Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lassan elfogy a lélegzet. Nincs tovább. Nincs recept A.M. emlékére

Gyönyörű kisbaba született. Álomszép. Kis pufi. Csapzott, pihe-puha haj, pirospozsgás bőr, kikerekedett pofi.

Nem sírt fel. Nem sírt fel, de az orvosok mindent megtettek. Összefutottak, újraélesztettek.

Eseménytelenek voltak a várandósság napjai. Napjai, hetei, lassú hónapjai. Várakozással teltek. Reménykedéssel. Sok-sok boldogsággal. És egy csöpp szorongással.

Korábban egy babát már elvesztettek. De most az összes konzultáció, vérvétel, ultrahang és laborvizsgálat rendben ment. Egészen a 36. hétig. Minden teljesen rendben. Addig.

Nem mondhatni, hogy idén szűkölködünk megmozdulásokban, tüntetésekben, bár az erőt, a kraftot még nem érzem. Keveslem. Nem sok lyukas garast tennék rá, hogy néhány elszigetelt bátor kiállás vagy egy túlhangosított, tüntikéző táncikálás, ahol pár sort erről is felolvas egy elkötelezett kockásinges, visszafordíthatná, ami már megtörtént. Megtörtént az elmúlt hosszú évek során. A közoktatás lezüllesztése gyanánt.

Beszélünk róla, persze, hogy ez milyen rossz. Az én buborékomban biztos. Aztán mindenki megkeresi a saját gyerekének azt a tündérvirágszál Ibi nénit, akire kicsi szeme fényét rá meri bízni mégis. Harcol a Levi bá’ vezette tantestületért, amely csak belébűvöli azt a betűvetést azért. Fellazulnak a keretek, ha teljesíthetetlenek a tanmenetek. Behúzzuk a korrepetáló egyetemistát, a magántanárt, aki félévkor felhoz, átsegít. Meglesz a tanulóévek alatt a különmatek, a fel- és előkészítő, a törifakt, az emelt szintű, a különspanyol is.

Megtaláljuk a tuti bejövő iskolát. Az sem baj, ha ezért vált lakcímkártyát a család. Megleljük az alternatívat, az alapítványit, a fizetőst. Becsengetnek, a tandíj még épp kicsengethető. Közben már réges-rég külföldre kacsintgat az osztály háromnegyede. Gyerek és szülő. A gimnázium vége felé legkésőbb. Ha nem jóval előbb.

Elvesztegettük azt, amiben mindig combos volt ez az ország. A kincset, ami a földtől az égig, az alapképzéstől a magas tudományokig, a Nobel-díjig ér. És bár ezt tudjuk és nézzük, végignéztük hitetlenkedve, keserűen, harcosan, összetörve vagy beletörődve, abba, hogy ez mekkora kegy, ami itt megadatott nekünk, talán nem is gondoltunk bele még. Vagy amennyit gondolunk rá, az messze nem elég.

Ki az, aki tud venni havonta könyvet ma még? És ki az, aki nem kütyüt nyomkod vagy bulvárt lapoz fel, amikor fáradtan hazaér, hanem inkább leül elolvasni egy régi verset, egy új regényt? Ki az, akiben ég még a szenvedély, aki ráérő tíz percében megold egy egyenletet? Két óra között a szünetben, fejben, csak úgy passzióból, mire becsengetnek…

Ki tudja a fővárosokat mind, a nemzeti lobogók színeit? Ki az, aki vígan sorolja a (vár)megyék székhelyeit? Ki az, aki bármikor előránt az aktuális helyzetben egy klasszikus verstöredéket, egy dalszöveget? Vagy a pillanat hevében zenét komponál és gyorsan meg is ír egyet?

Öveges professzor, elfelejtettük rég… mond bárkinek is még bármit ez a név?

Ki az, aki belegondolt már, a hétköznapok szürke perceiben hányszor ad ajándékot nekünk az alkalmazott tudomány?

Fekszik a kisbaba az inkubátorban, kiterítve. Csövek és elektródák vezetnek mindenfele. Sípolnak, szisszennek a gépek körülötte. Az orvosok, most már egy másik kórházban, mindent megtesznek érte. Az orvosok, akik a tudományt magas fokon értik és művelik. De nem erről akartam nektek ma beszélni. Nem ezért kezdtem el ezt a történetet mesélni.

Az alapokról szeretnék most kérdezni. Hogy tudjátok-e, mekkora adomány, hogy itt elérhető a tudomány. Hogy egy nemzet minden gyermeke elsajátíthatja az írást, a számolást, az olvasást, megkapja – legalábbis elméletben – az alapoktatást. Rendelkezésre áll a tudás, megannyi absztrakt és alkalmazott, a csillagos ég a határ, maga az űrkutatás akár. Itt megadatik nekünk, hogy képességeket fejleszthetünk és készségszintre emelhetünk. A fejszámolás nemcsak a piacon jön jól, a visszajáróra pillantva, mielőtt zsebre vágjuk az aprót. Ahhoz is munka, emberek munkája kellett, hogy tudatosuljon és bevésődjön az evés előtti kézmosás, a konnektorban kétágú villával nem-nyúlkálás, a várandósan vagy gyerekként nem ivás-dohányzás, a rendszeres fogmosás. És a rokonokkal nem hálás.

