Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Háború és háború a Közel-Keleten: Szaddámtól 9/11-en keresztül Afganisztánig

Mindenki emlékszik 2001. szeptember 11-re. A napra, ami olyan traumát okozott mind a nyugati világnak, mind a Közel-Keletnek, hogy máig érezzük hatását.

A George W. Bush által indított terror elleni háború azóta is tart, leginkább azért, mert a radikális iszlamista terrorizmust nemhogy kiirtania nem sikerült, de egyenesen megsokszorozta azt. A szeptember 11-én elkövetett támadások 19 gépeltérítője mind Amerika szövetségeseinek állampolgára volt, 15 közülük egyenesen az arab világ legfontosabb Amerika-barát monarchiájában, Szaúd-Arábiában született. Az elkövetők Hamburgban élő keménymagja eredetileg 1999-ben Csecsenföldön akart dzsihádot folytatni Oroszország ellen (ekkor zajlott a második csecsen háború), ami akkoriban viszonylag egyszerű volt, mivel – ahogy később az Arab Tavasz idején – az EU és az Egyesült Államok is aktívan segítette az Oroszországtól elszakadni kívánó iszlamista csoportokat. Ám a terv végül megváltozott, ugyanis az eredetileg mérnöknek tanuló diákoknak semmilyen harci képzettségük nem volt, így egy időközben megismert duisburgi kontakt segítségével az afganisztáni Kandahar melletti Tarnak farmon lévő kiképzőtáborba mentek, ahol személyesen találkozhattak az al-Káida fejével, Oszáma bin Ládennel.

A 90-es évek végén az al-Káida már elkövetett két robbantásos merényletet amerikai nagykövetségek ellen Kenyában és Tanzániában, valamint a USS Cole amerikai hadihajó ellen az Ádeni-öbölben, melyek együttesen több száz halálos áldozatot követeltek. Az 1993-as World Trade Center (WTC) elleni, egyébként félresikerült robbantás kitervelője, Khalid Sejk Mohammed (KSM) és Bin Láden meglátta a hamburgi sejt egyiptomi tagjában, Mohammed Attában azt a fajta elszántságot, amivel egy hatalmas, az egész világot megrázó támadást tudnának végrehajtani. Érdekes módon bin Láden vetette el a támadást Los Angeles ellen, és eredetileg ő „csak” azt akarta, hogy egyszerre több repülőgép zuhanjon le amerikai földön, de KSM hajthatatlan volt: a WTC képviselte a gazdasági, a Pentagon a katonai, a Capitolium pedig a politikai központot, ezért ezeket egyszerre akarta megtámadni. Innentől a hamburgi csoport tagjai pilótaképzésekre jártak Amerikában, amihez Bin Láden nyújtotta az anyagi támogatást. Az a Bin Láden, aki a 80-as évek óta ismert volt az amerikai hatóságok számára, és akit a nyugati média is szimplán szovjet-ellenes szabadságharcosnak titulált akkoriban.

Előbb az USA afganisztáni támaszával végeztek

Az al-Káida keménymagja a Talibán által irányított Afganisztánban húzta meg magát, nem is igazán nagy titokban. Bush szeptember 11-e után felszólította a tálibokat, hogy azonnal adják át Bin Ládent, amit a tálibok vezetője, Omár molla végül elutasított azzal az indokkal, hogy az iszlámban egy vendéget mindig megilleti a menedék, míg a pastu tradíciók azt is kimondják, hogy ha az ellenség kér menedéket, neki is biztosítani kell; így ő biztosan nem fogja elárulni Bin Ládent, akinek az anyagi segítsége és kapcsolatai nélkül kétséges lett volna a szovjetek kiűzése Afganisztánból.

A Washington Post 2011. május 2-ai címlapján Oszáma bin Láden haláláról adnak hírt Barack Obama kommentárjával: „Igazságot szolgáltattunk” (Forrás: Flickr © justgrimes)

