„Szabad akarok lenni, de nem lehetek
Csak én szabad nélkületek
Mert a sorsom ezrekébe vegyül
Nem lehetek szabad én egyedül„

CSNK: Harag (Csepella Olivér dalszövege, 2022)

A rezsim 2026-ban politikailag megbukott, de a társadalmi-gazdasági test ugyanaz maradt. Az emberarcú kapitalizmus ígérete csak új öltözék a régi csontvázon. A közös felszabaduláshoz nem új metapolitika kell, hanem az, amit már tudtunk, aztán elfelejtettünk: osztálypolitika, történelmi blokk, ellenhegemónia és örömteli küzdelem.

Értelmezési segédlet a politika iránt újonnan érdeklődők számára

A megélénkülő közéletnek hála az elmúlt években sokkal többen követik figyelemmel a politika hazai és nemzetközi eseményeit. Ez a megnövekedett közfigyelem hatalmas felelősséget ró a közbeszéd formálóira, most ugyanis valóban új esély nyílik a hazai közviszonyok demokratizálására.

Az alábbiakban először is segíteni próbálok azon olvasóknak, akik mostanság kezdenek (újra) a politikával foglalkozni – és akiknek a baloldali politika mibenléte-hiánya is felkeltette az érdeklődését. Tapasztalataim szerint sokan vagyunk ezzel így. Reményeim szerint azonban azok számára sem lesz tanulságok nélküli az alábbi, akik megrögzött, régi vagy egyenesen hivatásszerű politikakövetők.

Nagyon örülök Scheiring Gábor és Szombati Kristóf kezdeményezésének, és az elmúlt hetekben megjelent izgalmas baloldali értelmezéseknek. Csak néhányat emelek ki: Tóth Csaba Tibor, Bogdán Erik, Szabó Dániel, Szombati Kristóf, Csányi Gergely, és Csorba Dávid, Mayer Lili, Szalai Erzsébet, Bánki Erika, majd Kőszeghy Ferenc észrevételei mindent megtettek azért, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, és elkerüljük annak veszélyét, hogy újabb önpusztító hazugságokba ringassuk magunkat.

Először amolyan „módszertani” észrevételek és javaslatok következnek. Azt követően a napi politikai elemzéseknél távlatosabb, a szakpolitikai programoknál átfogóbb, a baloldali politika új irányainak kijelölésénél ambiciózusabb esszé következik.

Politikai képzelőerőnk felszabadulása közös felszabadulásunk első lépése.

A politikai-ideológiai öltözékek

A hírek formájában felénk áramló információk mindenekelőtt a politika külsődleges, szemmel látható felületeire irányítják a figyelmünket. Hogyan osztotta ki Magyar Péter Orbán katonáit? Mit mondott erre Rogán Antal? Mit árult el Semjén Zsolt testbeszéde?

A leginkább szembeszökő mindig a politika megjelenése – stílusa, beszédmódja, öltözéke –, egész jelenségvilága.

Erre olvad rá a politikai bulvár cukormáza: milyen hajvaxot használ Magyar Péter? Milyen drága márvány borítja a szivarszobát? Vajon kivel csalta meg Novák Katalint Balog Zoltán? Az emberek legtágabb körének figyelmét, számszerűen a legtöbb ember érdeklődését kétségtelenül az ilyen kérdések keltik fel.

De a politikai elemzők is előszeretettel beszélnek a politika szimbolikus ruházatáról: hogyan kommunikál X? Milyen narratívát épít Y? Hová pozícionálja magát Z? Hogyan keretezte A? Milyen diskurzusok övezik B-t? Miként identifikálja magát C? A teoretikus igényűek még összetettebb jelenségekre mutatnak rá: ideológiákra és ideológiakritikákra, politikai imaginációkra, spektákulumra, szimulakrumokra és hasonlókra.

