Két hónapja tart az Egyesült Államok és Izrael háborúja Irán és Libanon ellen. Hogyan beszéljünk a délnyugat-ázsiai eseményekről, mi a baj a magyarországi beszámolókkal, miről hallgat a fősodratú sajtó? Vitacikk egy kifogásolt írással szemben.

Amennyiben eltekintünk az április 8-án és április 16-án bejelentett – a mostani helyzetet látva jobb esetben is időhúzásnak és politikai trükknek, rosszabb esetben pedig inkább komolytalannak, semmint valódi fegyvernyugvásnak tűnő – fegyverszünetektől, úgy elmondható, hogy immár közel két hónapja tart az Egyesült Államok és Izrael véres, a nemzetközi jogot sokadik alkalommal sárba tipró háborúja az Iráni Iszlám Köztársaság és Libanon ellen. A civil áldozatok folyamatosan növekvő száma, az iráni oktatási és egészségügyi létesítmények elleni csapásokról és a földig rombolt libanoni településekről  rendszeresen érkező hírek, a háború által előidézett ökológiai katasztrófák vagy a súlyos műemlékrongálások közepette ugyanakkor a 444 újságírója, Bede Márton már március 16-án megjelent cikkében rendkívüli éleslátással azonosította a konfliktus eddigi „legnagyobb veszteseit”: az Öböl menti olajmonarchiákat. Pontosabban mondva, utóbbiak álszent imázsát.

Alapvetően nem újdonság, hogy a hazai fősodorbeli, liberális média nem igazán találja a megfelelő értelmezési kereteket és fókuszpontokat, amikor az ún. „nyugati civilizáció” határain kívül eső országokat érintő politikai-társadalmi aktualitásokról, humanitárius krízisekről vagy fegyveres konfliktusokról van szó. A „Közel-Kelet” (vagy ha a gyarmati terminológiát el kívánjuk hagyni: Délnyugat-Ázsia), s azon belül is Irán viszont hatványozottan olyan témákat jelentenek, amelyek kapcsán

a magyar újságírói közeg egy számottevő hányada rutinszerűen ontja magából, illetve termeli újra a káros eurocentrista/orientalista/kultúrrasszista/gyarmati narratívákat, és alkalmaz kettős mércéket.

Bede Márton szóban forgó írása sajnálatos módon nemcsak sokadik szemléletes bizonyítéka mindennek, de fókuszából kifolyólag a hazai médianyilvánosságban általánosan megfigyelhető súlyos hangsúlybéli aránytévesztést is tükröz. A helyzet pedig az, hogy amikor a nemzetközi rend jelenlegi egyetlen szuperhatalma és annak szövetségesei épp hazug indokokkal lángba borítanak két – együttesen csaknem 100 milliós népességű – országot, akkor a témában megjelent valamennyi cikknek, elemzésnek vagy kommentárnak, illetve azoknak a közgondolkodásra gyakorolt hatásának szakmai és morális súlya van. Igen, itt Magyarországon is.

A részletekben rejlő orientalizmus és esszencializmus

Bede Márton cikke röviden összefoglalva arra a gondolatmenetre épül, miszerint Iránnak az amerikai-izraeli agresszióra adott, kifejezetten az Öböl-országokat célzó válaszcsapásai lényegében szétzúzták a konzervatív arab olajmonarchiáknak (azaz: Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok, Katar, Omán, Kuvait, Bahrein) azt az évtizedeken át tudatosan és gondosan épített imázsát, minek értelmében ezek az államalakulatok „békés, biztonságos, csillogó oázisok tudnak lenni a környező sivatagban és káoszban”. Mi több, a mostani háború elhúzódásával kétséges az is, hogy ezt a fajta arcvesztést egyáltalán helyre lehet-e hozni a jövőben.

Már önmagában ezzel a központi gondolattal számtalan probléma van. A megfogalmazás – s eleve a gondolat –, hogy Délnyugat-Ázsiában „békés, biztonságos, csillogó oázisként” lehet érvényesülni a nemzetközi közösségben, óhatatlanul magában hordoz egy régóta meglévő, végtelenül káros orientalista és gyarmati szemléletmódot. Vagyis, hogy adott a misztikus, homokkal borított, (elsöprő többségben) muszlimok lakta, barbár „Közel-Kelet”, ahol terror, káosz és erőszak uralkodik. Ez a térség természetes állapota, megváltoztatni nem lehet, legfeljebb bizonyos egyedi helyzetben lévő országok tudnak különféle kompromisszumok és stratégiai helyezkedés révén a „béke”, a „biztonság” és a „jólét” szigetei gyanánt szolgálni.