Az al-Káida persze sokat segített a tálib rezsimnek is megszilárdítani hatalmát a nyugati hatalmak által támogatott Északi Szövetség (Northern Allience) ellenében, ami ekkor már a Panjshir-völgybe volt visszaszorulva. 2001 nyarán, még az amerikai terrortámadások előtt biztosra akartak menni–, ezért elhatározták, hogy kiiktatják a Panjshir-völgyben a tálib-ellenes ellenállás vezetőjét, a legendás, szovjetek ellen is sikert sikerre halmozó gerillaharcost, Ahmed Sah Maszudot. Ugyanis a potenciális amerikai támadás esetén Maszud lenne az amerikaiak szárazföldi szövetségese, viszont nélküle az USA már kétszer meggondolná, hogy komolyabban támadjon-e Afganisztánra. (Külön érdekesség, hogy Maszud halála előtt egy hónappal az Európai Parlamentben figyelmeztette a nyugati világot az al-Káida egyre erősödő nyugat-ellenes retorikájára és potenciális akciójára.) Az al-Káida két terroristája rengeteg próbálkozás után, és elég komoly késéssel, magukat újságírónak álcázva végül időpontot kaptak Maszudhoz interjúra szeptember 9-én, ahol a kamerába szerelt bombával végeztek a Nyugat által szponzorált és elismert afgán kormány fejével.

Végül ez a manőver is kevésnek bizonyult. Az amerikaiak október elején bombázni kezdtek különböző célpontokat Afganisztánban, mert Bush eltökélte, hogy a terrortámadásokért felelős al-Káida mellett az őket bázissal ellátó és a korábbi ajánlatát elutasító tálib rezsimet is megdönti. A tálibok a bombázások kezdete után egy héttel még tettek egy váratlan kísérletet arra, hogy megegyezzenek az amerikaiakkal: az ajánlat, hogy Bushék mutassanak bizonyítékot arra, hogy Bin Láden volt a támadások kitervelője, cserébe kiadják Bin Ládent egy harmadik országnak, már nem izgatta túlságosan az amerikai vezetést.

A Tartós Szabadság Hadművelet (Operation Enduring Freedom) hivatalosan 2001. október 7-én kezdődött, de szeptember végétől amerikai különleges erők és a CIA elitalakulatai már együtt dolgoztak az Északi Szövetséggel a Panjshir-völgyben.

Október 7-től kezdve aztán gyakorlatilag ellenállás nélkül, néhány hét alatt átvették az ország irányítását a táliboktól.

A tálib vezetők nagy része a szomszédos Pakisztán határ menti, törzsi vidékeire menekült úgy, hogy mindeközben Pakisztán volt az USA legfontosabb szövetségese a régióban. Az átlag tálib harcosok ezután letették a fegyvert, és a déli, számukra biztonságos pastu tartományokban telepedtek le, majd jellemzően az amerikai megszállásnak köszönhetően ismét beinduló – és nem mellesleg remekül jövedelmező – ópium termesztéssel kezdtek foglalkozni.

A „birodalmak temetője”

Az amerikai demokráciaexport-kísérlet Afganisztánban súlyos kudarcot vallott. Mert egy dolog katonai erővel megdönteni a status quo-t, az erősen konzervatív törzsi és vallási tradíciókkal rendelkező, középkori körülményekhez szokott társadalomnak államot építeni pedig egy másik (nem mellesleg imperialista – a szerk.) dolog – miközben az ország infrastruktúrája a 30 éve zajló háborúban gyakorlatilag megszűnt létezni.

Afganisztánt nem hiába emlegetik a „Birodalmak temetőjeként”: A 19. század közepén a fél világot gyarmatosító brit hadsereget verték tönkre, a 20. végén pedig kitartásukkal gyakorlatilag a csődbe taszították a csúcsragadózónak számító Szovjetuniót, ami kivonulása után három éven belül darabokra is hullott. A képlet tehát viszonylag egyszerű volt: ezen a vidéken a megszállókra harc vár, a velük kooperáló helyiekre pedig az áruló jelző, ami sem a törzsi szokásjogban, sem az iszlámban nem az a bélyeg, amire sokan vágynak. És ez még akkor is igaz, ha a társadalom nagy része kimondottan örült a középkori módszerekkel operáló tálib kormány megdöntésének. Az amerikaiak viszont tovább maradtak – Bin Láden és az al-Káida vezetőségének keresésére hivatkozva –, mint amennyire szívesen látták őket. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a keresett társaság nagy része (a továbbra is Amerikával szövetséges) Pakisztánban tartózkodott, KSM a pakisztáni főváros szomszédságában, Bin Láden meg egy katonai akadémiától pár percre telepedett meg.

