Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

10 éve kezdődött az Arab Tavasz: mi lett a forradalmakból?

Tíz éve kezdődött az Észak-Afrikát, a Közel-Keletet és közvetve az európai politikát is jelentősen megváltoztató Arab Tavasz. Gyakorlatilag az egész világ az arab országok felvilágosodásának hajnalát látták a szépen lassan egyre több országra kiterjedő tüntetéshullámban, ahol a zsarnokság napjai meg voltak számlálva, a demokratikus átmenet pedig már végképp elkerülhetetlennek tűnt. Persze ahány ország, annyi eredmény, és bár sokak szerint az Arab Tavasz még nem ért véget, azt azért leszögezhetjük, hogy az első tíz év egyelőre ott sem nevezhető sikertörténetnek, ahol sikerült változást kicsikarni.

Tunézia

Mohamed Bouazizi egy átlagos zöldség-gyümölcs árus volt Sidi Bouzidban, belső-Tunéziában. December 17-én reggel az épp arra járőröző rendőrök a két, jól ismert opciót ajánlották Mohamednek: vagy elveszik az áruját, vagy megfizeti a szokásos kenőpénzt, és békén hagyják. Mohamednek elege lett, és elindult panaszt tenni a helyi kormányzó hivatalába, aki a helyi viszonyokat figyelembe véve nem túl meglepő módon nem volt hajlandó fogadni őt.

Ekkor szakadt el végleg a cérna, és a tehetetlen dühöt többé nem lehetett visszafojtani: Mohamed a hivatal épülete előtt felgyújtotta magát, aminek hatására a helyiek spontán demonstrációt szerveztek, amit a rendőrök kemény kézzel vertek le. Az égő Mohamedről készült videó azonban felkerült a Facebookra, ami láncreakciót indított be, aminek következtében a következő tíz napban az ország legtöbb városában tüntetéseket tartottak.

Zine El Abidine Ben Ali elnök ekkor már 23 éve irányította Tunéziát, ami egy klasszikus rendőrállamként funkcionált, de egyre inkább úgy tűnt, hogy sem maga a rendőri brutalitás, sem ezrek bebörtönzése nem lesz képes visszaterelni a szellemet a palackba, amin szintén nem sokat segített a néhány héttel korábban megjelent első Wikileaks dokumentumok tunéziai diktatúrát és korrupciót tárgyaló fejezetei.

Ben Ali végül január 14-én, a szükségállapot kihirdetése után menekült el az országból, aminek eredményeként megindult a demokratikus átmenet: szabad választások, szabad véleménynyilvánítás, demonstrációhoz való jog, gyakorlatilag mindenre, amire egy polgári demokráciának elvileg szükség van. Szociális szempontból sajnos nem ennyire rózsás a helyzet, ugyanis a szabadversenyes kapitalizmus gyakorlatilag még jobban bebetonozta azt a korábban is jól működő rendszert, amelyben egyről a kettőre csak a jó helyen lévő ismerős segítségével lehet lépni, így bár a szabadságjogokat figyelembe véve Tunézia az Arab Tavasz egyetlen sikertörténete, szociális szempontból az emberek nagyon nagy többsége mégis inkább egy elvesztegetett lehetőségként tekint vissza a tíz évvel ezelőtti eseményekre.

Egyiptom

Hoszni Mubarak már harmincadik évét kezdte az ország elnökeként, amikor a tunéziai eseményeken felbátorodott egyiptomi ifjúság elkezdett szervezkedni. Az országos tüntetés január 25-re, a „Rendőrség napjára” volt betervezve, nem véletlenül: az országot 1981 óta irányító Mubarak gyakorlatilag elődje, Anwar Sadat meggyilkolása óta az általános vészhelyzet nyújtotta keretek között irányította országát, ahol a rendőrség korlátlan hatalommal rendelkezett.

Az elnyomás és a rendőri brutalitás persze csak egy része volt az évtizedek alatt felgyűlt haragnak: az általánosan alacsony életszínvonal szintén százezreket mozgatott meg, így lett január 25-e „A felkelés napja”. A követelések a következők voltak: a belügyminiszter eltávolítása, az általános vészhelyzet eltörlése, a minimálbér bevezetése, és végül de nem utolsó sorban limit bevezetése az elnöki ciklusokra. Úgy tűnt tehát, Mubarak pozíciója nincs azonnali veszélyben, azonban elnökválasztáson újra már nem indulhatna.