Az ilyen és hasonló megközelítések akarva-akaratlanul is figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy

a „Közel-Kelet” mai formájában nem egy objektíve létező képződmény, hanem egy olyan összetett regionális állam- és hatalmi rendszer, amelyet belső politikai, társadalmi és vallási-kulturális dinamikák, valamint külső hatalmi beavatkozások és globális léptékű folyamatok (nem ritkán torz) egyvelege formált olyanná, amilyennek napjainkban ismerjük.

Gondoljunk csak az évszázadokig meglévő oszmán-török befolyásra és a térséget mesterségesen átrajzoló Sykes–Picot-egyezményre, a Nakbára és a hidegháborúra, vagy akár a neoliberális globalizációra, az elmúlt évtizedek amerikai intervencióira és a modern iszlám fundamentalizmus felemelkedésére.

Mindezt azért is fontos nyomatékosítanunk, mert egyfelől ezáltal válik egyértelművé számunkra, hogy már maga az implicit kiindulópont, amelyre Bede Márton az érvelését építi, egy kulturálisan esszencializáló és fals elképzelést tükröz. Másfelől a fentiek tudatosítása nekünk is segítséget nyújt abban, hogy képesek legyünk egy szofisztikáltabb, (globális) történeti megközelítésben, és a végtelenül káros orientalista, illetve gyarmati diskurzusokon túlmutatóan értelmezni Délnyugat-Ázsiát.

„Villámgyors fejlődés és mértéktelen dőzsölés”: na de kiknek és milyen áron?

Ugyancsak szembeötlő az a fajta felületesség (közönyösség?), amivel Bede Márton írása az Öböl menti olajmonarchiák belső társadalmi viszonyaihoz közelít. Habár a szerző röviden-tömören rögzíti, hogy a szóban forgó államok „királyi családok által irányított brutális diktatúrák”, valamint tételesen felsorolja eme országok nívós célközönségét („turistákat, befektetési bankárokat és sportvezetőket, valamint máshonnan száműzött politikusokat, nagyon nagy pályás bűnözőket és Instagram-modelleket”), aközben a cikk során sokat hangoztatott „biztonság és béke” mellett valahogy elfeledkezik az Öböl-országok „villámgyors fejlődését és mértéktelen dőzsölését” megalapozó néhány további tényezőről… Nevesül, az ezekben az államokban dolgozó vendégmunkások extrém kizsákmányolásáról és hátrányos megkülönböztetéséről, valamint a nemzetközi munkajogi normák és a dolgozói érdekvédelem lábbal tiprásáról.

Ahhoz valahol már hozzászokhattunk, hogy a liberális sajtóorgánumok és közvélemény körében visszatérő jelenség az osztályvakság, ám az az állítás, hogy az Öböl-országok fényűzésének és gazdagságának „két alapfeltétele” – túl az elképesztő olajvagyonon – a diktatórikus belpolitikai rendszer és az Egyesült Államok katonai ereje által együttesen garantált „biztonság és béke” lennének, egész egyszerűen nem találkozik a valósággal. Az olajmonarchiák felhőkarcolói, turistalátványosságai és szórakoztatóipari létesítményei, fényűző városnegyedei és szállodái, infrastrukturális és közlekedési hálózata, gigantikus sportkomplexumai és motorsport pályái többségükben dél- és délkelet-ázsiai, továbbá a környező arab országokból származó munkások vére, verejtéke és élete árán épültek fel.

Ők azok, akiket az anyagi kényszerek, a jobb megélhetés reménye, az Öböl-államok hamis PR-ja, és a ragadozó módszereket alkalmazó toborzó és munkaerő-közvetítő cégek csábítanak ezekbe az országokba. Mindezt amiatt, hogy aztán ugyanezen dolgozók a hírhedt – az elmúlt évek jogi plasztikázásai ellenére a gyakorlatban jórészt továbbra is működő – kafala-rendszer csapdájába esve kvázi-kényszermunkásokként legyenek kiszolgáltatva a helyi vállalatok és tőkések kénye-kedvének, életveszélyes körülmények között és extrém hőségben dolgozzanak (alsó hangon) napi 12 órákat, miközben nem ritkán az előzetesen ígért fizetésnek is csupán a töredékét kapják meg – ha egyáltalán. Hangsúlyozni sem kell talán ennek kapcsán, hogy a jelenleg az olajmonarchiákban élő közel 35 millió fős (és ezen országok lakosságának több mint felét kitevő) vendégmunkás sereg egyáltalán nem részesül abból a fényűzésből, luxusból és hedonizmusból, amelynek az alapjait és kereteit ők maguk teremtik meg.