A politika mögött rejlő társadalmi-gazdasági összefüggések eközben sokszor elsikkadnak. Pedig a politikát valóban meghatározó tényezők e láthatatlan, nehezebben megragadható mélyrétegekben találhatók, és bonyolult közvetítéseken keresztül fejtik ki hatásukat. E rejtett valóságok összefüggéseinek feltárása mélyebb elemzést, kifejezése absztraktabb analitikus nyelvet igényel. Ezt már jóval kevesebben értik, kevesebbeket is érdekel.

A politikai baloldal újjáépítése érdekében a mi feladatunk az, hogy az események mélyére nézzünk, láthatóvá tegyük a politikai jelenségvilág mögötti társadalmi-gazdasági folyamatokat – a valódi okok, az igazi mozgatórugók ugyanis itt rejlenek.

Társadalmi-gazdasági testek

Ha a megjelenés, az ideológia és a kommunikáció a politika ruhája, akkor a társadalmi-gazdasági formákat e ruhákat viselő testekként érdemes felfognunk. Az érdemi elemzésnek azonban még „mélyebbre” kell hatolnia: a struktúrák, folyamatok és mechanizmusok feltárásához a csontváz, az ízületek, az inak és az izmok összjátékát kell megvizsgálnunk. A test működésének megértéséhez az anyagcsere, a légzés, a vérkeringés szemmel nem látható funkcióihoz kell eljutnunk.

Az elegáns öltönyök és kosztümök mindenki számára megcsodálhatóak, a testet azonban nem ez az ideológiai-kulturális öltözet mozgatja és működteti. Azt a csontok, inak és (váz)izmok rendszere mozgatja és a szervezet életfunkciói működtetik. A színes, flitteres öltözék káprázata helyett röngtensugarakkal, MR-rel és más képalkotó eljárásokkal kell átvilágítanunk az élő szervezetet. Másképpen nem tudjuk feltárni működésének valóságos mechanizmusait és összefüggéseit.

Az a mód, ahogyan az életünket össztársadalmi szinten megszervezzük és újratermeljük, globális (transznacionális, államhatárokon átívelő) és lokális (helyi, államhatárokon belül zajló) folyamatok összefonódásából áll. Olyan mechanizmusokból, amelyek végső célja, hogy a befektetett tőke megtérüljön, a tulajdonosok pedig minél nagyobb hasznot söpörhessenek be profit vagy járadék formájában. Az élet társadalmi újratermelését így a tőke felhalmozása, a profit kinyerése, a járadék bezsebelése köré szerveződő történetileg kialakult, világszintűvé bővült rendszer uralja.

Ennek a rendszernek neve is van, kapitalizmusnak hívják. A nevén kell neveznünk.

Nem tekinthetjük „a dolgok természetes rendjének”, és nem szépíthetjük többé modernitássá, későmodernitássá, posztmodern korszakká – olyan kifejezésekkel, amelyek éppen a lényegét fedik el.

A meg sem nevezett kapitalizmus

A politika iránt érdeklődők, valamint a politikával hivatásszerűen foglalkozók többsége szerint a társadalmi-gazdasági testek e fundamentális működési elvén (a kapitalizmus logikáján) egyszerűen nem lehet változtatni. Ezért aztán úgy gondolják, mindez szót sem érdemel. A kapitalizmus olyannyira magától értetődő számukra, hogy a legtöbbször megnevezni sem látják érdemesnek: „könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét”. Eszerint csak arról érdemes beszélni, amit meg lehet változtatni. Beszéljünk csak inkább az öltözetekről, az alsó- és felsőruházatról – politikáról és ideológiákról, a dolgok kommunikációs felszínéről, szimbolikus felületeiről.

A baloldali politika lényegét azonban a ruházat és a külcsín e stílusnyelvén ki sem lehet fejezni. Valódi felszabadulásunk érdekében nemcsak a ruhát, hanem az egészet egyben kell látnunk.

Az egészet, a totalitást kell felfognunk – felépítésében, működésében és összefüggéseiben – ehhez pedig meg kell neveznünk.

