Az amerikai és izraeli erők február 27-én nagyszabású katonai támadást indítottak Irán ellen „Operation Epic Fury” néven, légicsapásokkal és rakétarohammal célba véve iráni katonai, hírszerzési és állami létesítményeket – több irányítóparancsnokot és magas rangú vezetőt, köztük több jelentős tisztviselőt értek találatok. A légicsapások súlyos civil áldozatokkal jártak, köztük egy minabi lányiskola megsemmisülésével, és több száz ember – köztük gyerekek – halálával. Irán a térségben válaszcsapásokat indított USA és Izrael katonai bázisai ellen. Kapelner Zsolt már a tavalyi izraeli-amerikai hadműveletek idején feltette a kérdést, joga van-e egy másik országnak katonai eszközökkel beavatkozni egy elnyomó rezsim működésébe? Mit gondolunk önrendelkezésről, szuverenitásról, önvédelemről, és létezik-e „igazságos háború”? A cikk eredeti változata a szerző Politika / filozófia című Substack-oldalán jelent meg, 2025. június 26-án – a Mércén az eredeti cikk kibővített változatát tesszük közzé.

Még tavaly nyáron, az akkori Irán elleni izraeli-amerikai hadműveletről szóló beszélgetésben vetődött fel a következő kérdés közösségi médián (nagyjából szó szerinti az idézet, mindegy, hogy kitől):

„Az USÁ-nak és Izraelnek miért nincs joga az agresszióhoz, más országok ügyeibe való beavatkozáshoz, hogyha egyszer ezek a más országok diktatúrák, míg az USA és Izrael (legalább formálisan) demokrácia… Hogyha az USA katonai erővel megdönti az iráni rendszert (vagy a szaúdi-arábiait), vagy megdöntötte volna a szovjet rendszert, az miért a nemzetközi jog, vagy az emberi jogok sérelme?”

Értsük ezt filozófiai kérdésként, amely tehát nem arra vonatkozik, hogy minden esetben jó ötlet-e az intervenció. Nyilván például a szovjet rendszer amerikai megdöntésére soha nem volt reális esély és nagyon is kétséges, hogy ez valaha jó ötlet lett volna. Ha az ember előre látja, hogy az intervenció nem fogja elérni céljait, ha nem megdönti, hanem ellenkezőleg megerősíti a rendszert, vagy az egész régiót évtizedeken át húzódó konfliktusba taszítja, akkor nyilván nem szabad beavatkozni. De a kérdés most nem ez, hanem, hogy – feltéve, hogy a beavatkozás jó eséllyel sikerrel járna – joga van-e más államoknak a beavatkozásra.

Tegyük félre azt a kérdést is, hogy mit ír elő a pozitív nemzetközi jog. Ezt döntsék el a jogászok. Most azzal az alapvetőbb politikafilozófiai kérdéssel foglalkozzunk, hogy milyen elveknek kellene vezérelnie az államok egymással szembeni magatartását.

Elfogadható, igazolható-e, ha („legalább formális”) demokráciák katonai eszközökkel beavatkoznak diktatúrák belügyeibe azzal a céllal, hogy megdöntsék vagy legalábbis radikálisan meggyengítsék ezeket a rendszereket?

El kell-e ismernünk a beavatkozás, az intervenció jogát?

Szuverenitás

Nyilván az iraki háború keserű emléke és az ukrajnai háború – amelyet az orosz rezsim szintén azzal indokol, hogy Ukrajna „nácítlanítása” érdekében szükséges volt a katonai beavatkozás – joggal teszik kétkedővé az embert az intervenció jogával szemben. Talán még arra is hajlamosak lehetünk, hogy egy egészen szélsőséges álláspontot foglaljunk el, mondjuk valami olyasmit mondjunk, hogy egyik országnak a másik belügyeibe való – katonai vagy akármilyen – beavatkozás soha nem megengedett. A nemzetállami szuverenitás értéke mindent felülír és teljes immunitást ad minden államnak mindenfajta külső beavatkozással szemben.