Amerikai katonák helyi afgán vezetőkkel tanácskoznak a „Tartós szabadság” hadművelet során (Forrás: National Archives Catalog)

Az új afgán állam alapja úgy nézett ki, hogy a korábban száműzetésben élő afgán elit amerikai koordinálással kiegyezett a törzsi közösségeket irányító hadurakkal, ezen az alapon pedig felosztották az országot és annak tartományait. A megszállókkal történő kiegyezés persze nem igazán tetszett a társadalom jelentős részének, aminek következtében egyrészt a csúcsra vágyó hadurak elkezdték riválisaikat ex-tálibként jelenteni az amerikaiaknak, másrészt egyre több lett a célzott támadás is ezen egyének ellen. De még ez a nem szilárd alapokra épített Iszlám Köztársaság is viszonylag jól elboldogult egy-két évig: lassan, de biztosan épült némi infrastruktúra, továbbá az amerikaiak elkezdték fejleszteni az afgán rendőrséget és hadsereget is.

Irak: háború és háború

Bush globális terror elleni hadjárata 2002-ben érdekes fordulatot vett. Hirtelen egyre több riport jelent meg az al-Káida és az iraki elnök, Szaddám Huszein állítólagos együttműködéséről, valamint Irak tömegpusztító fegyvereiről, amiket az al-Káidával közösen vetne be az Egyesült Államok ellen. Az sosem volt kérdés, hogy Iraknak voltak valaha tömegpusztító és vegyi fegyverei, ugyanis a Bush-kormányzat védelmi minisztere, Donald Rumsfeld (többek között Nagy-Britannia, Franciaország és Japán mellett – a szerk.) intézte őket Szaddámnak a 80-as években.

Szaddám, attól tartva, hogy egy iszlamista forradalom őt is elsöpörheti, 1980-ban megtámadta Iránt (az USA fő ellenségét a Közel-Keleten), ezzel kezdetét vette a 8 évig tartó iraki-iráni háború. Bár az amerikaiak először csak a lelátóról figyelték a mérkőzést, 1982-től, ahogy a megtámadott Irán egyre inkább kezdett ellentámadásba lendülni, a Reagan-kormányzat rájött, hogy az USA térségbeli érdekeinek a lehető legrosszabb forgatókönyv lenne, ha a szintén síita többségű Irakban sikeres lenne Irán iszlamista forradalom-exportja (hiába nem volt kifejezetten népszerű Szaddám Washingtonban, mert jó kapcsolatot ápolt a szovjet vezetéssel). Ezért Reagannek és csapatának nem volt jobb ötlete, mint állig felfegyverezni Szaddám Huszein Irakját. Az irakiak a frissen jött segítségnek köszönhetően hirtelen hozzáfértek a legmodernebb technológiákhoz és vegyi fegyverekhez:

a nyugati világ pedig boldogan üzletelt a rendkívüli kőolaj-tartalékkal rendelkező és borzasztóan gazdag országgal.

Szaddám végül bátran használta is ezeket a fegyvereket, a legismertebb eset 1988-ban történt, amikor az észak-iraki Kurdisztánban lévő Halabdzsa ellen különböző vegyi fegyvereket és ideggázt vetettek be mind a települést éppen elfoglaló iráni hadsereg katonái, mind a lakosság ellen. (A kegyetlen mészárlásban 5000 kurd vesztette életét – a szerk.) És bár a Human Rights Watch és a CIA is teljes mértékben biztos volt abban, hogy az iraki hadsereg volt a felelős, az amerikai politikai elit a Szaddámmal való jó kapcsolata miatt a 90-es évek elejéig Iránt vádolta a támadás elkövetésével.

Szaddám, miután a háború végére az ország erőforrásai teljesen kimerültek és mivel az államadósság az egekben járt, úgy gondolta, hogy egy új, de gyorsabb háborúval rendezi a kialakult válságot. Támadást indított a szomszédos, miniatűr méretű Kuvait ellen, ami szintén hatalmas olajkészlettel rendelkezett (továbbá az iraki-iráni háború alatt Irak egyik legfontosabb hitelezője volt – a szerk.). Arra apellált, hogy az amerikaiak, ha nem is fogják támogatni, ellenkezni sem fognak – de rosszul kalkulált. Egyrészt az Irakkal és Kuvaittal is határos, legfontosabb nyugati szövetségest, Szaúd-Arábiát megijesztette Szaddám akciója. Valószínű már önmagában Szaúd-Arábia kérése elég lett volna ahhoz, hogy az öreg Bush belépjen a háborúba Szaddám ellenében; de volt egy ennél sokkal fontosabb érve is az USA-nak: az olajár garantált, meredek emelkedése egy elhúzódó háború esetén, ami hatalmas extra terhet jelentett volna az amerikai gazdaság számára.