Az eredetileg néhány ezer fősre várt tüntetés Kairóban végül nagyjából 20-30 ezerre duzzadt, aminek következtében a demonstrálók a Tahrir térre vonultak, ahol a rendőrség könnygázzal és vízágyúval fogadta őket. Az következő napok erőszakba torkolltak, és ezzel a tét is egyre nagyobb lett, ugyanis a tüntetők immár Mubarak és rendszerének végét is követelték.

Végül 28-án az elnök kérésére a hadsereg bevonult a számottevő tüntetőket mozgósító városokba. Ellenzéki politikusok és pártok is kapcsoltak, és február elsejére megszervezték a „Milliók felvonulását”, ami csak Kairóban végül kétmilliósra duzzadt. Ez volt az a pont, ahol Mubarak bejelentette, hogy nem indul többé elnökválasztáson, de a tüntetők ekkorra már vérszemet kaptak, és a rezsim azonnali lemondását követelték. Az elkövetkező napokra szintén az erőszak volt jellemző, de mielőtt komolyabb fegyveres ellenállás alakulhatott volna ki a karhatalom és a tüntetők között, Mubarak végül a józan észre hallgatott, és február 11-én azonnali hatállyal lemondott.

Ünneplés a Tahrír-téren Mubarak lemondása után (forrás: Wikimedia Commons)

Az első választásokig a hadsereg vezetőiből álló tanács irányította az országot, és bár a kezdetektől nagymértékű bizalmatlanság övezte az átmeneti kormány munkáját, végül gond nélkül lementek az első szabad parlamenti választások, 2011 novemberében, ill. 2012 januárjában.

Az arab világ demokratizálódásáról álmodozó nyugat itt kapta az első kijózanító pofont, ugyanis a választást elsöprő többséggel az iszlamista Muszlim Testvériség vezette koalíció nyerte 37%-kal, míg a második helyezett a szélsőségesen konzervatív, szalafista vonal mentén tömörülő Iszlamista Blokk lett 28%-kal.

Összességében tehát az első körben leadott 27 millió szavazat közel 70%-a ment iszlamista jelöltre.

A májusi elnökválasztást szintén a Muszlim Testvériség jelöltje, Mohamed Morszi nyerte, és a kérdés onnantól kezdve adott volt: hogyan viszonyul majd a demokratikus keretek között szerzett hatalomhoz egy olyan mozgalom, amely egyáltalán nem hisz a demokratikus intézményekben, hiszen a ‘Testvériség alapvetően a sariát nevezi minden jog alapjának. A kérdésre a válasz sem okozott nagy meglepetést, ugyanis az új alkotmány számos esetben valóban a sariára hagyatkozik iránymutatásként, nem ad lehetőséget referendumok tartására, ellehetetlenítve a társadalom és a hadsereg rálátását a folyamatokra.

A legfontosabb mégis az a rendelet volt, ami kimondta, hogy Morszi és kormánya döntéseit nem lehet megkérdőjelezni, aminek hatására először a szekuláris és liberális pártok képviselői hagyták ott az alkotmányozó nemzetgyűlést, majd pár nappal később újra tüntetők lepték el a sokat látott Tahrir teret november végén.

Morszi a demokratikus irányelveket gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyva kormányzott egy évig, de a beiktatásának első évfordulójára szervezett tüntetések végül pár nap alatt véget értek, miután a hadsereg, a védelmi miniszter Abdel Fattáh el-Sziszi tábornok vezetésével katonai puccsot hajtott végre. Morszi életfogytiglant kapott, a ‘Testvériséget betiltották, el-Sziszi pedig azóta egy elnökválasztást megnyerve vaskézzel irányítja Egyiptomot, ahol prominens újságírók, emberjogi munkások ezrei vannak börtönbe zárva, a szabadulás nem sok reményével, ugyanis el-Sziszi egyik közismert törvénye lehetőséget ad akár büntetlen előéletű emberek határozatlan ideig történő fogva tartására is.

Líbia

A Moammer Kadhafi ezredes által irányított Líbia mindig is a nagy ellentmondások országa volt. Egyrészt egy végtelenül diktatórikus rendőrállam, ahol a falnak is füle volt, másrészt viszont Afrika legfejlettebb országa, irigylésre méltó, jó minőségű szociális hálóval felszerelve. Ingyenes oktatás, egészségügy, a lakhatás gyakran 100%-os támogatása, köszönhetően az ország elképesztő olajkészletének. Kadhafi országlása alatt a várható élettartam 23 évvel nőtt, a műveltség meredeken emelkedett köszönhetően az alanyi jogon járó ingyenes felsőoktatásnak, cserében a rendszer nyilvános kritikája könnyen az ember életébe kerülhetett.