Ki emlékszik például már arra a több mint 6500 pakisztáni, indiai, nepáli, bangladesi és Srí Lanka-i vendégmunkásra, akik a 2022-es katari labdarúgó-világbajnokság előkészületei során vesztették életüket? Avagy fel tudja-e idézni még bárki a „Katargate”-et? Úgy fest a katari vezetés bűnei ellen csak addig volt divatos felszólalni az euroatlantista és eurocentrista nyilvánosságban, amíg azt egy világesemény körüli liberális jóemberkedésként lehetett eladni, illetve amíg Európa nem kezdett el rászorulni az Öböl menti cseppfolyósított földgázra (LNG).

Sokat elmond az is, hogy miközben Bede Márton nem szalasztja el megemlíteni a „füstölgő hotelekből menekülő influenszereket”, addig teljes egészében elsiklik a tény felett, miszerint az iráni válaszcsapások civil áldozatai az Öböl-államokban szinte kivétel nélkül pakisztáni, nepáli és bangladesi vendégmunkások voltak. Hiszen szemben az oligarchákkal, vagyonos kivándorlókkal, felső középosztálybeli turistákkal, fizetett influenszerekkel/celebekkel és társaikkal, a kiszolgáltatott helyzetben lévő arab és dél-/délkelet-ázsiai dolgozók nem engedhetik meg maguknak a menekülést, vagy akár azt, hogy felhagyjanak a munkavégzéssel. Az efféle szelektív figyelem kapcsán említésre méltó, hogy a nemzetközi fősodratú média is épp az elmúlt hetekben fedezte fel magának ismételten az Öböl-államok vendégmunkásait, akiknek a tragédiáját arra igyekeztek felhasználni, hogy az iráni önvédelmi lépésekkel szembeni ellenérzéseket erősítsék a nemzetközi közvéleményben.

Az osztályegyenlőtlenségek tehát egy olyan rendkívüli helyzetben sem tűnnek el, mint az Irán elleni mostani agresszió, sőt jobban kivehetővé válnak. Amennyiben szemet hunyunk ezek felett, úgy nem csak emberek millióinak brutális kizsákmányolását és tragédiáit hagyjuk figyelmen kívül, de akaratlanul is asszisztálunk az Öböl-országok hamis imázsának védelméhez/fenntartásához és az olajmonarchiákban uralkodó luxus mögött meghúzódó mérhetetlen emberi szenvedés szőnyeg alá söpréséhez.

Kaotikus szomszédság „Szomáliától Szíriáig és Iraktól Iránig”: de kik is szítják egész pontosan ezt a káoszt?

Bede Márton cikke talán akkor válik logikailag leginkább ellentmondásossá, amikor az Öböl menti államokban tapasztalható stabilitást ellentétbe állítja a környező országok „kaotikus” viszonyaival, illetve azt taglalja, hogy bár az olajmonarchiák hagyományosan az USA-val meglévő katonai-politikai szövetségtől és az amerikai katonai létesítményektől vártak védelmet és biztonságot, most mégis ezek az amerikai támaszpontok tették őket célpontokká az Irán elleni háborúban.

Ezek a gondolatok sok szempontból megint csak – ha nem is tudatosan – azt sugallják, mintha Délnyugat-Ázsián belül valóban az Öböl-országok képviselnék a nyugalom, a béke és a biztonság oázisait – amelyekben ugyan diktatúra és extrém kizsákmányolás uralkodik, de cserébe legalább stabilitás és fényűzés van –, míg a környező arab és muszlim országok bukott államok, melyeket káosz és erőszak, nélkülözés, vallási radikalizmus, valamint terrorszervezetek és különféle fegyveres csoportok tevékenysége jellemez „Szomáliától Szíriáig és Iraktól Iránig”. A gond itt nem az, hogy a felsorolt jelenségek ne léteznének, vagy ne jelentenének súlyos kihívást. A valódi probléma azzal a felületességgel van, amely alapvető fontosságú történeti és ok-okozati viszonyokat hagy láthatatlanul. Mi több, a 444 újságírója még érintőlegesen sem tartja említésre méltónak, hogy a „közel-keleti” instabilitásban milyen megkülönböztetett felelőssége van az Egyesült Államoknak és Washington Öböl menti kliensállamainak.