Ez az oka annak, hogy vitaindító írásában Scheiring Gábor is rögtön a dolgok közepébe vágott: gazdasági kifulladásról, külföldi tőkéről, olcsó munkaerőről és hasonlókról írt, amikor végső soron a demokrácia és a demokratizálódás esélyeit mérlegelte. A gazdasági-társadalmi folyamatokat magától értetődő módon kapcsolta össze a politikai-ideológiai folyamatokkal. Mindezt ráadásul nem ideológiakutatói vagy politikaelméleti, hanem globális, történeti és kritikai politikai gazdaságtani perspektívából tette.

Elemzésemet hamarosan én is ebben a szellemben folytatom, miközben nagyon figyelek arra, hogy lehetőség szerint világos és könnyen érthető legyen, amit írok. Előbb azonban a sokakat érdeklő „ruházati kérdésekre” is elő kell állnom valamilyen válasszal.

Az emberarcú kapitalizmus ígérete

Mit ígér Magyar Péter és a Tisza? Működő és emberséges Magyarországot. Integratív, ideológiasemlegesnek mutatkozó politikai ajánlatot tett, amely a hozzáértésre, az emberi méltóság tiszteletére, valamint a magyar emberek egymásért vállalt felelősségének érzületére épít. Röviden és egyszerűen:

Magyar Péter és a Tisza emberarcú kapitalizmust ígér.

Egyelőre nem tudjuk, mit fognak tenni, így csak abból tudunk kiindulni, hogy mit ígér, mit ajánl és hogyan érvel. A Tisza minden eddigi jel szerint egyfajta technopopulista amalgámot, egybeforrasztott ideológiai eklekticizmust kínál. A technopopulizmus politikaelméleti kategóriaként – elsőként Kováts Eszter értelmezte így a Tisza programját – arra hívja fel a figyelmet, hogy bár megszoktuk populizmus és elitizmus szembeállítását, e kettő nem szükségszerűen áll szemben egymással. Össze is forraszthatók.

A hazai kapitalizmus új ruhája: a technopopulizmus

A populista politika a korrupt és önző elitek embertelenségét és ridegségét utasítja el, hogy vele szemben a tiszta nép (vagy nemzet) őszinte és mély igazságvágyát hangosíthassa fel. A meggyötört nép (vagy nemzet) nevében emel szót az emberektől elszakadt, romlott elitekkel szemben. Ezer formájában (jobb- és baloldali populizmusként) jól ismerhetjük – nem is vesztegetek rá több szót.

A technokrata vagy elitista politika ezzel szemben a nép, az egyszerű emberek szűklátókörűségét, irracionalizmusát, olykor egyenesen ostobaságát feltételezve a felelős döntéseket a hozzáértőkre, a szakértőkre, a szakemberekre bízza. Eszerint a felettébb bonyolult társadalmi-gazdasági folyamatok átlátásának képessége csak azon kevesek számára adatik meg, akik rendelkeznek a megfelelő szakértelemmel. A politika eszerint inkább technikai kérdés, a problémák megoldásához többé semmi szükség nincsen ideológiákra, vitákra, politikára. Nyugodtan bízhatunk abban, hogy a hozzáértők megtalálják az optimális megoldásokat.

Ez a politikafelfogás sem ismeretlen itthon – elég visszaemlékeznünk a 2004 és 2010 közti Gyurcsány-, majd Bajnai kormányokra. Akkoriban a csapból is az folyt, hogy a reformok szükségesek, nélkülözhetetlenek, elkerülhetetlenek. Márpedig ez a visszatérően a piacokra hivatkozó, neoliberális megszorításokat propagáló reformblabla abba a tágabb technokrata-elitista beszédrendbe illeszkedett, amely folyamatosan ideológiamentesnek mondta magát, miközben velejéig ideologikus volt. Farkas Attila Márton ezt nevezte el akkor (2005–2006-ban) találóan „technokrata mákonynak”.

Magyar Péter és a Tisza szemlátomást ezt a kétfajta politizálási módot elegyíti – egyfajta technopopulista amalgámot hozva létre.