A kezdeti, kisebb tüntetések viszonylag gyorsan eszkalálódtak, leginkább Bengázi és vidéke vált csatatérré, ahol a karhatalom pár napos türelmi időszak után a gumilövedéket éles lőszerrel váltotta. A feldühödött tömeg rendőrőrsöket, kormányzati épületeket gyújtott fel országszerte, majd miután Bengázi felett átvették a hatalmat a lázadók, Kadhafi hadserege visszavonulót fújt. Kadhafi az erőszakot leginkább azzal magyarázta, hogy a lázadók nagy része Al-Kaida szimpatizáns, ami persze túlzás volt, de nem teljesen alaptalan. Leginkább Katar által szponzorált iszlamista csoportok nagy számban vettek részt a műveletekben, és a tüntetéseket néhány hét alatt nyílt polgárháború követte.

A hadsereg egy ponton megfordította a háború alakulását, és visszaszorította a lázadókat Bengáziba. Aztán a NATO által létrehozott repüléstilalmi zóna az ország felett eldöntötte a háború kimenetelét. Innentől kezdve ha a hadsereg egy gépe felszállt, egy NATO vadászgép válaszul biztosan célba vette. De a NATO elkezdte cirkáló rakétákkal és vadászgépekkel is támadni a kormányhivatalokat, légi és különböző katonai bázisokat, így a lázadók kényelmesen haladtak nyugatra, a főváros, Tripoli felé.

Tripoli a 2011-es bombázások után (Wikimedia Commons)

Nyár végére Tripoli is lázadó kézre került, és bár Kadhafi családja addigra már Algériában volt, maga az ezredes nyomtalanul eltűnt. Végül Szirte városában, szülőhelyétől nem messze talált rá egy lázadó csoport október közepén. A komoly fejsérüléstől szenvedő Kadhafi – miközben életéért könyörgött- még el kellett viselnie, hogy miután meztelenre vetkőztették, lázadók egy csoportja egy késsel megerőszakolta. A könyörgést végül egy fejlövés szakította meg, így ért véget egy közel fél évszázados diktatúra. Ahogy később Hillary Clinton fogalmazott: „Jöttünk, láttunk, meghalt”.

Az örömünnep nem tartott sokáig, ugyanis Kadhafi halála óta Líbia gyakorlatilag megszűnt államként létezni.

Az olajiparban nem meglepő módon azon országok nagyvállalatai (Total, BP, Shell, Exxon) nyertek kutatási és termelési szerződéseket, akik részt vettek a Kadhafi-rezsim lebontásában. Viszont így nemhogy szociális háló nincs, de gyakorlatilag elszabadult a pokol. Líbia az embercsempészek paradicsoma lett, akik a szub-Szaharából Európába tartó migránsokat csónakokkal próbálják egy vagyonért Lampedusára (Olaszország) juttatni, de akinek nincs erre fedezete, az könnyen a rabszolga piacon találhatja magát, ahol a fogvatartója 200-400 dollárt is kereshet rajta.

Van egy ENSZ által elismert és támogatott központi kormány mindenféle szélsőséges iszlamista csoporttal, és van egy Haftar tábornok által vezetett kelet-líbiai koalíció (amit Franciaország, Oroszország és az Emirátusok támogat), ami háborúban áll a központi kormánnyal, az ország déli része pedig törzsi csoportok és különböző hadurak által vannak rettegésben tartva. Az utolsó parlamenti választásokon a lakosság mindössze 18%-a vett részt, ami így erősen kérdésessé teszi a forradalom eredményeit, de legalább az olajtermelés – egyelőre – zavartalanul működik.

Szíria

Az Aszad-dinasztia már negyven éve irányította vaskézzel Szíriát, amikor az első tüntetéshullám végigsöpört az országon. A 2000-ben elhunyt Hafez el-Aszad vélhetően csírájában fojtott volna el bármilyen kezdeményezést, de fia Bassár, aki eredetileg szemész szakorvosnak készült, hiába volt már tíz éve elnök, túl sokáig tétovázott. A kezdeti reform lépések (1963 óta tartó vészhelyzet feloldása, internetes cenzúra eltörlése, kurdoknak állampolgárság adása) már kevésnek bizonyult, amikor az ellenzéki mozgalom megérezte, hogy Aszad nincs a helyzet magaslatán.