Laikusként olvasva Bede Márton sorait, az ember akár azt is gondolhatná, hogy az olajmonarchiák valóban egyfajta „áldozatai” a mostani konfliktusnak, amelyek hiába „lavíroztak ügyesen” évtizedeken át a „bonyolult” regionális viszonyok között, illetve „igyekeznének kimaradni a jelenlegi háborúból”, a gonosz iráni rezsim most mégis támadást intézett ellenük. Az igazság ehelyett az, hogy az Öböl-államok vezetői az idők folyamán bőven tettek azért, hogy országaik az aktuális háborúban célpontokká váljanak. E tekintetben egy külön cikket lehetne szentelni akár annak is, hogy a korabeli tágabb kontextust és a közvetlen előzményeket figyelembe véve miért sántít sok szempontból a 444 újságírója által párhuzamként felhozott 1990-es kuvaiti példa.

Bede Márton sokat hivatkozik a „Közel-Keletet” jellemző káoszra, azonban érdemes rögzíteni, hogy

történelmileg Délnyugat-Ázsia instabilitásának egyik fő forrása mindig is a külső hatalmi beavatkozás és az imperialista/gyarmati versengés volt.

Ahogy arra a szerző is rámutat, az Öböl-államok hagyományosan az Egyesült Államokkal kialakított politikai-katonai együttműködés révén igyekeztek garantálni „biztonságukat és békéjüket”. Figyelembe véve ugyanakkor, hogy az USA-nak és szövetségeseinek a régióbéli befolyása/intervenciói, illetve az elsősorban Washington által szervezett/menedzselt neoliberális globalizáció évtizedek óta a „közel-keleti” instabilitás és háborúk, továbbá a kortárs iszlám fundamentalizmus és terrorizmus fő táptalaját jelentik, így az olajmonarchiák ezen stratégiája nagyjából a „kutyaharapást szőrével” kategóriájával egyenértékű.

Hiszen az Öböl-államok amellett a fél mellett köteleződtek el a saját biztonságuk érdekében, amely éppen, hogy a regionális problémák egyik első számú felelőse. A területükre engedett amerikai katonai erők és létesítmények, valamint az Irán elleni agresszióban nyújtott logisztikai háttér folytán természetszerű, hogy ezek az országok Teherán válaszcsapásainak célkeresztjébe kerültek. Ezzel ugyanakkor az Öböl-országok csupán saját öncélú, megalkuvó stratégiájuk következményeit szenvedik meg, és ahogy a közelmúltban számos más USA-csatlós ország, ők is a maguk kárán tanulják meg, hogy rosszul válogatták meg a barátaikat.

Hangsúlyozandó viszont, hogy az olajmonarchiák messze nem csak passzív módon járultak hozzá a „közel-keleti” instabilitáshoz, hanem aktívan alakították is azt.

Szaúd-Arábia hosszú ideje egyfajta regionális „kis hidegháborút” vív Irán ellen. Ennek a konfliktusnak az egyik legvéresebb terepe – különösen az arab tavasz utáni években – Jemen, ahol ráadásul még egyes Öböl-államok (a szaúdiak és az Emirátusok) is szemben állnak egymással. Ugyancsak érdekes, hogy Bede Márton stratégiai kockázatként/lehetséges presztízsvesztésként azonosítja az olajmonarchiák számára, hogy amennyiben ezek az országok „nyíltan beszállnának az Irán elleni háborúba, az azt jelentené, hogy egy táborba kerültek Izraellel”. Utóbbi gyakorlatilag veszett fejsze nyele, miután a valóság régóta jócskán túlmutat azon az állapoton, miszerint az Öböl-országok szimplán csak ne lennének „olyan harcosan Izrael-ellenesek”. Bár a 444 újságírója is megjegyzi, hogy a térségben ma az Egyesült Arab Emirátusok ápolja a legszívélyesebb viszonyt Izraellel, arról nem esett szó, hogy Szaúd-Arábia is hosszú ideje keresi a kapcsolatokat Izraellel a színfalak mögött, kifejezetten Teherán ellenében – szemen köpve ezzel mind a palesztin ügyet és az arab egység gondolatát, mind a muszlimok közti szolidaritást.

