Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A közel-keleti demokrácia túl drága volt a Nyugatnak Gondolatok az 1953-as iráni puccsról

A nemzetközi közvéleményben mindig vannak olyan felkapott országok és krízisövezetek, amelyekkel a sajtó, a politikai döntéshozók és az átlagemberek is az átlagosnál jóval többet foglalkoznak. Az ezekről az országokról szóló diskurzusok azonban ritkán törekednek arra, hogy megértsék, milyen múltbéli folyamatok vezettek a jelenbeli helyzethez, amelyre a nemzetközi (nyugati) közönség félelemmel vegyes aggódással tekint.

Ezen országok sorából is kiemelkedik Irán. A nyugat-ázsiai ország mai területén hiába élnek már évezredek óta különböző civilizációk, a figyelem szinte csak és kizárólag az 1979-es forradalom után hatalomra került iszlamista-autoriter rezsimre irányul.

Pedig volt Iránnak azelőtt is történelme, amelynek megismerése segíthet megérteni azt, hogyan alakult ki az a mai politikai berendezkedés, amely egyre fontosabb – és fenyegetőbb – geopolitikai tényezővé vált az elmúlt években.

Az egyik legfontosabb ilyen eseménye az 1979 előtti Iránnak az az 1953. augusztus 19-én elkövetett puccs, amely során a brit-amerikai titkosszolgálatok pusztán saját országaik gazdasági érdekei miatt eltávolították a hatalomból Irán első demokratikusan megválasztott miniszterelnökét, Mohamed Moszadeket, aki megpróbálta függetleníteni hazáját a nyugati tőke befolyásától. Cikkünk a puccshoz vezető események mellett azt járja körbe, hogyan tartották évszázadokig indirekt módon az irányításuk alatt Iránt, valamint hogy mi vezetett ahhoz, hogy alig két évtizeddel a Moszadeket váltó nyugat-párti diktatúrát felváltotta az a rezsim, amely a mai napig irányítja az országot.

Rettegett birodalomból birodalmak játékszere

A kora újkorban Perzsia régiója a világ egyik legerősebb, legvagyonosabb térsége volt. A legnagyobb kiterjedésében Irán mellett Afganisztán területének jelentős részét, a mai Irakot és Azerbajdzsánt is magába foglaló államalakulat két szomszédjával és fő nemezisével, az Ottomán Birodalommal és a mai India nagy részét felölelő Mogul Birodalommal együtt megkapta a „Puskapor-birodalmak” elnevezést, utalván katonai erejükre, amellyel óriási területeket hódítottak meg. Ezekben a régiókban virágzott a kereskedelem és az ipar, amelynek hála az életszínvonal világviszonylatban is az élvonalon állt, valamint jelentős forrásokat fordítottak a művészetekre, melynek emlékét őrzik az olyan épületek, mint az indiai Tádzs Mahal, a perzsa miniatúrák és díszes szőnyegek.

A birodalom azonban a 18. század elejére a sorozatos belviszályok, az oszmán és orosz támadások miatt jelentősen meggyengült. Az 1700-as évek végén hatalomra kerülő Kádzsár-dinasztia nem tudott ellentartani az Orosz Birodalom agresszív előrenyomulásának és elvesztette területe jelentős részét.

Földrajzi elhelyezkedésének következtében Irán Nagy-Britanniával is szembe került. A Brit Kelet-Indiai Társaság már a 18. század közepén gyarmatosította India jelentős részét, valamint az angolok a befolyási övezetük alá vonták a Perzsa-öböl-menti államokat (Bahreint, Katart, Kuvaitot, valamint a Szerződéses Sejkségeknek hívott területeket, melyekből 1971-ben megalakult az Egyesült Arab Emírségek). A két ország 1856-57-ben rövid háborút is vívott egymással a ma Afganisztához tartozó Herát városának irányításáért. A briteknek azonban nem állt érdekében közvetlen irányítás alá vonni Iránt, amelyre mint ütközőállam volt szüksége az oroszokkal vívott, Nagy Játszmának is hívott diplomáciai konfliktusban, melynek tétje Közép-Ázsia irányítása, valamint a Brit Raj megvédése volt az esetleges orosz inváziótól (melynek alapját inkább az angol gyanakvás, semmint a valódi orosz szándék adta).