A népi érzület elitellenes éle nyilvánvalóan a Fideszt és a NER-t hivatott darabokra szabdalni. Ezt kiegészítve a technokrata-elitista összetevő az ideológiamentes szakszerűség álruhájába burkolja a Magyar-kormány politikáját. Egyszerre utal jobb- és baloldali, liberális, konzervatív, szociáldemokrata és zöld elvekre, amivel úgy tesz, mintha ezek minden további nélkül megférnének egymás mellett. Ez a probléma azonban nem az értékek és elvek összeférhetetlenségéből, hanem az érdekek egymást keresztező, részben egymást kioltó feszültségteréből fakad. A politika azon természetéből, ami szerint abban radikálisan különböző társadalmi-gazdasági érdekcsoportok erőviszonyai összegződnek. Érdemes néhány mondatban erre a problémára is kitérni.

Az érdekviszonyok feszültségteli erőtere

Nemcsak különböző értékek és elvek összeférhetetlenségéről van tehát szó, hanem masszív érdekkonfliktusról. Különböző társadalmi, gazdasági és politikai érdekcsoportok feszülnek egymásnak – a politika és az állam feladata ezek kezelése. Az érdekkonfliktusokat persze az effajta technopopulista rezsimek is menedzselni igyekeznek. Amikor e rezsimek integrációját fenyegeti, akkor elfedik, az érdekkülönbségeket a legjobb esetben is értékkülönbségekké stilizálják, majd a régi elit vs. a nép konfliktusává transzformálják. Jelen esetben: a NER vs. a nép konfliktusává. A következő hónapokban és években látjuk majd meg, ez miképpen sikerül. Annyi azonban már az eddigiekből is látszik, hogy

Magyar Péter kormánya sem lesz képes minden híve minden kívánságát egyszerre teljesíteni. Nem tehet egyszerre mindenki kedvére, hiszen az érintettek közti érdekkülönbségek összetett és feszültségteli erőteret alkotnak.

Ennek pedig története, földrajza és kultúrája van. Ezzel pedig el is érkeztünk a félperifériás kapitalizmus anatómiájához, ahol az élő test felépítése és működése csakis elvontabb képalkotási eszközökkel – röngtensugarakkal és MR-vizsgálatokkal – tárható fel.

A félperifériás függő fejlődésről – mozgásterek és kényszerpályák

A magyar gazdaság és társadalom függő fejlődési pályán mozog – nemcsak évtizedek, hanem immár évszázadok óta. Nincsen ezzel egyedül, ebben például a kelet- és közép-európai volt államszocialista országokkal is osztozik. Összehasonlításuk nyomán ki is ütköznek az eltérő fejlődési pályák közti különbségek. Egy látszólag teljesen másik térségről, Latin-Amerikáról írta nagyszerű könyvében Eduardo Galeano: „Minden egyes hely termelési módját és osztályszerkezetét kívülről határozta meg az a mód, ahogyan az egyetemes kapitalizmus fogaskerékrendszerébe bekapcsolódott.” (Latin-Amerika nyitott erei, 8–9. old.) Ennél közérthetőbben aligha fogalmazható meg, milyen meghatározó a kapitalista világrendszer centrumaitól függő fejlődés sajátos történetisége.

A különböző latin-amerikai és a kelet-közép-európai szereplők eltérő függő fejlődési pályáiban az a közös, hogy a kapitalista világrendszerben elfoglalt perifériás vagy félperifériás pozíciójuk valamennyiük mozgásterét behatárolja. (Szereplők alatt érthetünk itt térségeket, országokat, nemzetgazdaságokat, társadalmakat, gazdasági szektorokat, iparokat, cégeket, vállalkozásokat is.) Magyarországgal is ez a helyzet. Így volt ez az 1989–1990-es rendszerváltás előtt és az után, majd a 2008–2010-es félfordulat előtt és az után is.

Erről a félperifériás függő pályáról önmagában a jelenlegi, 2026-os visszafordulás sem térít le bennünket. A magyar társadalom mindenesetre most óriási lehetőséget adott magának (kapott magától), hogy módosítson ezen a függő fejlődési pályán.