Ez az álláspont nyilván tarthatatlan. Vannak bizonyos alapvető értékek, amelyek védelme érdekében – a legtöbben így gondolnánk legalábbis – megengedett a beavatkozás, akár katonai eszközökkel is. Ilyenek lehetnek például az alapvető emberi jogok. Képzeljük el például a második világháború egy alternatív történelmét, amelyben az Egyesült Államokat soha nem éri támadás, ám az amerikai hírszerzés tudomást szerez a náci haláltáborokról és a tömegmészárlást megakadályozandó hadba vonul a náci Németország ellen. Ha ennek a beavatkozásnak jó esélye lett volna megakadályozni a holokausztot, felteszem mindenki elismeri, hogy a beavatkozás igazolható lett volna.

Ez nyilván egy szélsőséges eset, mégis megmutatja, hogy

a nemzetállami szuverenitás értéke nem abszolút, bizonyos esetekben más megfontolások – például az emberiség elleni bűnök megakadályozásának szüksége – felülírhatják.

Azt azonban még talán Irán legvérmesebb kritikusai sem gondolnák, hogy az iráni rezsim a náci Németországgal összemérhető bűnöket követ el. Akkor tehát hol van az a pont, ahol egy állam elveszti jogát a külső beavatkozással szemben?

Diktatúra

A fenti komment azt sugallja, hogy a határt a diktatúra jelenti. Irán, Szaúd-Arábia vagy a Szovjetunió azért válhattak jogosan a külső beavatkozás célpontjává – a felvetés szerint –, mert diktatúrák. Persze lehet azon vitatkozni, hogy mit jelent pontosan a diktatúra, hol van pontosan a határ demokrácia és autokrácia között. De ennyi mindenesetre biztosnak látszik:

az államok uralkodnak az alájuk tartozó egyének fölött, akaratuknak kényszer- és erőszakszervezetek segítségével szereznek érvényt.

Ez az uralom önmagában véve nem igazolt – az államhatalom birtokosainak nincs eredendő joga a mások fölötti uralkodáshoz. Az államhatalom igazolásra, legitimációra szorul. A legitimáció, az államhatalom igazolásának feltételei sokfélék lehetnek – ha vannak egyáltalán^[1]. Mondhatjuk, hogy az államnak biztosítania kell az alapvető jogok védelmét, a társadalmi javak igazságos elosztását, a demokratikus döntéshozatalt stb. A pontos lista most nem lényeges. A lényeg az, hogy ha az államhatalom – és annak birtokosai – ezeket a feltételeket nem teljesítik, az államhatalom illegitim.

Ha pedig az államhatalom illegitim, akkor az birtokosainak nincs joga az uralkodása, nincs joga arra, hogy kényszer- és erőszakszervezeti segítségével szerezzenek érvényt akaratuknak, hogy az emberek élete felett rendelkezzenek – magának az államnak sincs joga a működésre.^[2] Mármost gondolhatnánk, hogy ha egy illegitim állam saját lakosainak nem kell tiszteletben tartaniuk az állam működését, ha ők maguk joggal állhatnak ellen az államhatalomnak és – „az ellenállás joga”, a jus resistendi értelémben – törekedhetnek annak alapvető átalakítására, ha akár a forradalomra is joguk lehet, akkor külső erőknek, más államoknak miért ne lenne joguk a beavatkozásra?

Ha az állam illegitim – gondolhatnánk –, akkor az államnak nincsenek többé jogai, sem saját polgáraival szemben (akiknek immár nemcsak joga, de alkalmasint kötelessége, hogy felkeljenek az illegitim hatalommal szemben), de ugyanúgy a nemzetközi közösséggel szemben sem. Ezért aztán külső erőknek joga lehet a beavatkozásra.

Ez persze – még egyszer – nem jelenti azt, hogy a beavatkozás minden esetben jó ötlet, hiszen gyakran előfordulhat, hogy a beavatkozás, még ha jogosult is, nem járna sikerrel.

