2006 őszétől felgyorsuló – megingásához”. A modernizációs konszenzus 2010-re emellett közpolitikai sikerességi legitimációját is elvesztette.

A szerző szerint ez a kettős tényező, valamint a 2008-as világgazdasági válság okozta sokk vezetett a Fidesz kétharmados győzelméhez.  A gazdaságirányítás kulcspozícióit ekkortól a pénzügy nacionalizmus hívei – Matolcsy és társai – vették át. (Az ellenhegemónia kialakulása azonban mégis inkább folyamatos volt: a szerző nagyszerűen kidolgozott, innovatív esettanulmányban mutatja be az organikus közgazdászok Bankszövetségbe tömörülő bankár-frakciója alkuerejének fokozatos hanyatlását, mely már a 2000-es évek második felétől megkezdődött). Ezt a folyamatot erősítette az is, hogy a globális gazdasági és pénzügyi válság bázisán az organikus közgazdászok pozíciói szerte a világban meginogtak: a globális válság elhárításában kudarcot valló pénzügyi elittől a politikai elitek vették át a hatalmat.

A hegemóniaváltás okainak feltárását ezen a ponton kissé leegyszerűsítettnek érzem. Ez abból fakadhat, hogy a szerző művében mintha túlfeszítené a magyar kapitalizmus pénzügyi jellegének jelentőségét.

Ez a kapitalizmus megítélésem szerint legalább annyira félperifériás, egyoldalú exportorientációjú kapitalizmusként írható le, mint pénzügyiként: a magyar GDP-t gyakorlatilag néhány német érdekeltségű, döntően német piacra termelő transznacionális vállalat húzza.

Ez volt a veszte a magyar gazdaságnak 2008-ban, mivel ekkor a német piac „bezuhant”. Valamint az, hogy, ettől nem elválasztható módon, némi emelkedés után a belső életszínvonal is radikálisan csökkent. Ha ezeket a tényezőket említi Sebők közpolitikai kudarcként, akkor akár egyet is értünk, de így, a tényezők említése nélkül ez a megfogalmazás némileg homályos.

A hegemóniaváltást vezérlő elitek célja Sebők szerint elsősorban egy új nemzeti tőkésosztály kialakítása, ezen belül a magyar tulajdon dominánssá tétele a bankszektorban. Ehhez öt lépésen keresztül vezet út: az első lépés azoknak az ágazatoknak a kijelölése, ahol a hídfőállások kiépítése lehetséges és szükséges. Mondanunk sem kell, hogy ezek közül messze kiemelkedik a gazdaság vérkeringését elsődlegesen biztosító bankszektor. Második lépés a nyertesek kiválasztása. A harmadik lépés a nyertesek megrendeléssel, hitellel, ezek áttételével nyereséggel, és így hosszú távon újrabefektethető tőkével való ellátása. A negyedik lépés a szabályozók, jogszabályok nyertesek testére szabása. Végül az ötödik lépés a nyertesek bekapcsolása a politikai rendszerbe – vagyis a visszacsatolás biztosítása. Mindez már megtörtént és továbbra is folyamatban van.

A könyv érdekfeszítő fejezete a bankszektor átalakulását, átalakítását bemutató esettanulmányok sora.

Sebők szerint végül is az elmúlt harminc évben a paradigmák fogságában való vergődés egy valóban baloldali társadalom-és gazdaságpolitikával elkerülhető lett volna.  Ez a politika akkor lett volna sikeres, ha ötvözi a két versengő nézetrendszer progresszív elemeit. 

Könyve végén a szerző további lehetséges kutatási irányokat vázol fel, többek között a pénzügy rendszer átalakulásának tanulmányozásához használt módszerek adaptálását a gazdaság  más szektoraira. A nagyszerű munka remélhetően folytatódik!

De mi is volt valójában a célfüggvényben?