Amikor országszerte kisebb városok, falvak kerültek ellenzéki irányítás alá, Aszad a rosszul felszerelt, korábban kizárólag a lakosság pórázon tartására és megfélemlítésére használt hadseregét vetette be, ami teljesen alkalmatlannak bizonyult a harctéren. Az Arab Tavasz tapasztalatait látva a nemzetközi diplomácia és média is a kormány gyors bukására számított, amit egyre erősített az a tény, hogy mind a nyugati, mind az Öböl-menti országok dollármilliókat kezdtek az ellenzék felfegyverzésére költeni.

A probléma az volt, hogy nem volt egységes ellenzék, és ami volt, az is a többségi szunnita iszlám mentén szerveződött, figyelmen kívül hagyva a többi kisebbséget, aminek szépen lassan az lett az eredménye, hogy az alaviták, síták és keresztények a saját biztonságuk érdekében beálltak Aszad mögé, azt gondolva, hogy a represszív, ám világi és szekuláris Szíria számukra még mindig jobb opció, mint a saría jog.

A szír lakossághoz hasonlóan a hadsereg háromnegyede szintén szunnita volt, amit egy masszív disszidálási hullám össze is tudott volna roppantani, de a nem egészen 25.000 disszidens még mindig nagyon kevésnek bizonyult a légierővel együtt 300.000-es hadsereggel szemben. A disszidált tisztek által alapított Szabad Szír Hadsereg lehetett volna valamiféle ernyőszervezet, de a világos célok és gyenge finanszírozás miatt a tagság szépen lassan különböző iszlamista csoportokban találta magát, melyeket többek között Katar, Szaúd-Arábia vagy Törökország támogatott.

Szétbombázott mecset Azazban, miután 2012-ben az FSA kiszorította a városból a kormányerőket (kép: Wikimedia Commons)

Az Iszlám Állam és az Al Kaida helyi leányvállalata, az Al Nuszra front lett a két legerősebb dzsihádista csoport, amelyek szépen lassan leszalámizták a kisebb iszlamista csoportokat és a háború eszkalálódásával a mérsékelt ellenzék is marginális szereplővé változott. Az észak-keletről visszavonuló Aszad a Kurd Munkapártnak adta át az ellenőrzést, akik a török határ menti vidéket Rojavának nevezték el. A kurdok később a háború egyik legfontosabb szereplőivé váltak, ugyanis mire Obama rájött, hogy hiába pénzelnek mérsékelt lázadókat, a fegyverzet és az emberek is mindenféle iszlamista csoportokban kötöttek ki, ezekre nem számíthatnak az Iszlám Állam elleni harcban, a kurdok lettek az USA elsőszámú partnerei.

Mikor Aszad már majdnem elbukott, Putyin segítségét kérte, aki azóta is biztosítja számára az orosz légierőt és haditengerészetet. Az Iszlám Állam legyőzésében mindkét koalíció (USA, kurdok ill. Oroszország, Aszad, Irán, Hezbollah) óriási szerepet játszott, így bár ezek teljesen másként látják a jövő Szíriáját, azért amikor nagyon kellett, mindenki tudott a jó irányba lőni.

Háborús tevékenység 2020 tavasza óta nem nagyon van, Aszad uralja az ország több mint kétharmadát, a kurdok direkt demokráciával próbálkoznak Rozsavában, ezenkívül észak-nyugaton, Idlib tartományban koncentrálódik a néhány tízezer főre apadt dzsihádista ellenzék. Mivel ez a világ legnagyobb Al Kaida menhelye, azt várhatnánk, hogy mind az oroszok, mind az amerikaiak boldogan mennének felszabadítani, ám a helyzet itt válik bonyolulttá.

Az amerikaiak Idlibben ölték meg az Iszlám Állam fejét, Abu Bakr el-Bagdadit, és néha bombázzák is a térséget, miközben Aszad is szeretné felszabadítani a területet, de a helyzet többek között azért is bonyolult, mert bár az amerikaiakat és az európai országokat is rettentően zavarja a rengeteg dzsihádista, azt azért mégsem szeretnék, hogy az iráni és orosz szövetséges Aszad végleg megnyerje a háborút.