Lángoló olajkutak Kuvaitban, melyeket az iraki hadsereg gyújtott fel a „Sivatagi Vihar” hadművelet után (Forrás: National Archives Catalog)

A szaúdiak biztos, ami biztos, amerikai csapatokat kértek saját országukba is, elkerülendő egy esetleges iraki támadást. Viszont ez felháborodást váltott ki a muszlim világ jelentős részében, ugyanis milliók értelmezték ezt úgy, hogy a szaúdi monarchia egy „keresztény” hadsereget állomásoztat a legszentebb muszlim városok és imahelyek környékén, pl. Medinában és Mekkában. És bár ez elsőre nem tűnik komoly sértésnek, elvégre a szaúdiak csak biztonságban akarták tudni az iszlám szent helyeit, Bin Ládent végül ez fordította teljesen szembe egykori szovjet-ellenes szövetségesével: az USA-val. Olyannyira, hogy dzsihádot hirdetett a nyugati világ ellen, és többször is kijelentette, hogy mindenét arra fogja feláldozni, hogy kiűzzék a muszlim földet beszennyező megszállókat, majd példásan megbünteti őket.

Az Öböl-háború után: Szaddám megleckéztetése

Az Öböl-háborút végül az amerikaiak (és a koalíciós erők – a szerk.) bő egy hónap alatt, 1991 februárjában megnyerték, és nemcsak felszabadították Kuvaitot, de mélyen benyomultak Irakba is. Ekkor a világ arra számított, hogy az amerikai hadsereg meg sem fog állni Bagdadig. Idősebb Bush felkelésre való felhívása után Szaddám már a bukására készült: a lázadók északon és délen is sikereket arattak az iraki hadsereg ellen, miközben az amerikai hadsereg is bent volt az országban. Ekkor újabb váratlan fordulat történt, Bush ugyanis hirtelen megállította az amerikai előrenyomulást és bejelentette a háború végét – magára hagyva ezzel mind a kurdokat Északon, mind a dél-iraki síitákat. Dick Cheney akkori védelmi miniszter végül azt mondta, azért nem mentek Szaddámért Bagdadba, mert egyrészt nem tudnák Irakot működtetni, másrészt várhatóan amerikai életekbe kerülne és évekig tartana, mielőtt távozhatnának. Visszagondolva ez kifejezetten érdekes kijelentés, hiszen Cheney később az ifjabbik Bush alelnökeként a 2003-as invázió fő kitervelőjeként vonult be a történelembe. Az igazság egyébként valószínűleg inkább az, hogy az öreg Bush nem akarta tálcán kínálni a síita többségű Irakot a szintén teljesen síita fő ellenségének: Iránnak.

Szaddám megleckéztetése érdekében a Nyugat egy rendkívül átfogó gazdasági embargót vezetett be Irak ellen, aminek köszönhetően az Irán elleni és az Öböl-háború után soha nem látott mélyszegénységben találta magát az ország.

Irak mindenkit magára haragított a régióban, majd 1991 végén utolsó szövetségese, a Szovjetunió is megszűnt létezni.

Az amerikaiak az Öböl-háború idején használták először a szegényített urániummal, illetve fehér foszforral tuningolt bombáikat és rakétáikat, melyektől a 90-es években elképesztő mennyiségű rákos megbetegedés alakult ki a bombázott területek környékén, és soha nem látott mennyiségű fejlődési rendellenességgel született gyermek jött a világra. Viszont a gazdasági szankciók eredményeként Irak nem tudott még alapvető gyógyszereket sem vásárolni, nem beszélve a jóval drágább rákos és egyéb más speciális betegségek tüneteit enyhítő készítményekről. Amikor a gazdasági szankciókkal összefüggésben az ENSZ amerikai nagykövetét, Madeleine Albrightot kérdezték egy interjú során, hogy mit érez azzal kapcsolatban, hogy a hivatalos adatok alapján több mint félmillió iraki gyermek esett az embargó áldozatává, úgy nyilatkozott: „ez nyilván egy nehéz döntés eredménye, de, úgy gondoljuk, ez az ár megéri Szaddám büntetését”. Nem sokkal ezután Denis Halliday az ENSZ humanitárius igazgatója le is mondott, mert elmondása szerint az ENSZ támogatását adta egy szankciókkal megvalósított népirtáshoz.