Önrendelkezés

Ezzel az érveléssel szemben – hogy tehát egy illegitim állammal („diktatúrával”) szemben mindig jogosult a beavatkozás – kézenfekvő felhozni az önrendelkezés érvét. A gondolat az, hogy a népeknek alapvető joga van az önrendelkezésre, arra, hogy maguk döntsenek saját sorsukról, beleértve azt is, hogy le akarják-e váltani – és ha igen, milyen módon – a rajtuk uralkodó illegitim rezsimet.

Ha ez igaz, akkor ez legalábbis prima facie ellene szól a beavatkozásnak. Az önrendelkezés joga ugyanis a népé és nem az államé.

Még ha az állam illegitim is – ezáltal elveszíti jogát a beavatkozással szemben –, a nép joga saját sorsa alakítására megmarad.

Így aztán ameddig lehet, addig hagyni kell az adott népet, hogy maga intézze ügyeit, maga vesse le válláról az önkényuralmat.^[3]

Fel lehetne vetni, hogy amíg egy nép zsarnoki elnyomás alatt él, addig nem képes az önrendelkezés jogát gyakorolni. A katonai beavatkozás, amely eltávolítja az elnyomó zsarnokot, eszerint nem sérti, hanem előmozdítja az önrendelkezést: képessé teszi a népet saját sorsának alakítására. Ez azonban nem szükségképpen van így. A katonai beavatkozás nyomán támadó káoszban és hatalmi vákuumban alkalmasint még szörnyűbb elnyomás születhet, egy még rosszabb zsarnok is hatalomra kerülhet.

De még ha el is fogadjuk, hogy az önrendelkezés elve a beavatkozás ellen szól – vagy legalábbis egy megfontolást nyújt a beavatkozás ellen –, még mindig felvetődik a kérdés, hogy mennyire erős ez a megfontolás, mekkora súllyal kellene, hogy latba essen. Nyilván, az előző példára visszatérve (ha alapvető emberi jogok forognak kockán, ha emberiség elleni bűnök közvetlen veszélye áll fenn) nem hivatkoznánk az önrendelkezés jogára mondván: nekik kell megoldaniuk a dolgot. Az önrendelkezés joga tehát – ha létezik is – nem ad teljes immunitást a beavatkozás ellen. Ekkor azonban megint az a kérdés, hogy hol a határ. Hol van az a pont, ahol az önrendelkezés értékét félre kell tenni és azt kell mondani, hogy a beavatkozás – a valószínű siker feltétele mellett – igazolt?

Fenyegetés

Ha az iráni helyzetet vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy itt az igazolás nem közvetlenül az állam illegitimitására hivatkozik. Elvileg még csak nem is arról van szó, mint az iraki háború kirobbantásakor, hogy valamiféle civilizációs küldetés delíriumában dobnának le itt bombákat. Ami az Irán elleni támadást igazolni hivatott, az egész egyszerűen a fenyegetettség.

Irán és az iráni atomprogram fenyegeti közvetlenül Izraelt, közvetve pedig az egész világot – így az érvelés –, ez a fenyegetés pedig jogalapot biztosít a katonai intervencióra.

Most tegyük félre azt a kérdést, hogy Irán csakugyan egy lépésre volt-e az atomfegyvertől, ahogyan azt Netanjahu állítja (ez azért minimum kétséges). Tegyük fel az érvelés kedvéért, hogy így volt, hogy Irán atomprogramja valós fenyegetést jelent – jelentett? vagy még mindig jelent? – Izraelre, és tágabban, a világra. Vajon a fenyegetettség ténye igazolja a beavatkozást?

A nemzetközi jog és a politikafilozófia rendszerint elismeri az államok jogát a honvédelemhez, ezen azonban jellemzően azt szokás érteni, hogy az államnak joga van megvédeni magát a közvetlen agresszióval szemben, szükséges és arányos katonai eszközök alkalmazásával. Itt azonban nem ez történt. Az iráni atomprogram katonai megsemmisítése egy megelőző csapás volt: célja nem az volt, hogy közvetlen agressszióra regáljon, hanem, hogy a jövőbeli agresszió fenyegetését elhárítsa.^[4]

A megelőző csapás kétes hírben áll a nemzetközi jogban és az igazságos háború filozófiai elméleteiben is. Miért? Az igazságos honvédelem sok szempontból hasonlít a személyes önvédelemre: ha valaki késsel ront nekem, és az egyetlen mód, ahogy megmenthetem az életem az, ha én ölöm meg a támadót, akkor az erőszakos, akár halállal járó önvédelmet rendszerint igazoltnak tartjuk.