E korlátok több tényezőből állnak, de az eredetük közös. E tényezőegyüttest sokféleképpen megnevezhetjük, például „kelet-európai külföldi működőtőke-függő versenyállamokként”, „függő liberális kapitalizmusként”, „verseny-”, illetve „felhalmozó államként”, és azonosíthatjuk másképpen (például „kis, nyitott gazdaságként”, „a közepes jövedelem / fejlettség csapdájaként”, illetve „helyi, félperifériás hegemóniaként”) is. A lényeg: a politikai mozgástér szélesítésére törekvő politikai akarat szükségképpen beleütközik azokba a társadalmi-gazdasági korlátokba, amelyek történetileg a félperifériás vagy perifériás függőségekből fakadnak.

Még az emberséges és működő Magyarország programjával emberarcú kapitalizmust ígérő új rezsim sem képes például minden igényt kielégíteni. Pláne nem képes mindet egyszerre. Döntenie kell: kiket és milyen mértékben támogasson? Kiket ne támogasson, vagy csak kisebb mértékben? Mely szektorokat, csoportokat, intézményrendszereket részesítse előnyben? Melyeket soroljon hátrébb vagy leghátra?

Az osztályszerkezet terminusaira átfogalmazva ezeket a kérdéseket: miképpen kívánja szabályozni a tőke–munka-ellentétet az állam Magyar Péter Tisza-kormánya idején?

Hogyan szabályozza és alakítja majd munkáltatók és dolgozók alapvető érdekviszonyait?

Miként formálja majd a különböző tőkefrakciók, illetve a dolgozók különböző szegmensei és szakszervezetei közötti erőviszonyokat? A válaszaikat egyelőre nem ismerjük.

Ami azonban biztos: az e kérdésekre adott válaszokban válik el egymástól a jobb- és a baloldali politika. Továbbra is van ugyanis értelme a politikai-ideológiai erőtér különböző pólusairól beszélni, ha azokat összekapcsoljuk a gazdasági-társadalmi erőtér felosztásaival. Igenis van jobb és bal, nem csak nemzeti és magyar.

Mi a baloldal ma?

Olyan nagy mértékű az elbizonytalanodás e politikai kategóriák területén, hogy újra és újra tisztázni kell, még ha ez állandó ismétlést tesz is szükségessé: a baloldal a dolgozók oldalán áll a munkáltatókkal (mindenekelőtt a tőkével) szemben. Azok pártján, akik a munkát ténylegesen elvégzik.

Legyen ez a munka formális bérmunka, házi vagy ház körüli munka, félformális, informális vagy a munkaerőt újratermelő reproduktív munka, a baloldal helye a dolgozók oldalán van. Kiemelt elismerést érdemelnek a közös világunkat felépítő és működésben tartó közérdekű, a közügyeket szolgáló tevékenységek: az egészségmegőrzés, a gyógyítás, az ápolás, a tanulás-tanítás, a művelődés, a gondoskodás. A baloldal nem azok oldalán áll, akik utasítgatnak, dolgoztatnak, majd az elvégzett munka gyümölcsét profitként vagy járadékként zsebre vágják, hanem azok oldalán, akik az értékteremtő tevékenységet valóban véghez viszik.

Közös világunkat a dolgozó emberek építették fel és tartják mozgásban; a baloldalnak a munkát ténylegesen elvégzők tapasztalatai és érdekei köré kell szerveződnie.

Ez azonban még nem minden. A baloldali politika középpontjában végső soron a szabadság, a felszabadulás áll. Nem a piac szabadsága és nem is a munkaerőpiaci atomizáció, illetve a fogyasztói individualizáció előállította szorongó és magányos egyén szabadsága, hanem közös szabadságunk, együttes felszabadulásunk. Megszabadulás a tőkefelhalmozás, a profitszerzés és a járadékvadászat megnyomorító dologi kényszereitől. Az élet társadalmi újratermelésének felszabadítása a tőke felhalmozása, a profit kinyerése, a járadék megszerzése körül forgó tőkés logika uralma alól.