A 19. század második felében az angol és orosz politikai-gazdasági befolyás tovább erősödött Iránban.

Míg az ország északi részén az oroszok bírtak komoly befolyással, addig délen az angolok építettek ki olyan gazdasági-politikai dominanciát, amely nem állt annyira távol attól, mint amit a gyarmatokon és a „protektorátusokon” valósítottak meg.

A vagyonos angol üzletember, Paul Reuter (aki a világhírű hírügynökséget, a Reuterst is megalapította) 1872-ben megállapodott az akkori sahhal, Nászer Ad-Dinnel egy olyan koncesszióról, amelynek értelmében Irán úthálózatának, telegráfhálózatának, gyárainak egy jelentős része Reuter kezére került volna. A megállapodást hatalmas felháborodás követte Iránban és külföldön egyaránt, így hamar visszavonták. Reuternek azonban nem kellet sokáig szomorkodnia, mivel néhány évvel később újabb megállapodást kötött a sahhal, melynek értelmében jelentős bányászati koncessziókat nyert el, valamint kvázi monopóliumot kapott az ország bankrendszere fölött – a tulajdonában álló Imperial Bank of Persia hatvan évnyi adómentességet nyert és évtizedekig funkcionált a tulajdonképpeni iráni jegybankként.

A sah az ország dohányiparát is tálcán kínálta fel a briteknek mai értéken számolva kevesebb mint kétmillió fontért. A legnagyobb hatású brit gazdasági térfoglalás azonban az olajipar területén történt.

Az 1890-es évek során több kutatás is napvilágot látott, melyek szerint jelentős mennyiségű olaj lehet a föld alatt Iránban. Ezek a kutatások felkeltették egy bizonyos William Knox d’Arcy figyelmét is. Az angliai Devonból származó, de Ausztráliába emigráló, ott pedig aranybányászatból meggazdagodó d’Arcy hamar követeket küldött Teheránba, hogy meggyőzze a sahot arról, hogy neki adja ki a koncessziót az olaj kitermelésére. Az angol üzletember a brit kormány teljes támogatását élvezte, mivel a londoni kabinet úgy vélte, az olajipari monopólium feléjük billentené a mérleg nyelvét a Nagy Játszmában. A már említett Nászer ad-Din sah fia, Muzaffar ad-Din (aki apja 1896-os merénylete után került a trónra) pedig érdekelt volt abban, hogy valahogy visszafizesse a francia, orosz és brit bankoktól felvett óriási kölcsönöket, melyekre az akkor még nem is létező iráni olajipar koncesszióba adása remek lehetőségnek tűnt. Így 1901-ben megállapodás született a két fél között, melynek értelmében d’Arcy kapta meg az olajkitermelés jogát. A paktum kikötötte, hogy a britek kapják majd meg az olajból befolyó profit 84 százalékát, míg Iránnak csupán a nyereség 16 százaléka jár.

Miután az oroszok és az angolok 1907-ben lepapírozták egymás között Irán érdekszférákra osztását (amiről természetesen csak utólag tájékoztatták az ország kormányát), már semmi sem állt útjába a brit gazdasági terjeszkedésnek az ország déli, Perzsa-öböli régiójában, ahol 1908-ban sok év keserves kutatómunkálatok után végül tényleg találtak olajat Madzsedd-Szoleimán városában. Egy évre rá megalakult az Anglo-Persian Oil Company, amelyben az angol kormány 1914-ben többségi tulajdonrészt szerzett. A céget később átnevezték British Petroleum Company-vé (BP) amely ma a világ egyik legnagyobb olajipari vállalata.

Az Anglo-Persian Oil Company hamar a világ egyik legsikeresebb olajipari vállalatává vált és ebben a mindenkori brit kormánnyal ápolt jó kapcsolatai is segítették. Miközben Nagy-Britannia felfoghatatlan mennyiségű pénzhez jutott az olajból, addig Irán alig részesült a megtermelt profitból, aminek egy jelentős részét ráadásul az európai bankoktól korábban felvett hitelek törlesztésére kellett fordítania. 1947-ben például a cég adózás utáni profitja meghaladta a negyven millió fontot, melyből csupán hétmilliót juttatott Iránnak, ahol a dolgozók rossz munkakörülmények között, éhbérért robotoltak.