Ellentétben ugyanis a nyugati kulturalista és leegyszerűsítő civilizációs narratívákkal, az olajmonarchiák elitjei számára az arab identitás vagy az iszlám vallás csupán addig fontosak, míg ideológiai/legitimációs alapként szolgálnak saját hatalmuk és geopolitikai érdekeik számára. Ám miután ezeknek az országoknak a vezetői nem egyszerűen uralkodócsaládok képviselői, hanem egyúttal üzletemberek és sokmilliárd dollár értékű, globális érdekeltségekkel rendelkező magánvállalatok tulajdonosai és irányítói, így egyszersmind betagozódnak a nemzetközi nagytőkések soraiba is. Ily módon pedig saját osztályérdekeik mindig felül fognak írni valamennyi értékelvű vagy vallási-kulturális összetartozáshoz kapcsolódó szempontot.

De említésre méltó továbbá az a tény is, hogy míg Irán kapcsán a hazai és nemzetközi mainstream sajtóorgánumok nem győzik ismételgetni, hogy az iszlám köztársaság mely síita milíciákat és terrorszervezeteket támogatja régiószerte, addig az Öböl-államok terrorizmushoz való viszonya jóval ritkábban kerül reflektorfénybe. Holott régóta ismert, hogy ha hivatalos formában nem is, de magánemberként/üzletemberként az olajmonarchiák politikai és gazdasági elitjének több tagja támogatja, illetve – kihasználva a jogi kiskapuk és szürkezónák adta kereteket – pénzügyi forrásokkal segíti az iszlamista terrorszervezetek (pl. Al-Kaida, Iszlám Állam) működését. Mindezt ugyancsak azzal a céllal, hogy a terrorcsoportok tevékenysége által a térségben okozott destabilizációt az olajmonarchiák a maguk javára fordítsák. Ironikus, hogy ezzel párhuzamosan épp a nemzetközi terrorizmus egyik „epicentrumának” kikiáltott Irán, s a vele szövetséges síita fegyveres csoportok voltak azok, amelyek a 2010-es évek közepétől kezdődően az Iszlám Állam elleni harc egyik meghatározó erejévé váltak.

És ha már terroristák, illetve milíciák támogatása: amíg Bede Márton az iráni háború eddigi egyértelmű veszteseiként azonosítja az Öböl-országokat, aközben a 444 újságírója még csak meg sem említi azt a messze nem elhanyagolható tényt, hogy az olajmonarchiákat ért károk közvetetten kitermelték a konfliktus egyik (relatív) nyertesét is: Szudánt. Az afrikai országban ugyanis 2023 áprilisa óta véres – népirtás és a világ jelenlegi legnagyobb humanitárius válsága által kísért – polgárháború zajlik a hivatalos szudáni hadsereg és a Gyorsreagálású Támogató Erők (Rapid Support Forces, RSF) nevű milícia között. Utóbbit – amely a szudáni nép ellen elkövetett legsúlyosabb atrocitásokért felel – az Egyesült Arab Emirátusok fegyverekkel, pénzzel és diplomáciai fedezettel támogatja, cserébe a szudáni aranyhoz, termőföldekhez és kikötőkhöz való hozzáférésért.

Iránnak az Öböl-országokat célzó válaszcsapásai és megtorló lépései azonban az elmúlt csaknem másfél hónapban alapjaiban látszanak megváltoztatni a szudáni háború dinamikáját: a Hormuzi-szoros lezárásával és az Emirátusok reptereinek ismétlődő megbénításával Teherán pillanatnyilag mind a vízen, mind a levegőben elvágja az RSF utánpótlási vonalait – amelyeket az Emirátusok emiatt a Közép-afrikai Köztársaság és Etiópia felől igyekszik újjászervezni. A gyilkos milícia Abu-Dzabi átmenetileg elapadó támogatása miatt az utóbbi hetekben számottevően gyengült, ennek hála pedig a szudáni hadsereg több fontos győzelmet ért el az iráni háború kezdete óta. Jelenleg minden egyes olyan nap, amelynek során a Hormuzi-szoros zárva marad, illetve minden egyes, az Emirátusokat célzó iráni rakéta-/dróntámadás egy újabb esély Szudánnak arra, hogy megszabaduljon a népirtó RSF-től.