A szabadság-felszabadulás mellett az egyenlőség-egyenlősítés és a testvériség-közöségvállalás is központi elve a baloldaliságnak. A társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek ilyen mértéke mellett ugyanis egyszerűen nem lehetséges közös felszabadulás. Ferge Zsuzsa nyomán Misetics Bálint, Szombati Kristóf és sokan mások mellett korábban én magam is felhívtam a figyelmet az egyenlőség-egyenlősítés központi jelentőségére. Nem lehetséges együttes felszabadulás, amíg a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket termelő kapitalista rendszer emberek millióitól – globálisan emberek milliárdjaitól – veszi el a bennük rejlő képességek kibontakoztatásának esélyét. A baloldali politika ezzel válik kézzelfoghatóvá, operatívvá, a köz- és szakpolitika-alkotást is eligazítóvá.

A baloldali politikának kulcsfontosságú eleme, hogy enyhítse a megélhetési válságot, a lakhatási válságot, a gondoskodási válságot, (bér)munkavégzéssel járó terhelést – enyhítse, majd lehetőség szerint fel is számolja ezeket. Mint ahogyan az is kulcsfontosságú eleme, hogy helyreállítsa a művelődés, az információ- és ismeretszerzés, a készségfejlesztés, az egészségmegőrzés, a gyógyítás, a közlekedés, az élelmiszer- és az energiatermelés intézményrendszereinek működését, az egészséges természeti-társadalmi környezethez fűződő jogot és így tovább. A baloldali politika mégsem merül ki ezekben, mert

ezek csak a baloldali politika eszközei, nem pedig a céljai.

Eszközökként a dolguk közelebb vinni bennünket a baloldali politika céljaihoz és eszményeihez: közös szabadságunkhoz, együttes felszabadulásunkhoz. Végső soron ide kapcsolódik mindaz, amiről Szombati Kristóf írt e sorozat második írásában. Ő ezt a programot transzformatív reálpolitikaként nevezte meg.

Senki sem szabadul fel egyedül

Ennek az együttes felszabadulásnak van elmélete és gyakorlata: van például pedagógiája, amely a társadalmi-politikai viszonyok formálásának módja, a lassú, de hathatós társadalmi átalakulás egyik eszköze. Aki fél ettől e transzformációtól vagy a transzformatív reálpolitikától, megnyugtatásként forduljon Paolo Freiréhez és a kritikai-felszabadító pedagógiához. Nem fogja megbánni, és tartani sem fog többé tőle.

Aki fél a baloldaltól, mert a közös szabadság és az együttes felszabadulás helyett valami más, baljós képzetet társít hozzá, mondjuk a forradalmi erőszakot, a padlássöprést, az elnyomást, a neoliberális megszorítást, a technokrata-elitista reformblablát, az élveteg hazudozást vagy éppen az unalmas semmitmondást – esetleg egyenesen Rákosi Mátyás, Gyurcsány Ferenc, Dobrev Klára, a Magyar Szocialista Párt vagy a Demokratikus Koalíció jelenik meg képzeletében a baloldal szó hallatán –, megnyugtatásul forduljon Antonio Gramscihoz és az együttes felszabadulás társadalmi-politikai stratégiájához, az ellenhegemónia-építéshez. Nem fogja megbánni, és tartani sem fog többé tőle.

Ha az újonnan felépítendő baloldal transzformatív reálpolitikája a reményre, az optimizmusra és a közös küzdelem örömére épül, akkor nem kell majd bizonygatni, hogy ez a baloldal más, mint a 2026 előtt megismert változatok.

Az „örömteli küzdelem” (joyful militancy) fájóan hiányzik eddigi politikánkból. Az öröm itt elsősorban nem személyes-egyéni érzés, nem gyorsan múló kellemes feeling, hanem „együttes élmény”. Hosszan tartó közös pezsgés, aminek részeként megtapasztaljuk, hogy testünk képességei növekednek és fejlődnek, nyitottabbá, érzékenyebbé, élettelibbé és aktívabbá válunk, erőnk megnövekszik, hatóképességünk kitágul, így képesek leszünk arra, hogy másokkal együtt cselekedjünk – alakítsuk a világot, miközben magunk is (át)alakulunk benne. Közösen képessé válunk a transzformatív együttcselekvésre.