Az Egyesült Királyság nemcsak gazdaságilag zsákmányolta ki Iránt, de a politikájára is jelentős befolyással bírt. Az első világháború után komoly politikai konfliktusok lobbantak fel az országban és a korrumpálódott, az 1905 és 1911 között zajló úgynevezett Alkotmányos Forradalom reformaji ellenére továbbra is autokratikusan kormányzó Kádzsár-dinasztia nem volt többé képes fenntartani az államrendet. Az ország északi részén 1920-ban megalakult Perzsa Szovjet Szocialista Köztársaság a Szovjetunió támogatásával tervbe vette a főváros, Teherán elfoglalását, ami komoly riadalmat keltett a nyugati országokban és kiváltképp az Egyesült Királyságban, amely 1919-ben szerződést kötött Iránnal arról, hogy az olajkitermelési jogokért cserébe hiteleket nyújt, de részt vállal a hadseregkiképzésében és az infrastrukturális beruházásban is.

A Perzsa Szovjet Szocialista Köztársaság harcosai Gilán tartományban. (Fotó: Wikipédia)

Felvilágosult zsarnokság nyugati támogatással

Látván, hogy az alig 23 éves Ahmad sah képtelen ellentartani a kommunista előrenyomulásnak, a britek úgy látták, jobban járnak, ha olyasvalakit támogatnak, aki képes rendet teremteni az országban. Választásuk a Perzsa Kozák Brigád nevű, sokáig oroszok majd a britek által irányított katonai egység egyik tábornokára, Reza Pahlavira esett. 1921 február 21-én Pahlavi szinte vérontás nélkül foglalta el Teheránt, elüldözte Ahmadot, a következő néhány évben leverte az uralma ellen szerveződő felkeléseket, majd 1925-ben sahhá koronáztatta magát, megalapítva ezzel azt a Pahlavi-dinasztiát, amely egészen az 1979-es forradalomig irányította Iránt.

A sah uralmának 16 éve sok tekintetben mutatott hasonlóságot a szomédos Törökország vezetőjének, Kemal Atatürknek a rendszerével. Pahlavi az ország gyorsütemű modernizációját, a régi megmerevedett társadalmi struktúrák felszámolását, az egyház és a külföldi hatalmak befolyásának csökkentését tűzte ki célul. Ugyanakkor a választások nem voltak szabadok és a rendszer ellenfeleit elnyomta, valamint erőszakosan próbálta homogenizálni a kulturálisan és etnikailag sokszínű Iránt. Pahlavi szorosabbra fűzte a viszonyt a náci Németországgal, vesztét is ez okozta: 1941-ben az angolok és a szovjetek közös inváziója távolította őt el a hatalomból. A két nagyhatalom egészen 1946-ig tartotta megszállás alatt Iránt, melynek névleges vezetője Reza Pahlavi legidősebb fia, Mohammad Reza Pahlavi lett.

Az uralkodása kezdetén alig 22 éves sah kezdetben nem vett részt aktívan Irán kormányzásában és az autoriter hatalomgyakorlásban sem követte apját – ez akkor kezdett megváltozni, amikor iszlamista körök 1949-ben merényletet kíséreltek meg ellene. Látván a nép iránta érzett szolidaritását, a sah elkezdett élni az alkotmányban rögzített széles jogköreivel, melyek értelmében kinevezhetett és meneszthetett miniszterelnököket, feloszlathatta az iráni törvényhozást, a Majlist. Emiatt hamar szembekerült a háború utáni évek Iránjának legnépszerűbb politikusával, Mohamed Moszadekkel.

Moszadek az egyik legbefolyásosabb családjának volt a sarja, akit rokoni szálak fűztek az 1925-ben elüldözött Kádzsár-dinasztiához. A politikus a kezdetektől fogva ellenezte a Pahlavi-dinasztia hatalomátvételét, 1940-ben pedig a rendszer kritizálása miatt börtönbe, majd vidéki száműzetésbe volt kénytelen vonulni. Moszadek 1949-ben több társával megalapította az Iráni Nemzeti Frontot. A sokszínű összetételű, nacionalista, liberális, szekuláris, szociáldemokrata és iszlamista csoportulásokat tömörítő párt legfőbb célja az iráni olajipar államosítása volt.

