A 2026-os választás után a magyar baloldal nem egyszerűen parlamenti képviselet nélkül maradt, hanem stratégiai válaszút előtt áll. A kérdés már nem az, hogyan térhetne vissza a régi baloldal, hanem az, hogy milyen új baloldali szerep teremthető meg a Tisza-korszakban. Ez a szerep három feladatot követel egyszerre: támogatni a demokratikus helyreállítást, érzékelni a társadalmi feszültségeket és felépíteni egy önálló egyenlősítő pólust.

1. Mi változott 2026-ban?

A 2026-os választás új helyzetbe hozta a magyar baloldalt. Parlamenti képviselete megszűnt, a Tisza alkotmányos többséggel kormányoz, a politikai tér pedig alapvetően átrendeződött. A baloldali pártok nemcsak vereséget szenvedtek, hanem nagyrészt elveszítették azt a közeget is, amelyben az elmúlt másfél évtizedben működtek. A mozgalmi világ megrendült, az értelmiségi közeg szétszóródott, a baloldali nyilvánosság pedig – az egy szem Partizánon kívül – nem képes szélesebb tömegeket megszólítani.

Ezt a cikket vitaindítónak szánom. Ahhoz a baloldali közeghez szólok, amely támogatja a demokratikus helyreállítást, de nem akar visszatérni a 2010 előtti liberális-demokratikus korszakhoz, mert annak intézményi és politikai kereteit éppúgy szűknek tartja, mint az akkori baloldal programját. Ahhoz a közeghez, amely nem a tartós kisebbségi létben látja a baloldal sorsát, hanem többséget akar nyerni egy olyan víziónak, amelynek középpontjában a társadalmi és nemi egyenlőség, az ökológiai fordulat, a dolgozói jóllét, a peremre szorított csoportok emancipációja és egy valódi részvételt biztosító politikai rendszer áll. Ezt az irányt nevezem transzformatív reálpolitikának. A kifejezés számomra egy nyitott politikai orientációt jelöl: azt a törekvést, hogy a baloldal a valós társadalmi helyzetből kiindulva keressen demokratizáló, egyenlősítő, a fennálló kereteket tágító cselekvési utakat.

Ebből az is következik, hogy a baloldali megújulás hordozóit nem a meglévő baloldali pártokban kell keresni. A jelenlegi pártok talaján nem várható megújulás. Ezek a szervezetek nemcsak társadalmi beágyazottságukat, hanem politikai hitelük jelentős részét is elveszítették. Ez nem jelenti azt, hogy egyes szereplők tapasztalata, önreflexiója vagy intézményi emlékezete ne lehetne hasznos. De csak azoké, akik az elmúlt években már képesek voltak eltávolodni saját pártjuk önvédelmi reflexeitől, és nyilvánosan is jelezték, hogy értik a kudarc mélységét.

A kérdés tehát nem az, hogyan térhetne vissza a régi baloldal. Nem fog visszatérni, és nem is kellene visszatérnie. A valódi kérdés az, hogy lehet-e új baloldali szerepet találni a Tisza-korszakban. És ha igen: milyet?

A tézisem röviden a következő:

a baloldalnak a Tisza-korszakban egyszerre kell demokratizációs támasznak, társadalmi radarnak és önálló egyenlősítő pólusnak lennie.

Ez a hármas szerep lesz a szöveg vezérfonala. Egyik elem sem vállalható a másik kettő nélkül: a puszta támasz könnyen hátországgá válik, a puszta kritika sértett kívülállássá, az önálló pólus pedig szektás önbizonyossággá, ha nem kapcsolódik a másik kettőhöz.

2. Két külön küldetés: polgári demokratikus restauráció és ökoszociális demokrácia

A baloldali pozíció kijelöléséhez először egy alapvető különbséget kell tisztázni. A Tisza történeti küldetése nem azonos a baloldaléval; ennek belátása nem ellenségesség, hanem a józan stratégiai gondolkodás alapfeltétele.

A Tisza küldetése a polgári demokratikus restauráció: a jogállami keretek helyreállítása, a NER alatt kiépült illiberális függőségi rendszer lebontása, az állami intézmények működőképességének helyreállítása, a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés kiegyenlítése és Magyarország visszaillesztése az európai jogállami pályára. Ez önmagában is nagy feladat, mert a magyar társadalom alapvető viszonyait érinti. Az Európai Unió huszonhét jogállami mérföldköve – köztük a civil társadalmi finanszírozás, a médiapluralizmus és a gyülekezési jog helyreállítása – ennek a folyamatnak külső keretet is ad. A polgári demokratikus restauráció kedvező feltételek mellett reális lehetőség, és ez nem semleges fejlemény: a baloldali építkezés feltétele is.

A baloldal horizontja azonban ennél tágabb. Az ökoszociális demokrácia nem pusztán a politikai szabadságjogok helyreállítását jelenti, hanem a társadalmi és nemi egyenlőség, a munkavállalói jóllét, a közszolgáltatásokhoz való tényleges egyenlő hozzáférés, a környezeti igazságosság és a peremre szorított csoportok emancipációjának feltételeit is.