Mint azt láttuk, Scheiring Gábor és Sebők Miklós szerint az általuk vázolt történelmi léptékű folyamatnak volt valós alternatívája. Scheiring szerint ehhez valódi szociáldemokráciára lett volna szükség, Sebők pedig a gazdasági rendszerváltás elsietettségét kifogásolja: kutatásai szerint az ország eladósodottságának mértéke nemzetközi viszonylatban nem volt olyan kirívóan magas, ami indokolta volna a politikai rendszerváltás után születő gazdaságpolitikai döntések radikalizmusát, úgymint a csődtörvényt, a szovjet piacról való teljes kivonulást és a gyors privatizációt.

A történtekre globális szemszögből ránézve azonban más kép tárul elénk. A létezett szocializmusnak sok belső baja volt, de mégsem ezek miatt omlott össze, hanem kívülről megdöntötték. A centrum túltermelési válságával összefüggésben „a Nyugat”, és fő  reprezentánsa, a globális főhatalmat gyakorló nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra érdekelt volt térségünk, ezen belül országunk bekebelezésében. Szüksége volt piacainkra, olcsó, és akkor még jól képzett munkaerőnkre, levetett, elavult technológiájának elhelyezésére és termelőeszközeink hatékony részének kimazsolázására. Ehhez viszont komprádorainak, elsősorban a késő-kádári technokráciának a legrövidebb időn belül létre kellett hoznia – nagyrészt működőtőke-import útján – azt a nagyburzsoáziát, melynek léte garancia arra, hogy itt nem valamiféle lassú, szerves fejlődés útján születő, ködös harmadik út, hanem kizsákmányolásra alkalmas kemény kapitalizmus épül fel.  Ez került a rendszerváltás célfüggvényébe.

Mindehhez vegyük hozzá országunk induló adottságait: a szabadon rendelkezésre álló külső források hiányát, a zsugorodó GDP melletti növekvő adósságtörlesztési kötelezettséget, majd a GDP már említett hat-hét százalékát kitevő, a transznacionális vállalatok burzsoáziája által bonyolított profit-repatriálást, stb.. A célfüggvényben ezzel összefüggésben nem is annyira valamiféle eredeti tőkefelhalmozás, hanem – Matolcsy György találó kifejezésével élve – egy  eredeti tőke-és jövedelemátcsoportosítás, átszivattyúzás volt kódolva. Az átszivattyúzás forrását pedig az állami vagyon és a társadalom tagjainak jövedelmei jelentették. Aminek az organikus közgazdászok szerint „nem volt alternatívája”, az ez a kizsigerelő folyamat volt. Melyet – szemben Scheiring és Sebők feltevésével – egy szociáldemokrata, vagy progresszív baloldali politikai erő nem tudott volna levezényelni. A demokrácia szimulált volta nem volt véletlen – ennek a kifosztó folyamatnak a jegyében törölték az politikai rendszerváltáskor az Alkotmányból az univerzális szociális jogokat, majd 2000-ben a lakhatási jogot is. A demokrácia, ezen belül jogállamiság szimulálásának másik jellegzetes esete volt a nagyvállalkozásokra, közöttük is elsősorban a transznacionális vállalatokra vonatkozó versenyszabályok bevetetésének késleltetése és a jogszabályok nagy cégekre szabása – már ebben a kurzusban is. (A jogszabályok gyakran az érintett nagyvállatok ügyvédi irodáiban készültek). 

Mivel a 2010-ben hatalomra került pártok célja sem volt más, mint a burzsoázia, ráadásul döntően a magyar nagyburzsoázia erősítése, de legfőképpen egy új kliensburzsoázia létrehozása, a strukturális kényszerek, ha lehet, még erősebbek voltak: egyrészt már nem volt felülről osztogatható vagyon (tehát a „régiektől” el kellett venni, ahhoz hogy az „újak” felépíthessék magukat), de volt a tulajdonáramlást szabályozó jogrendszer.