Moszadek miniszterelnök 1951-ben. (Fotó: Wikipédia)

Perzsia a perzsáké

A sah végül 1951. április 28-án nevezte ki Moszadeket Irán miniszterelnökévé, aki hamar ambiciózus szociális politikába kezdett, valamint megtette az első lépéseket az akkor már Anglo-Iranian Oil Company-nek (AIOC) hívott olajipari vállalat államosításához, melyre végül május 2-án került sor. A britek minden lehetséges eszközzel megpróbáltak fellépni a számukra óriási anyagi veszteséget okozó államosítással szemben, a Nemzetközi Bíróság elé citálták Iránt, ám a hágai testület úgy határozott, hogy az ügy nem tartozik a hatáskörébe. Ezután a brit kormány úgy döntött, szankciókkal próbálja meg térdre kényszeríteni a Moszadek-kormányt. A Brit Haditengerészet hajói blokád alá vonták Ábádán városát, a kormány visszahívta az olajiparban dolgozó britek nagy részét, valamint beviteli tilalmat vezetett be számos fontos ipari cikkre.

A londoni kormány elérte, hogy legfőbb szövetségesei, mint az Egyesült Államok, Pakisztán és Nyugat-Németország ne bocsássanak rendelkezésre Irán számára olyan szakembereket, akik segíthették volna a frissen államosított vállalat menedzselését. A britekkel szövetséges országok nagy része letett az iráni olaj vásárlásáról – az egyetlen kivételt Olaszország jelentette, ám ők is elálltak az Iránnal való üzleteléstől, miután a brit haditengerészet feltartóztatta a mai olasz olajipari óriás, az Eni elődjéhez tartozó, Rosa Mary nevű hajót.

Moszadek a blokádra az Egyesült Királysággal való diplomáciai kapcsolatok felfüggesztésével, valamint tekintélyelvűbb politikával válaszolt. Februárban új választást írt ki, amelynek az eredményébe határozottan belenyúlt: miután a 136 fős Majlis határozatképességét biztosító 79 képvielőhelyet betöltötték, leállítatta a szavaztok összeszámolását.

A politikai feszültség 1952 nyarának kezdetére tovább fokozódott. Az uralkodó – akinek jogköreit Moszadek igyekezett csökkenteni – nem adta át a kormánynak a hadsereg irányításának hatáskörét, ahogy azt a miniszterelnök kérte, aki erre lemondott a hivataláról. A sah a korábban számos kormányt vezető Ahmad Ghavamot kérte fel miniszterelnöknek, ám a veterán politikus nem sokáig maradhatott pozícióban, alig öt napon belül elsöpörték őt a Moszadek támogatói és a kommunista Tudeh Párt által szervezett tiltakozáshullám, amelynek a nyomására Moszadek újból kormányt alakíthatott – ráadásul a Majlis által ráruházott különleges jogköröknek hála a törvényhozás bevonása nélkül vezethette Iránt.

A sah szimpatizánsai. (Fotó: Wikipédia)

A sah emberei

Látván Moszadek növekvő népszerűségét, a brit kormány nem reménykedhetett abban, hogy a tengeri blokád és a gazdasági szankciók hatására majd magától megbukik. Ezért úgy döntöttek, hogy az egyetlen lehetséges megoldást a miniszterelnök megpuccsolása jelenti. Ehhez azonban a második miniszterelnöki ciklusát megkezdő Winston Churchillnek meg kellett nyernie az Egyesült Államok kormányának a támogatását, amelyre kezdetben nem sok esélye volt, mivel az elnöksége végén járó Demokrata párti Harry S. Truman attól tartott, egy amerikai titkosszolgálati befolyás a Közel-Keleten veszélyes precedenst teremtene (mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy Truman az amerikai imperializmus elleni küzdelem élharcosa lett volna, érdemes hozzátennünk, hogy kormányzása idején a titkosszolgálatok Dél-Koreától Olaszországon át egészen Costa Ricáig beavatkoztak az államok belügyeibe.)