Az amerikai invázión túl

A 2003-ban az amerikai hadsereg Irak elleni támadása a nemzetközi jogi egyezmények alapján teljesen illegális volt, mert Szaddámnak sem a szeptember 11-i támadásokhoz, sem az al-Káidához nem volt köze. Végül persze az amerikai hadsereg sem talált tömegpusztító fegyvereket (amire szintén hivatkoztak az invázió során), miután megdöntötték Szaddám Huszein baasz kormányát. Találtak viszont ünneplő tömegeket, akik elsőre rettentően hálásnak tűntek: végre úgy tűnt, megszabadulhatnak a Közel-Kelet mészárosától és hű fegyverhordozóitól.

Az iraki invázió utáni örömünnep nem tartott sokáig. Egyrészt az amerikai hadsereg jelentős része Afganisztánból érkezett, amivel komoly vákuum keletkezett az afgán hadszíntéren, másrészt a kezdeti lelkesedés ellenére Irakban is gyorsan változott a megszálló erők megítélése. Bagdad elfoglalása után a megszálló amerikai hadsereg tábornokai nem igazán tudták, mihez kezdjenek az egész városban eluralkodó fosztogatással. Először csak a múzeumokat, bankokat, kormányzati épületeket és Szaddám palotáit kezdték kirámolni a szankciók miatt 12 éve mélyszegénységbe taszított tömegek, aztán ahogy milliók látták, hogy nincsen működő hatóság a városban, hirtelen a jobb környékek családjainak tulajdona is célponttá vált.

Az amerikai hadsereg parancs híján tétlenül nézte az egyre fokozódó erőszakot és káoszt, amire Donald Rumsfeld védelmi miniszter csak annyit mondott: van ilyen, a szabadság néha rendetlenséget hoz maga után, majd csinálnak szép dolgokat is.

Mire a hadműveletek véget értek, beköszöntött a nyár, ami Bagdadban amúgy sem a legkellemesebb évszak, pláne, ha tavasszal gyakorlatilag teljesen tönkremegy a város víz- és áramellátásért felelős infrastruktúrája. Hat millió ember hirtelen tisztálkodási lehetőség és légkondicionálás nélkül maradt, miközben az amerikai hadsereg parancs híján nem tudott hozzákezdeni az infrastruktúra helyreállításához. A lakosságot különösen frusztrálta az a tény, hogy az amerikai hadsereg láthatóan semmit nem tett a fosztogatások megállításáért, sem az infrastruktúra helyreállításáért, miközben a masszív Olajügyi minisztériumot 50 tankkal és a tetőn elhelyezett mesterlövészekkel biztosította.

Két gyerek az iraki invázió után (Forrás: National Archives Catalog)

Voltak egyébként komoly és precíz tervek az ország újjáépítésére, amik végül aztán nem valósulhattak meg, ugyanis az ifjabb Bush által Irak élére kinevezett Paul Bremer kormányzó ragaszkodott a Szaddám által irányított Baasz Párt feloszlatásához és korábbi tagjainak a közéletből való kitiltásához. Ezzel viszont azt érte el, hogy a közel félmilliós iraki hadsereg és a háromszázezres rendőri erők munka nélkül maradtak. A komplett tiltás emellett az általános iskolától az egyetemekig az összes tanárra (párttagság nélkül az egyetemre sem lehetett bejutni), az orvosokra és minden egyes bürokratára vonatkozott, aki értett egy ország intézményeinek működtetéséhez. Bremer döntésének köszönhetően milliók maradtak állás nélkül egy olyan országban, ahol a szankciók miatti mélyszegénységben érte az átlagembert az ország felszabadítása, és ahol a diktátor eltávolítása után még a fővárosban sem volt víz, sem áram. Egy olajtartalékairól híres országban átlagosan napi 6 órát kellett sorban állni azért, hogy az autót meg lehessen tankolni, miközben a koalíciós erők már javában kötötték a kitermelésre vonatkozó szerződéseket a legnagyobb multinacionális olajcégekkel.