Másrészt – mint arra Scheiring rámutat – tartani lehetett a válság évei alatt megtépázott, majd a választási kampányban ígéretekkel elhalmozott, agyonudvarolt munkásosztály – a magam megfogalmazásában inkább munkásság – lázadásától. Ezen okok miatt kellett nyíltan felrúgnia Orbán Viktor kormányainak a fékek és ellensúlyok rendszerét. Némileg leegyszerűsítve: A „baloldali” kormányok „osztogattak” a (szélső)jobboldali kormányok „fosztogatnak”.  Másfelől: a 2010 utáni folyamat egésze valójában nem tekinthető másnak, mint az azt megelőző korszak túlrajzolt képének – paradigmájának.

A két korszak, kurzus különbségét négy tényezőben tudom megragadni: egyrészt a liberális demokrácia intézményeihez való viszonyban. Másrészt abban, hogy míg a „baloldali” időszakban a nagyburzsoázia uralta a vezető politikai elitet, addig 2010-után a politikai elit sikeres kísérletet hajt végre a dominanciaviszony megváltoztatására, a nagyburzsoázia megzabolázására. Harmadrészt abban, hogy míg a „baloldali” politikai erők a legszegényebbeket támogatták a középrétegek rovására, addig az Orbán fémjelezte politikai hatalom egy hozzá hű „középosztály” létrehozásának vágyától vezéreltetve a legszegényebbeket szipolyozza ki. Végül, de nem utolsósorban: szemben elődeivel, Orbánék intenzív kapcsolatokat hoztak létre, és építenek a keleti autokráciákkal, elsősorban Oroszországgal.

És ezzel eljutottunk oda, hogy globális nézőpontunkat tovább tágítsuk. Míg a „baloldal” uralma alatt az Egyesült Államok dominanciájával a világ egypólusú volt, Magyarországon   csakis az ezen nagyhatalom által vezetett „szuperstruktúrának” voltak belső szövetségesei: a késő-kádári technokrácia, a transznacionális tőke, a lojális értelmiség és média. (Ezt a beágyazottságot Sebők is érzékeli és érzékelteti, de következményeinek érvelésében nem ad elég nyomatékot). A 2000-es évek második felétől azonban Oroszország és a többi keleti autokráciák hatalmi ambíciói erősödnek, erejük is nő, vagyis a világ megindul a két- vagy többpólusúság irányába. És elsősorban Oroszország odaáll a Fidesz vezette konglomerátum mellé. Utóbbi a „magyar kapcsolattól” egyfelől az Európai Unió egyébként sem erős belső kohéziójának, másfelől az Egyesült Államok befolyásának gyengítését reméli. Ennek jegyében nem csupán a magyar politikai elit hatalmi törekvéseit támogatja, de igyekszik szövetségeseket találni a hazai nagyburzsoázián belül is, sőt egyenesen beépülni oda.

Mára tehát mind a „szuperstruktúrának”, mind a „keleti blokknak” megvannak a maguk belső komprádorai. Megítélésem szerint ez az alapja az Orbán fémjelezte hatalom „buheráló” gazdaságpolitikájának és e politika eddigi sikerességének: Sebők azon tételével szemben, mely szerint a jelenlegi hatalom is egy merev paradigma fogságában kormányoz, valójában nem vezérelik eme a hatalmat elvek és szabályok, de ahol szorít a cipő ott gyorsan közbeavatkozik. És ezen kevert gazdaságpolitikával Orbánék most már valóban tudták növelni az ország mozgásterét. Kérdés, hogy ez a kegyelmi időszak meddig fog tartani? Különös tekintettel arra, amit kormányzásuk felélő  jellegéről írtam…

Kritikáim, észrevételeim és gondolattársításaim sokasága is bizonyítja, hogy Scheiring Gábor és Sebők Miklós nagyszerű, egyedülálló műveket hoztak létre.

Ott a helyük az elmúlt harminc év legjelentősebb társadalomtudományi alkotásai között.

Gratulálok a szerzőknek, és mindkét könyvet melegen ajánlom nemcsak a szűk szakmai közvélemény, hanem a lehető legtágasabb értelmiségi közönség számára is. Megismerésük elengedhetetlen nem csupán eddigi történetünk jobb megértéséhez, de a jövő perspektívájának, az előttünk álló alternatíváknak a felrajzolásához is. 

Kiemelt kép: MTI/Komka Péter