Ám amikor 1953-ban hivatalba lépett Truman utódja, a republikánus Dwight D. Eisenhower, komoly változás állt be az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos politikájában.

Külügyminiszterének a keményvonalas antikommunistát, az amerikai külföldi beavatkozások nagy pártfogóját, John Foster Dullest tette meg, akinek hasonló világlátású öccse, Allen Dulles került a Központi Hírszerzés, a CIA élére.

Az idősebbik Dulles osztotta a brit kormány abbéli véleményét, hogy Moszadeket el kell távolítani a hivatalából. A CIA azzal indokolta a beavatkozást, hogy a feszült politikai helyzetben Moszadek a parlament megkerülésével akart törvényeket hozni, valamint az amerikai titkosszolgálat a szovjet típusú kommunizmust nyíltan elítélő nacionalista politikus kényszerű együttműködését a Moszkva által is támogatott Tudeh Párttal a Szovjetunió térnyeréseként értékelte, számos forrás szerint egyébként helytelenül.

A puccs végrehajtásával öccsét bízta meg, aki hamar tető alá is hozta az Operation Ajax fedőnevű akciót. Az angol hírszerzés, az MI6 is kivette a részét a puccsból. Norman Darbyshire, az angol titkosszolgálat Iránért felelős egységének ötvenes évekbeli vezetője egy 1985-ös interjúban bevallotta, hogy bizalmas információért cserébe lefizetett egy iráni tábornokot (aki állítása szerint csupán némi Lipton-teát kért tőle), valamint számos befolyásos iránit győzött meg a Moszadek elleni puccsról, mint például az angolpárti üzletembereket, a Rashidian-testvéreket, valamint Fázlolláh Záhedi tábornokot.

A gyakran gyengekezű uralkodónak tartott sah sokáig bizonytalan volt abban, hogy támogasson-e egy nyugati titkosszolgálatok által szervezett puccsot a hatalmát folyamatosan visszanyeső miniszterelnök ellen. Ezért Darbyshire a CIA-s kollégáival karöltve készpénzzel és egy bundával felszerelkezve felkereste az uralkodó Párizsban élő ikerhúgát, Ashraf Pahlavit, akit rábeszéltek arra, hogy győzze meg testvérét a puccs szükségességéről. Tervük sikerrel is járt, a sah aláírta a Moszadek menesztését bejelentő uralkodói rendeletet és feleségével Irán északi részére ment vakációra.

Feltehetőleg egy Tudeh párti forrásnak köszönhetően Moszadek már előre tudott a puccskísérletről, így amikor 1953. augusztus 15-én megkapta a hivatalból való eltávolítását bejelentő rendeletet, letartóztatta az azt kézbesítő tábornokot és elrendelte a puccs felbújtóinak őrizetbe vételét, miközben Teherán utcái megteltek a kormány szimpatizánsaival. A megbukott puccskísérletet hírét meghallva a sah a családjával Olaszországba menekült, Moszadek pedig úgy vélte, kormánya már nincs kitéve a fenyegetésnek.

Záhedi tábornok és köre a CIA-val úgy döntött, más taktikát választ és a puccs sikerre viteléhez a Moszadek-ellenes iráni felső-középosztály kommunista hatalomátvétellel kapcsolatos félelmeire fog támaszkodni. Ezért felbéreltek tüntetőket, akik magukat a Tudeh Párt támogatóiként kiadva kezdtek randalírozásba az utcákon és követelték a kommunizmus bevezetését, felbátorítva ezzel a kommunista párt valódi támogatóit is, akik csatlakoztak az üzleteket, bazárokat megrongáló felbérelt tüntetőkhöz. Erre válaszul a magukat egyszerű iráni polgárokként beállító, a Moszadek-ellenes összeesküvők pénzén alvilági figurák által szervezett csoportok is mozgásba lendültek, és összeütköztek a tüntetőkkel.

Az utcákon totális káosz alakult ki, melyre válaszul a katonaság Záhedi vezetésével kivonult a laktanyákból és megrohamozta a kormányzati épületeket. Miután egy tank rálőtt a házára, Moszadek elmenekült, ám nem sokkal később feladta magát. A kormányfői posztot Záhedi vette át, Mohammad Reza sah pedig a CIA vezetőjének, Allen Dullesnak a társaságában visszarepült Teheránba.