A fentieket nem csak amiatt fontos látnunk, illetve tudatosítanunk magunkban, mert sokadik példáját adják annak, hogy az antiimperialista küzdelmek és azok hatásai óhatatlanul összefonódnak és hatással vannak egymásra a világon mindenütt. Hanem azért is, mert egyfelől segítenek megérteni azt, hogy Délnyugat-Ázsia ma ismert viszonyai nem „civilizációs” vagy „kulturális sajátosságokból” fakadó „adottságok”, sokkal inkább globális történeti folyamatok és külső hatalmak „áldásos tevékenységének” következményei. Másfelől pedig láthatóvá válik számunkra, hogy az Öböl-országok jelenkori gazdagságát és „békéjét” nem a helyi vezetők stratégiai érzéke vagy a regionális viszonyok közti ügyes manőverezés alapozza meg. Sokkal inkább az amerikai imperializmussal való lepaktálás, az erőszak és instabilitás „kiszervezése” a környező országokba, valamint terrorszervezetek és milíciák szponzorálása a „Közel-Keleten” és (újabban) Észak-, illetve Északkelet-Afrikában.

Hangsúlybéli aránytévesztés és kettős mércék

Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy ne volna legitim/indokolt dolog értékelni/elemezni azt, hogy Irán közvetlen szomszédjaira nézve milyen hatása van a mostani háborúnak. Nem beszélve arról, hogy e sorok szerzőjének eleve nem tisztje – és pláne nem szándéka – belefolyni a 444 szerkesztőségi preferenciáiba. Sőt, még Bede Márton központi állítását sem igazán lehet vitatni, hiszen tény és való, hogy Iránnak az olajmonarchiák elleni válaszcsapásai alapjaiban zúzzák szét utóbbiak régóta épített és ápolgatott imázsát. A problémák egyrészről azzal kezdődnek, hogy a szerző itt körüljárt cikke a legkisebb mértékben sem tesz kísérletet annak megvilágítására, hogy az Öböl-államokról kialakult kép mindig is szemfényvesztésen, hazugságokon, szélsőséges kizsákmányoláson, továbbá az erőszak és instabilitás régiószerte zajló exportján alapult.

Az erre való reflexió hiányával Bede Márton akaratlanul is „áldozatokként”/passzív szereplőkként tünteti fel az olajmonarchiákat, illetve megkérdőjelezetlenül hagyja képmutatásukat. A másik, ennél is nagyobb gond ugyanakkor az a fajta általános hangsúlybéli aránytévesztés, amelynek az itt kritika alá vont cikk csupán tünete, és amely a 444-en túl a magyar médianyilvánosság túlnyomó hányadában is érvényesül, amikor a Globális Dél valamely régiójának aktualitásairól beszélünk – tisztelet természetesen a kivételeknek.

Miközben Bede Mártonék fontosnak vélték, hogy cikket szenteljenek az Öböl-országokat ért károknak, addig a 444-től vagy más hazai sajtóorgánumoktól csupán április első felétől kezdődően lehetett érdemben olvasni az izraeli erők március elején kezdődött, Libanon elleni agressziójáról, amelynek már közel 2300 halálos áldozata van és 1 milliónál is több embert tett belső menekültté. Míg a Telex külön írást szentelt például annak, hogy Irán kazettás bombákkal sem tudja „megtörni az izraelieket”, valahogy nem esik szó a Tel-Aviv által Libanonban bevetett foszforbombákról. A hazai lapok csaknem valamennyi izraeli lakóövezetet vagy civil célpontot ért iráni csapásról külön cikkben számolnak be, eközben pedig összehasonlíthatatlanul kevesebb figyelem irányul a tényre, hogy mostanra Iránban 3300 fölé nőtt a háború halálos áldozatainak száma, míg április elejéig bezárólag több mint 115 ezer civil létesítményt, köztük legalább 763 iskolát és 316 egészségügyi intézményt rongáltak meg az amerikai-izraeli bombázások.