Ennek ellentétét túlságosan is jól ismerjük korábbi tapasztalatainkból. Ez is közös, érzéki folyamat, ám az örömmel éppen ellentétes. Ilyenkor testi képességeink szűkülnek és gyengülnek: bezárulunk, gátoltabbakká és merevebbekké válunk, így a kimerülés, a megrekedés, a letompulás és a megbénulás eredményeképpen elveszítjük képességünket arra, hogy másokkal együtt cselekedjünk – alakítsuk a világot, és benne magunk is (át)alakuljunk. Ez egyfajta széthullás, meggyengülés, elkülönülés, elmagányosodás, hatóképesség-csökkenés:

„Számos radikális mozgalomban, térben és miliőben kering valami, ami belülről szívja el e szerveződések erejét. Ilyen annak élvezete, hogy radikálisabbnak érezzük magunkat másoknál, és az afelett érzett aggodalom, hogy nem vagyunk elég radikálisak; ilyen az a bánatos komfort, ahogyan a kibontakozó eseményeket halott kategóriákba tuszkoljuk; ilyen a feszült figyelem, amellyel hibáinkat és bűnrészességünket kémleljük saját magunkban és másokban; ilyen a szorongó pózolás a közösségi médiában, a lájkoltság magaslatai és a mellőzöttség mélypontjai; ilyen a gyanakvás és a neheztelés, amit akkor érzünk, amikor valami új jelenik meg a közelünkben; ilyen az is, amikor a kíváncsiság naivitásnak, a lenézés és a lekezelés pedig helyes reakciónak tűnik. Amikor felüti a fejét, egyszeriben úgy érezzük, hogy bizonyos módon kell viselkednünk: egyes dolgokat utálnunk kell, de másokra is megfelelően kell reagálnunk. És mindenekelőtt ellenségesnek kell lennünk a másfélével, a kíváncsisággal, a nyitottsággal és a kísérletezéssel szemben.” (Idézet innen.)

Ilyen és ehhez hasonló tapasztalatokat szerez, aki szembesül a szomorú politizálás, a komor harcosság (sad militancy), a merev radikalizmus (rigid radicalism) lelombozó csoportdinamikájával. Ebben élve nem lehet és nem is érdemes küzdeni. Szerencsére azonban nem csak így lehet küzdeni. A Tisza visszahozta a NER-en kívüli világba a közös éneklést, az ünnepet és a táncot. A közös örömre, optimizmusra és reményre épülő politika viszont természetesen nem a Tisza kizárólagos tulajdona.

Épüljön az újjáalkotott transzformatív baloldali reálpolitika is a közös küzdelemben átélt örömre, optimizmusra és reményre.

Nem kell új metapolitika, elég újratanulni, amit elfelejtettünk

Egy jellegzetes álláspont szerint az általunk eddig megismert baloldal minden formája zsákutcába futott, politikai sikerét radikális paradoxonok blokkolják, kiút pedig egyelőre nem mutatkozik. Eszerint átmeneti korszakban vagyunk, a régi baloldali politikai stratégiák már nem működnek, az új még várat magára – csak egy új metapolitika vezethet majd ki bennünket a radikális paradoxonok útvesztőjéből.

Én ezt másképp látom. Szerintem nem új metapolitikára van szükség, hanem a régi, jól bevált, de számunkra ismeretlen és ezért nem alkalmazott stratégiákat kell megtanulnunk – vagy újratanulnunk. Baloldali politikai hagyományunkban igenis vannak működő stratégiák. Csakhogy ezek soha nem lettek igazán a sajátjaink – sem az államszocialista múltban, sem az 1989–1990-es rendszerváltás után. Elfelejtettük vagy eleve meg sem tanultuk őket. Így aztán ismeretlenek maradtak, nem tudunk róluk eleget, kikoptak, elvesztek vagy elfelejtettük őket. Szerintem ezekkel van dolgunk. Fel kell frissítenünk, újra kell tanulnunk és ismét működtetnünk kell őket.