Moszadeket először halálbüntetésre ítélték, ám végül az uralkodó életfogytig tartó házi őrizetre enyhítette a büntetését. Az angol és amerikai titkosszolgálatok elégedetten dőlhettek hátra, megkapták amit akartak: egy 1954-es megállapodás alapján a British Petroleum és más amerikai, francia olajvállalatok ötven százalékos részesedést szereztek az államosított olajcégben.

Mohammad Reza és Richard Nixon 1973-ban. (Fotó: Wikipédia)

Tanulópénz a Nyugatnak

Mohammad Reza sah az 1979-es iráni forradalomig maradt hatalmon. Az uralmát meghatározó gazdasági fejlődést, a nők jogainak kiszélesedését gyakran szokás szembeállítani az 1979 utáni iszlamista rezsimmel, ahol rendszeresek a barbár kivégzések, a jogrendszer az iszlám vallási jogra, a saríara épül és a nőknek kötelező a testüket eltakaró csador viselete. Ez a kontrasztos kép jól felhasználható azokra a nyugati hatalmak más országok ügyeibe való beavatkozást megvédő narratívák fabrikálására is, melyek szerint a nyugati jelenlét társadalmi progressziót és szabadságot hoz, míg a Nyugattal kritikus politika csak barbárságot és elmaradatotságot teremthet.

Több probléma is van azonban ezzel a Nyugat „civilizációs misszióját” hirdető elképzeléssel, melyet egyébként több évszázadon át használtak az európai gyarmatosítók a kizsákmányolást és szörnyű szenvedést hozó hódításaik igazolására. A sah uralma alatt ugyanis hiába tűnt Irán nyitottabb országnak, ha közben a hírhedt titkosrendőrség a SAVAK tömegével kínozta és gyilkolta meg a rezsim kritikusait, a választások a mainál is sokkal kevésbé voltak szabadok és a gazdaság minden szegletét átjárta a korrupció.

Ezt pedig az önmagát az ilyen berendezkedések esküdt ellenségének beállító Nyugat ugyanolyan természetességgel tűrte, mint ahogy azt tette a világon bárhol, legyen szó Brazíliáról, Chiléről vagy éppen a Kongói Demokratikus Köztársaságról, mivel ezek a rendszerek olyan gazdasági előjogokat biztosítottak a nyugati nagyvállalatoknak amelyek erősebbnek bizonyultak az egyéni szabadságjogok, a demokrácia és a korrupciómentesség eszményeinél.

Másrészt Iránban a nyugati társadalmi berendezkedés a lakosság számottevő részének elválaszthatatlanul összeforrt a hatalmát megtartani csakis a nyugati nagyhatalmak támogatásával képes sah személyével, így az általa működtetett autoriter rezsim elutasítása egyet jelentett azokkal a Nyugattal azonosított társadalmi értékkel való szembehelyezkedéssel, mint a szekularizmus, a nemek közötti egyenjogúság és a jogállamiság. Ruholláh Homeini ajatollah iszlamista berendezkedése így könnyen hivatkozhatott arra, hogy ezeknek az elveknek a semmibevétele jelenti igazán a nyugati imperializmus, a sah diktatúrájának elutasítását és az ezen elvek betartását követelő ellenzéki hangok könnyen válhatnak az „imperializmus szócsövévé”.

Irán már nem az az ország méretű sakktábla, amelyen a nagyhatalmak évszázadokig játszhatták le egymással a hatalmi játékaikat, hanem egy olyan geopolitikai szereplő, amely valódi fenyegetést jelent a Nyugat hegemóniájának és egyre nagyobb sikerrel képes maga mellé állítania olyan, elsősorban latin-amerikai országokat, melyek maguk is hosszú ideig szenvedtek az amerikai imperializmustól. Ha az USA és szövetségesei már nem is képesek változást elérni Iránban, az ottani események jó leckéül szolgálnak arra, hogy az a politika, amely az önös gazdasági, stratégiai érdekeket akár más országok brutális elnyomásán keresztül is érvényesíteni akarja, egy idő után törvényszerűen a saját farkába harap.

Kiemelt kép: Wikipédia