A tálibok újbóli megerősödése

A kialakult hatalmi vákuumot gyorsan feltöltötte az Afganisztánból „szerencsés” körülmények között meglépett al-Káida tagsága, akiknek nem volt nehéz dolguk egy nyugati megszállás alatt lévő országban, ahol közel egymillió tapasztalt és persze fegyverrel rendelkező volt rendfenntartó vált munkanélkülivé. A szunnita al-Káida toborzási potenciálját az is erősítette, hogy az amerikaiak az összes fontos államigazgatási posztot direkt felekezeti alapon a síiták között osztották szét. Ha eddig nem volt felekezeti jellege raknak, most már volt.

Ahogy az invázió előtt nem volt al-Káida az országban, most már volt, és egyre csak erősödött és radikalizálódott, ami előbb véres polgárháborúhoz, majd a 2010-es évek elején az Iszlám Állam megalakulásához vezetett.

Az iraki kormányt síitákkal feltölteni azért sem bizonyult jó ötletnek, mert ez is csak erősítette a szunnita iszlamista mozgalmakat (pl. iraki al-Káida), másrészt az egyértelműen politikai nyomás alatt működő iraki bíróság sem volt a helyzet magaslatán Szaddám Huszein pere során. Szaddám túlságosan ravasz és intelligens volt az őt támadó ügyészekhez és a bírói karhoz képest is: még a bírói kart felkészítő brit jogász is úgy gondolta, hogy nem sikerült bizonyítani gyakorlatilag semmit, és ő is elismerte az iraki kormány folyamatos beavatkozásába. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a pert papíron a TV élőben közvetítette, a gyakorlatban viszont volt egy 20 perces csúszás, hogy ha Szaddám ismét épp megszégyenítené a felette bíráskodni készülőket, akkor legyen idő megvágni a jelenetet. Így Szaddám végül úgy lett kivégezve, hogy nemcsak Irak, de az egész régió szunnita muszlim társadalma mártírként tekintett rá – mint az ember, aki bohócot csinált az őt elítélő bíróságból és az amerikai megszállás alatt működő bábkormányból.

Ahogy Irakban egyre inkább erősödött a szunnita ellenállás, az amerikai hadsereg átcsoportosítása után Afganisztánban is újjáéledt a Talibán, hogy a vidéki, hatóságmentes törzsi területeken betöltse a hatalmi vákuumot. Az afgán bábkormány elképesztő anyagi lehetőségekkel rendelkezett, ami sajnos nem az ország fejlesztésében nyilvánult meg, hanem a korrupt politikusok és a velük összejátszó hadurak meggazdagodásában. Ezek a hadurak néha nem létező kommandókra vettek fel dollármilliókat, amikkel feltételezhetően csak a saját zsebüket tömték meg. Nyilván voltak irigyeik is, így gyakori volt a riválisok tálibnak titulálása, és a helyi közösség ismeretének hiányában az USA ilyenkor választási lehetőség híján vagy egy afgán katonai bázisra, vagy egyenesen Guantánamóra vitte a gyakran ártatlan embereket. Ezek a történetek persze nemcsak az érintett emberekben, de a családjaikban és az ismeretségi köreikben is további ellenérzést generáltak mind a kormány, mind az amerikaiak ellen, ami táptalaját képezte a tálibok lassú, de biztos megerősödésének.

Amerikai katonák tanácskoznak Szaddám Huszein lerombolt falfestménye mögött a korábbi Abu Graib börtönben, Bagdadban, Irakban (Forrás: National Archives Catalog)

Poszt-9/11

A terror elleni háború konzervatív becslések szerint 8 trillió dollárjába került az amerikai adófizetőknek (aminek nagy része természetesen a belső hadiiparban landolt), nagyjából 38 millió ember kényszerült miatta elhagyni az otthonát és több millió ember halálát okozta, amiért eddig senkinek nem kellett bíróság elé állnia vagy felelősségre vonástól tartania. A több tízmillió menekült persze nemcsak a régió országainak társadalmi összetételét változtatta meg, de a mai napig jelentősen hozzájárul az európai országok politikai fejleményeihez, ugyanis biztos táptalajt nyújt a szélsőjobboldalnak, aminek következtében egyre inkább elfogadottabbá válik a xenofóbia és a nyílt rasszizmus.

2001. szeptember 11-én 2996 ember vesztette életét.