Az egyik ilyen átfogó stratégia egy új történelmi blokk és az ellenhegemónia felépítésének Antonio Gramscitól származó elmélete és gyakorlata. Ez a munkát ténylegesen elvégzők (a dolgozók) tapasztalatai és érdekei köré szervez politikát, épít intézményeket, hoz létre valóságértelmezéseket és kapcsol össze együttes erőfeszítéseket a mindennapi életben, valamint a legkülönbözőbb területeken (politikában, gazdaságban, társadalomban, kultúrában, tudományban, művészetekben). Egy efféle közös szervezett erő felépítésére, a politikai akaratképzés kollektív intézményes formáinak kialakítására Gramsci világos elképzeléseket fogalmazott meg.

A baloldal korábban jól működő, ám később abbahagyott, majd elfelejtett és ezért újratanulandó stratégiája a történelmiblokk-építés és az ellenhegemónia-képzés.

Ennek egyik kulcsfontosságú összetevője az osztálypolitika. A munkát ténylegesen elvégzők, valamint az ilyen módon elvégzett munka értékének nagyobbik részét elsajátító tőketulajdonosok alapvető érdekellentétben állnak egymással (ez a tőke–munka-ellentét). Munkáltatók és dolgozók szembenállása más szavakkal a kapitalizmus alapvető osztályellentétének kifejeződése. Ne feledjük: a baloldalnak a dolgozók pártján kell állnia ebben az érdekkonfliktusban.

Csakhogy a baloldal nyugaton az elmúlt négy-öt évtizedben feladta e korábban meghatározó pozícióját. Elfogadta politikai ellenfelei értelmezéseit arról, hogy a tőke–munka-ellentét szociális párbeszéd útján feloldható, hogy az állam feladata az, hogy – a piacok kiterjesztésére és védelmére hivatkozva – a tőke oldalára álljon. Elfogadta, hogy osztályellentét már nincsen (vagy többé nem releváns), hogy osztályok már nincsenek (vagy többé nem relevánsak), a köztük lévő kizsákmányolási és uralmi viszony immár megszűnt (vagy többé nem releváns), hogy munkáltatók és dolgozók érdekkonfliktusa már nem létezik (vagy többé nem releváns), helyette munkaadók és munkavállalók együttműködése van terítéken.

Elfogadta továbbá, hogy a politika érdekkonfliktusok és erőviszonyok szabályozása, valamint érdekek érvényesítése helyett értékek és elvek képviseletéről szól, és helyesebb, ha érdekösszeütközések során megvívott politikai küzdelmek helyett a hozzáértő szakemberek hoznak meg döntéseket technikainak álcázott kérdésekben.

A baloldal feladta korábbi pozícióit, az osztályelemzést és az osztálypolitikát, elfelejtett ellenhegemóniát és történelmi blokkot építeni

– majd láss csodát, előbb meggyengült, mára viszont össze is omlott. Újjáépítése és megerősítése érdekében vissza kell szereznünk feladott pozícióit. Újra a középpontba kell állítanunk az osztály problémáját.

A történelmi blokk és az ellenhegemónia-építés stratégiája, kiegészítve az osztályelemzéssel és az osztálypolitikával, újra naggyá és erőssé teheti a baloldalt. Nem új metapolitika felfedezésére van szükség, hanem a régi, jól bevált megtanulására, illetve újraelsajátítására.

Mit tegyünk közös felszabadulásunkért?

A címben feltett kérdésre a válaszom címszavakban a következő:

• szükségünk van színvonalas osztályelemzésre,
• a dolgozó embereket a középpontba állító osztálypolitikára,
• egy új, a dolgozó emberek tapasztalatai és érdekei köré szervezett baloldali történelmi blokk felépítésére, valamint
• az ellenhegemónia-építés stratégiájának elsajátítására-újratanulására, majd következetes alkalmazására.

E transzformatív reálpolitika célja kivívni közös szabadságunk, együttes felszabadulásunk. Egyedül ugyanis nem megy, mert senki sem szabadul föl egyedül. Csepella Olivér dalszövegével: „a sorsom ezrekébe vegyül / Nem lehetek szabad én egyedül”.