További probléma a NATO tag török hadsereg jelenléte, aki a szélsőséges csoportokkal együtt próbálja pórázon tartani a kurdokat, akik viszont már nem csak az amerikaiakkal, de az oroszokkal és a szír hadsereggel is együttműködnek Rojava védelmében, amit így már Törökország nem mer megtámadni. Másrészt a törökök azért is aggódnak, mert Idlib tartományban a dzsihádisták mellett él még 3 millió civil, akik az esetleges harcok elől más irány híján csak Törökország felé menekülhetnének, ami Erdogannak simán felérne egy politikai öngyilkossággal. A konfliktus így tehát kezd befagyni, elemzők szerint Idlib lehet az új Hegyi-Karabah.

Jemen

A világ legborzasztóbb humanitárius katasztrófája – így nevezi a média a Jemenben zajló polgárháborút, ami szintén 2011 első hónapjainak a következménye. A tüntetések elsődleges célja Ali Abdullah Száleh 33 éves uralmának megdöntése volt. Száleh, aki Észak-Jemen elnökeként vált ismertté az arab világban, az 1990-es jemeni újraegyesítés idején ügyesen taktikázva már az egyesített ország vezetését is megkaparintotta.

Száleh 2011-ben először azt Mubarakhoz hasonlóan először azt ígérte, hogy többet nem indul az elnöki pozícióért, aztán azt, hogy hamarosan lemond, de mielőtt bombatámadás érte rezidenciáját, mindig talált valami kifogást, hogy miért maradna inkább mégis elnök. Miután a támadást túlélte, nemzetközi nyomás hatására végül mégis átadta hatalmát helyettesének, Abed Rabbo Manszúr Hádinak.

Adeni tüntetők 2011-ben Dél-Jemen elszakadását követeli (forrás: Wikimedia Commons)

Bár Hádit támogatta a nyugat és a szomszédos Szaúd-Arábia is, nem volt egyszerű dolga, ugyanis a hadsereg két fronton is foglalkoztatva volt: egyrészt az Irán által szponzorált húszi lázadók okoztak gondot észak-nyugaton, míg az Al-Kaida helyi dzsihádistái az ország dél-keleti vidékein. A fordulat, és ezáltal a véres polgárháború kitörése akkor történt, amikor Száleh óriási meglepetésre lepaktált a siíta húszikkal, hogy korábbi helyettesét, Hádit eltávolítsák a hatalomból. Hádi és kormánya nagy része először délre, majd Szaúd-Arábiába menekült, ahonnan elméletileg és a nemzetközi jog szerint azóta is kormányozza Jement, a gyakorlatban viszont nem sok hatalma maradt. Az ország észak-nyugati részét a fővárossal együtt azóta is a húszik tartják ellenőrzés alatt, a kormány még tartja Ádent és környékét, míg az ország déli partvidéke az Al-Kaida kezében van.

A szaúdiak – az Egyesült Államok katonai, logisztikai és hírszerzési segítségével – a húszi hatalomátvétel óta gyakorlatilag porig bombázták a jemeni infrastruktúrát és lakosságot. Jemen már a koronavírus megérkezése előtt is folyamatosan járványoknak volt kitéve, először a Dengue-láz, majd a kolerajárvány okozott katasztrófát a gyakorlatilag nem létező egészségügyben. 2016 óta hivatalosan is éhínség van az országban, ahol csak az első két évben 85 000 gyerek halt éhen, és jelenleg is több mint 2 millió súlyosan alultáplált gyermek van az országban.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a kormány hadseregében egyre erősebbek a szeparatista hangok, melyek szerint vissza kéne térni az ország 1990 előtti, észak -dél felosztásához, amit egyelőre csak az Egyesült Arab Emirátusok támogat komolyabban. A jemeni konfliktussal kapcsolatban sajnos még megoldási teóriák sem nagyon léteznek, ugyanis jelenleg teljesen elképzelhetetlen, hogy mi hozhatná közös nevezőre a konfliktus szereplőit.

Szaana egy szaudi légitámadás után (kép: Wikimedia Commons)

A fentieken kívül persze számos más arab országban mozdultak meg az emberek, de talán szerencséjükre sehol nem alakult annyira drámaian a helyzet, mint a fenti öt államban. Általában véve az elmondható, hogy ahol a forradalom alulról szerveződött, és széles társadalmi bázissal rendelkezett, ott – még ha csak átmenetileg is – sikerülhetett kormányt és rendszert buktatni, míg azok az országok, ahol csak egy bizonyos csoport vagy csoportok próbálkoztak nemzetközi politikai és főleg katonai segítséggel a hatalom megdöntésével, ott általában nem sikerült elkerülni a véres polgár-, és proxy-háborút.

Címlapkép: Wikimedia Commons