Ugyancsak beszédes az, ahogyan az amerikaiak által lebombázott minabi leányiskola esete bejárta a magyar média nagy részét. Az al-Dzsazíra már március 3-án, a Middle East Eye március 4-én, a New York Times pedig március 5-én olyan elemzéseket publikáltak, amelyek nem sok kétséget hagytak afelől, hogy Washington felelős a dél-iráni iskola elleni február 28-i, közel 180 ember – elsöprő többségükben 7-12 éves kor közötti gyermekek – életét kioltó rakétacsapásért. A magyar sajtó jórészt mégis csupán március 10-11-e környékén – a CNN és a New York Times további elemzéseit, valamint az amerikai belső vizsgálat előzetes eredményeinek napvilágra kerülését követően – kezdett direktebb módon cikkezni arról, hogy csakugyan az USA követte el a súlyos háborús atrocitást. Ám még ezeknek a híradásoknak a nagy része is hemzseg a maszatolásoktól („egyre több jel utal arra”) és a történteket felpuhítani igyekvő fogalmazásmódtól („elavult amerikai hírszerzési információk okozhatták a minabi iskola tragédiáját”). Furcsa módon a hazai és nemzetközi liberális sajtó nem volt ennyire óvatos és körültekintő, amikor a 2023. október 7-i terrortámadás után lényegében az izraeli hadsereg bemondására egyként hozták le azt a dezinformációs elemet, miszerint a Hamász csecsemőket fejezett volna le, és amely történetről ma már tudjuk, hogy minden valóságalapot nélkülözött.

És ha már fentebb szóba került a Middle East Eye cikke, külön kiábrándító, hogy a magyar médiában senki sem tartotta fontosnak beszámolni arról, hogy a híroldal által megszólaltatott szülők és szemtanúk beszámolói alapján a minabi leányiskolát ún. kétszeres/ismételt csapás (angolul: double-tap strike) érte. Ennek a „taktikának” a lényege, hogy egyazon célpontra vagy területre rövid idő alatt (néha mindössze pár perces eltéréssel) kétszer is csapást mérnek: a támadás második hullámára tehát jellemzően akkor kerül sor, amikor a segítségnyújtók, mentők, újságírók és túlélők még/már a helyszínen vannak. Vagyis a cél egyértelműen a minél nagyobb emberi és anyagi károkozás, ennek folytán pedig a kétszeres csapások háborús bűnnek minősülnek.

Az eset és az azzal kapcsolatos közöny azért is különösen tragikus, mert Izrael 2023. október 7-e után számtalanszor hajtott végre ismételt csapásokat a palesztinok ellen, amely jól szemlélteti, hogy a gázai atrocitások során alkalmazott kegyetlenséget miként „ülteti át” az Egyesült Államok és a zsidó állam az iráni háborúban. Ez kétségbeejtő példája a Gázai övezetben megtapasztalt kortárs barbarizmus exportjának, amelynek során a palesztin lakosságon kikísérletezett technológiák (pl. AI működtette fegyverrendszerek), módszerek (pl. iskolák, lakónegyedek és civil infrastruktúra bombázása), illetve a dehumanizáció újabb és újabb konfliktusokban nyernek teret.

Bede Márton Öböl-országokról szóló írása tehát a cikk fentebb bemutatott tartalmi tévedései és implicit torzításai, az azok mögött meghúzódó hamis narratívák, valamint az iráni háború, a „Közel-Kelet” és a Globális Dél kapcsán a hazai médiában általánosan jelen lévő fókusz- és hangsúlytévesztés közepette válik igazán problémássá. Valóban előbb érdemel cikket az olajmonarchiák hazug imázsát ért csapás, mint mondjuk az aktuális iráni helyzet történeti hátterének (az 1953-as MI6-CIA puccs, a Nyugat-barát sah uralma alatti atrocitások, az 1979-es iszlám forradalom, az iraki-iráni háború stb.) átfogó bemutatása? Fontosabb az Öböl-országokban dőzsölő oligarchák, bűnözők és celebek helyzete, mint az Izrael által Libanon-szerte a földdel egyenlővé tett városi lakónegyedek romjai alatt életüket vesztő civilek? Inkább foglalkozzunk az USA kliensállamainak kényes geopolitikai helyzetével vagy az ukránok ,,közel-keleti” technológia- és fegyverexportjával, semmint azzal, hogy Izrael és az Egyesült Államok hogyan alkalmazzák a gázai forgatókönyvet Irán és Libanon ellen?