De mi van akkor, ha tudok róla, hogy valaki az életemre készül törni? Még nem történt agresszió, még csak a fenyegetés áll fenn. Vajon azt gondolnánk, ilyen esetben jogosult, ha odamegyek az illetőhöz és – megelőző csapásként – végzek vele? Vagy esetleg eltöröm a gerincét, hogy lebénuljon és ne árthasson nekem? Nem nyilvánvaló, hogy ez is jogos önvédelemnek tekinthetjük-e.

Persze elgondolhatunk bizonyos szélsőséges eseteket, amikor semmilyen más esély nincs a saját életem megóvására, csak a megelőző célú agresszió. Tegyük fel például, hogy nemcsak azt tudom, hogy az életem veszélyben forog, de abban is biztos vagyok, hogy, ha támadásra kerül sor, nem fogom tudni megvédeni magam. Ezen kívül minden egyéb lehetőséget („diplomácia” stb.) kimerítettem már, és mind teljes mértékben hatástalannak bizonyult. A megelőző célú erőszak az egyetlen mentsváram. Egy ilyen helyzetben, ha a megelőző célú agresszió szükséges és arányos intézkedés, talán el tudom képzelni, hogy igazolt lehet. De valljuk be, felettébb kétséges, hogy ezek a feltételek teljesültek az iráni támadás esetében.

Tágabb megfontolások

A katonai intervenció esetén nem csupán az számít, hogy a megtámadott diktatórikus rezsimnek joga van a beavatkozással szemben, vagy hogy ezt a jogát a zsarnoki elnyomás révén elvesztette-e. Másként: nem csupán az a kérdés, hogy a beavatkozás aktusa, a katonai erővel kikényszerített rezsimváltás önmagában igazolt-e, de az is, hogy az intervenció milyen tágabb politikai folyamatokba és projektekbe illeszkedik.

Hadd szemléltessem ezt egy példával: tegyük fel, hogy van egy zsarnoki, erőszakos családfő, aki folyamatos terror alatt tartja családját. Az egyetlen lehetséges módja annak, hogy megszabaduljanak tőle, ha valaki végez a családfővel – más kiút nem lehetséges. Erre maguk a család tagjai képtelenek, erőtlenek a családfő zsarnoki hatalmával szemben. Van azonban az erőszakos családfőnek egy ősellensége, aki szívből gyűlöli őt, így egy nap betör a lakásba, és végez a családfővel.

Meglehet, a bántalmazó családfő, aki pokollá tette családja életét, elvesztette minden jogát az efféle „beavatkozással” szemben: a családfő elleni erőszak önmagában véve igazolt lehet a család tagjainak védelme érdekében – akár a család tagjaitól érkezik, akár kívülről. Tegyük fel azonban azt is, hogy eközben az ősellenség szétveri a lakást, („járulékos veszteségként”) eltöri egyik-másik gyerek karját, súlyosan megsebesíti a másik, nem bántalmazó szülőt – általában véve olyan helyzetben hagyja ott a családot, hogy csak nagy nehézségek árán tudnak gondoskodni magukról, és végtelenül sebezhető, kiszolgáltatott állapotba jutnak, amelyben könnyedén egy újabb erőszakos családfő prédájává válhatnak.

Ebben az esetben, még ha a „beavatkozás” – az erőszakos családfő kiiktatása – önmagában, izoláltan szemlélve igazolható is, könnyen meglehet, hogy a tágabb projekt, amelybe ez az egy önmagában igazolt aktus illeszkedett, összességében mégsem igazolható. Az igazságos háború filozófiai elméleteiben ezt úgy szokás mondani, hogy lehet, hogy fennáll a szűk értelemben vett arányosság („narrow proportionality”), de a tág értelemben vett arányosság („wide proportionality”) nem.