Sípolnak a gépek, a lélegeztetőgép hangosan fújtat, szuszog. Néha összerohannak és mentik a helyzetet, amíg még menthető, a nővérek, az orvosok. Számolva telnek az órák, a napok. Reménykedve, hiszen a szakemberek mindent megtesznek. És félve, mert biztos jövővel nem kecsegtetnek. A jó hír az, amikor két telefon között eseménytelen percek peregnek.

Percek, hírek, telefonok… laposkúszásban közlekednek. Vajon várjak még egy kicsit, vagy inkább rákérdezzek?

Nem húzom tovább. Csoda nem lett. Megszűnt a sípolás. Volt egy utolsó, kétségbeesett, már nem menthető kimenetelű összeszaladás. Egy végső és végzetes, utolsó utáni próbálkozás.

Aztán csak síri csend. És sok sírás.

Most halk szavú telefonok. Erősnek mutatkozás. Ügyintézés. Tolmácsolás.

És már előre gondolkozás. Hogy hogyan fogom tudni átadni ennek a fiatal, életerős, egészséges párnak az elemi genetikát. Akik egy olyan országból jöttek, ahol még ma is gyakori és helyi szinten elvárás a távolabbi rokonok között a házasodás. A családfő dönt, nincs kérdés, nincs beleszólás. Ne legyünk előítéletesek, álszentek: ez a szokás, gyakorlat a történelmi múltban hazánkban, s Európa-szerte bevett. Volt itt is bőven uralkodóház, főnemesi család, kisbirtokos, ahol így vigyázták a földterületet, a nevet, a vért, a vagyont.

Nem fordulhat elő nálunk ma már, csak tragikus, véletlen esetekben, amely szerencsére ritka nagyon. Minden kiskamasz megtanulja az iskolában, hogyan osztódnak és párosodnak a kromoszómák. És ha beüt egy mutáció, manifesztálódik egy génhiba, az milyen következményekkel jár. Most azon gondolkozom, hogyan vegyük majd át úgy Mendel törvényeit, hogy ne kavarjuk fel újra és újra a gyász, a tehetetlenség, az önvád örvényeit.

Ők nem tanulták. Nem tanulhatták. A szülők.

Olyan országból jöttek ők, amit ma is háború dúl. Évtizedek óta alig lelhető a szervezett oktatás. Akinek pénze, lehetősége van rá, jó helyre születik, annak esetleg jut. De senkinek nem jár. Írás-olvasás, angol nyelvtudás. Nincs genetikai alaptudás. Egészségügyi, biológiai ismeretek? Ez is messzire vezet. Kincset ér a tanár, mint az alapélelmiszerek. Ritka az írástudás, a toll és a papír, ahogy a tiszta víz is. Mindez ma már nehezen megszerezhető, hiszen évtizedekkel ezelőtt, majd egy éve újra – beütött a krízis. Elporladt, amit felépítettek. Az intézményrendszer. A szabad élet. A zene. A nincstelenek, a nők és a gyerekek jogai. Beletörtek a bicskába a számukra lehetőséget, tudást, kiutat kínálók fogai.

Most, amikor háborúba sodródó szomszédok, energetikai, élelmiszer- és klímaválság, időről időre újra fellángoló, erősödő nemzetközi szélsőjobb mellett se hagyja abba a kormány az uszító, Unió- és emberellenes harcos retorikát és mind tárgyi, mind emberi értékeink masszív erodálását, érdemes belegondolni, mit veszíthet el így egy ország. Milyen árat fizetünk, ha veszni hagyjuk a békét és sok felhalmozott, elért nemzeti kincsünk. Legyen az az infrastruktúra, a tudás, az egészségügy, az oktatás. A bizalmi légkör az emberek között. A tenni akarás. A tudni vágyás. Az egyetemek, a színház, a fiatalság. Egy vagy több újabb nemzedék. Az élhető élettér. A termőföld. Az ivóvíz. A város. A vidék.

Ezek a mieink. A mi kincseink. Ne hagyjuk őket elveszni. Ne hagyjuk őket tőlünk ilyen könnyen elvenni, mert a módszeres rombolás, néhány öltönyös őrült játéka hamar elpókerezheti. Kipattintott háborúik egy ecsetvonással eltörölhetik.

Nincs rá garancia, hogy amit egyszer elértünk, az eredmények örökre a mieink.

Nincs biankó csekk. Pláne lejárat nélküli nincs. Minden életteli perc drága kincs.

Az élet ugyanúgy elveheti, ahogy a legfelkészültebb, legodaadóbb, legfáradhatatlanabb fehérköpenyes se tudott az első saját, önálló lélegzetvételre ígéretet tenni.

Nem tudta az élet mindenható receptjét a felhőbe fellőni.

Nem sikerült a párkákat meggyőzni.

Így ez a kisbaba – átutazó az életben, vendég az országunkban – soha nem fog már felnőni.

 

A kiemelt kép illusztráció, az alkotó további munkái itt elérhetőek.