Nem szükséges médiatudomány szakot végezni vagy neves kultúrakritikusnak lenni ahhoz, hogy tudjuk: a sajtóban megjelent hírek, kommentárok, elemzések nemcsak informálnak minket, hanem alakítják is a gondolkodásunkat, a preferenciáinkat és a politikai-társadalmi közbeszéd irányvonalát. A történelem olyan periódusaiban, mint amilyeneket e pillanatban is élünk, igenis komoly súlya van annak, hogy a médianyilvánosságban milyen témákat részesítünk előnyben, s hogy mi az, amiről nem írunk, és amiről igen, arról hogyan. Az események interpretációja ugyanis magukat a társadalmi attitűdöket is jelentősen befolyásolja egy-egy adott téma kapcsán, ezáltal pedig a társadalmi cselekvésnek a kereteit is behatárolja sok szempontból.

Ma, amikor Délnyugat-Ázsiához hasonlóan Kelet-Közép-Európa és benne Magyarország újfent egy globális geopolitikai ütközőzónává válnak, hatványozottan kritikussá válik, hogy a magyar közvélemény hogyan gondolkodik a világban zajló egyre aggasztóbb folyamatokról, illetve, hogy miként is viszonyul más régiókhoz és azok népeihez. Miközben a „Közel-Keletről” szóló hazai nyilvánosság jellemzően a liberális kultúrrasszizmus és a szélsőjobboldali civilizációs, fajvédő diskurzusok satujában őrlődik, még nagyobb felelősség hárul a magyar külpolitikai újságírás képviselőire abban, hogy miként válogatják meg forrásaikat, kiindulópontjaikat, preferenciáikat és narratíváikat.

Ha a nyugati mainstreamban megjelenő eurocentrista/gyarmati/orientalista nézőpontokat (és nyelvezetet) kritika, valamint érdemi, átfogóbb kontextualizálás nélkül vesszük át, illetve termeljük újra, az nem csupán szakmailag, de morális értelemben is problémás. Az elnyomók és a kizsákmányolók (ez esetben az Öböl-államok) szempontjait megjelenítő írások vagy azok előnyben részesítése egy fegyveres konfliktus (most épp az Irán és Libanon elleni agresszió) áldozataival és az események alternatív, kritikus keretezésével szemben, óhatatlanul elvezet ahhoz, hogy a háborút elszenvedőket (vagyis az olajmonarchiákban élő civileket és vendégmunkásokat, az iráni és libanoni népet) a „biodíszlet” – vagy rosszabb esetben a ,,járulékos veszteség” – szerepébe helyezzük, és mindössze számokká redukáljuk őket egy statisztikában. Végső soron tehát épp azokkal az emberekkel tesszük akaratlanul is mindezt, akik – ellentétben az Öböl-országokkal – a most zajló konflitusnak a szó valódi értelmében vett veszteseit/áldozatait jelentik.

Nem is beszélve arról, hogy a „Közel-Kelettel” kapcsolatos kulturális esszencializmus és orientalizmus a fentiekkel összekapcsolódva a magyar társadalmat is az apátia és a cinikus passzivitás irányába löki. Hisz miért is szerveződjünk vagy tiltakozzunk egy olyan térségben zajló háború ellen, ahol az erőszak, a brutalitás és a fegyveres konfliktusok „megszokottak”, ahol „ez a dolgok természetes rendje”? Az ilyen és hasonló – akár csak impliciten közvetített – diskurzusok erősen torzítják a gondolkodásmódunkat a világ többi részét illetően, hátráltatják a szolidaritást köztünk és más népek között, továbbá visszafognak minket abban, hogy kritikusan, a mélyebb összefüggéseket feltárva értelmezzünk helyünket a világban.

Habár sokszor úgy tűnhet, hogy a különféle globális léptékű történések tőlünk távoliak és az alakulásukra sem lehetünk hatással, a valóság mégiscsak az, hogy a magyar közvélemény is része a nemzetközi nyilvánosságnak, Magyarország pedig ugyanabba a globális struktúrába ágyazódik be, mint a világ bármely más országa. Ebből kifolyólag igenis lehetünk aktív befolyásolói és pozitív résztvevői a globális folyamatoknak. Mindebben viszont kiemelt felelősség jut a hazai média- és politikai nyilvánosságot alakító sajtóorgánumoknak és a külpolitikai újságírás képviselőinek.

Jó volna ezt a fajta felelősséget körültekintőbben kezelni a jövőben…