A beavatkozás tágabb hatásai olyan aránytalanul nagy terhet rónak másokra, beleértve az ártatlan lakosságot is, hogy összességében a beavatkozás maga is helytelenné válik.

Úgy gondolom, erős érvek szólhatnak amellett, hogy az Irán elleni izraeli-amerikai támadás esetében is így áll a helyzet.

A nemzetközi rend

Végül gondolnunk kell arra is, hogy a beavatkozás – különösen az ilyen megelőző csapások – milyen hatással vannak a nemzetközi rend működésére, a nemzetközi kapcsolatok normáira. Nyilván nem akarunk egy olyan világban élni, ahol az államok minden vélt vagy valós fenyegetést katonai eszközökkel akarnak elhárítani.

Még az emberi jogok védelmében folytatott beavatkozás elvével is – amelynek szerintem nyilvánvalóan igazoltnak kell lennie – végtelenül könnyű visszaélni,

különösen olyan katonai nagyhatalmaknak mint az USA (ahogy azt az iraki háború is mutatja).

Még ha külső feleknek joga is lenne beavatkozni egy diktatúra belügyeibe, egyáltalán nem magától értetődő, hogy ahhoz is joga van, hogy egyúttal aláássa a nemzetközi normákat, növelje az általában vett háború kockázatát és ezzel a nemzetközi közösség egészének ártson. Ha van erős érv amellett, hogy demokráciák miért ne avatkozzanak be erőszakos eszközökkel diktatúrák belügyeibe, az szerintem az, hogy ezzel jó eséllyel a nemzetközi rendszert mint olyat károsítják meg, és mindenki számára növelik a további háború esélyét.

Persze mindezek a megfontolások keveset számítanak a ma, a „szabály alapú nemzetközi rend” felbomlása közepette, ahol a világ újra elszigetelt régiókra és érdekszférákra esik szét, amelyek fölött helyi és globális hatalmak marakodnak –egyre inkább katonai, semmint egyéb eszközökkel. Az iraki háborút még a tágan értett emberjogi gondolat jegyében – persze azt perverz módon kiforgatva és meghamisítva – folytatták. A jelenkor háborúit (Ukrajnában, Gázában, most talán Iránban is) már pusztán a népek szükségszerű, elkerülhetetlen élethalálharcára (vö. „egzisztenciális fenyegetés”, Carl Schmitt-i terminusok ezek), ha nem egyenesen a nemzeti nagyságra, pusztán a nyers erő önértékére hivatkozva legitimálják.

A nemzetek feletti elvek, a nemzetközi jog, az emberi jogok, az emberiség egyetemes közössége – mindezek a gondolatok, eszmék lassan megszűnnek hatékonyak lenni a nemzetközi politikában. Persze nagyon komolyan soha nem vették őket. Bizonyos értelemben mégis számít az, hogy melyek azok az elvek és normák, amelyekhez az államok úgy érzik, legalább névleg tartaniuk kell magukat, melyek azok az elvi és normatív keretek, amelyeken belül egyáltalán megpróbálhatják igazolni tetteiket. Jóllehet, ezek az elvek és normák mindig is csak arra voltak valók, hogy elárulják őket, mégis: legalább el kellett árulniuk őket, és legalább ez számonkérhető volt rajtuk, alapot biztosított a kritikának és annak, hogy felmutassuk a fennálló rend hibáit és ellentmondásait, ami a cselekvés és változás kiindulópontja lehetett.

Egy olyan nemzetközi rendben, amelyet a népek közötti egzisztenciális harc és az erősebb jogának logikája vezérel, milyen alapon tehetünk ellenvetést azzal szemben, amit Oroszország Ukrajnában művel, amire talán Kína Tajvanon készül, és így tovább és így tovább… Hamarosan az a kérdés, hogy van-e joga egyik államnak bombákat dobni a gyengébbre fel sem merül majd. „Az erős teszi, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte.”