Olyan demokráciát, amely nemcsak a választási urnánál, hanem a munkahelyen, a lakókörnyezetben, az iskolában és a kórházban is érvényesül.

Nem külön zöld és baloldali tengelyek összekapcsolásáról beszélek, hanem egy közös zöld-baloldali projektről. Az ökológiai válság, a társadalmi egyenlőtlenség és a demokrácia kiüresedése nem választható el egymástól: ugyanannak a szabályozatlan globális kapitalista rendnek az egymással összefonódó válságai. Éppen ezért sikeres transzformatív reálpolitika csak akkor képzelhető el, ha egyszerre törekszik az ökológiai, a gazdasági és a demokratikus válság orvoslására.

A polgári demokratikus restauráció és az ökoszociális demokrácia között lehet részleges szövetség, de azonosság nem. A polgári demokratikus restauráció rendszerint ott éri el a határát, ahol a tőke érdekei és a széles választási koalíció stabilitása forog kockán. (Erről lásd még Scheiring Gábor előző heti cikkét, amelyben a poszt-illiberális átmenet „hármas csapdáját” elemzi.) Az ökoszociális demokrácia viszont éppen itt nyitna új kérdéseket. Ez adja meg a baloldali pozíció értelmét: nem szemben a polgári demokratikus restaurációval, de nem is belesimulva, hanem azt feltételezve és túlmutatva rajta.

Hogy a baloldal pozíciója pontosan hol és hogyan kapcsolódik a polgári demokratikus restaurációhoz, az attól is függ, milyen formát ölt maga a Tisza-kormányzás.

3. Milyen Tisza-kormányzás jöhet?

A Tisza-kormányzás iránya még nyitott. Három alapvető pálya látszik kirajzolódni, és ezek nemcsak különböző végkimeneteket, hanem eltérő politikai logikákat is jelentenek.

Mélyebb demokratikus fordulat. Ez a legkedvezőbb, de a történeti előzmények alapján nehezen megvalósítható pálya. Nem egyszerűen több részvételt vagy nyitottabb kormányzást jelentene, hanem azt, hogy a kormány három ponton önként korlátozza magát. Először: érdemi részvételi intézményeket épít ki. A Fidesz mind a plebiszciter (pl. népszavazás, népi kezdeményezés), mind a deliberatív (pl. állampolgári tanácsok, kötelező erejű társadalmi konzultációk) intézményeket kiüresítette vagy felszámolta. A mélyebb demokratizáció egyik feltétele, hogy a Tisza ezeket helyreállítsa. Másodszor: saját mozgásterét is szűkítő, jogilag rögzített fékeket épít be. Harmadszor: nem maga alá rendeli, hanem strukturális garanciákkal védi a tőle független médiát, érdekképviseleteket, civil szférát és szakmai közösségeket. A döntő kérdés tehát nem az, van-e társadalmi párbeszéd, hanem az, hogy a részvétel ténylegesen korlátozza-e a kormányt.

Vannak korai jelek, amelyek ebbe az irányba mutathatnak. Radnai Márk kormánybiztosi megbízása kapcsán Magyar Péter „strukturált társadalmi bevonásról” beszélt.

Ebből lehet valódi, a kormányzás tartalmára és céljaira befolyással bíró párbeszéd, de lehet pusztán egy kifinomultabb legitimációs technika is: ezt ma még nem lehet eldönteni.

A demokratikus átmenetek története azonban azt mutatja, hogy érdemi részvételi demokrácia ott tud kialakulni, ahol azt egy széles társadalmi legitimációval és beágyazottsággal bíró társadalmi koalíció ki tudja harcolni. Arra nem nagyon van példa, hogy egy alkotmányos többséggel rendelkező kormány saját hatalmát is korlátozó szabályokat léptessen életbe. Ilyen esetekben sokkal gyakoribb egy olyan sekélyebb demokratizáció, amely a jogállami helyreállításig és az intézményi normalizációig jut el, és ott aztán meg is torpan.

Centrista restauráció. Épp emiatt ez a legvalószínűbb pálya. A jogállami és intézményi helyreállítás megindul, az EU-mérföldkövek teljesülnek, a közszolgáltatások egyes kiemelt területeken érdemben javulnak, az antikorrupciós reform pedig valós eredményeket hoz. A gazdasági-társadalmi stratégia azonban alapvetően piacpárti és felülről modernizáló marad. A Tisza-kormány szerkezete egyértelműen ebbe az irányba mutat: a gazdaságpolitikában erős a piac- és tőkebarát orientáció, miközben a társadalompolitika egyes területein szociálliberális korrekciók várhatóak. Bourdieu megkülönböztetésével élve: az állam „bal keze”, vagyis a gondoskodó, oktatási, egészségügyi és szociális intézményrendszer, egyenlősítő irányba mozdulhat, miközben az állam „jobb keze”, a pénzügyi-gazdasági kormányzás, piacpárti lesz.

Ez a kombináció bizonyos értelemben Macron példáját követi. A párhuzammal persze óvatosan kell bánni. A francia példa mégis kínál egy fontos tanulságot: a Macron által kinevezett kormányok „bal keze” valós közpolitikai eredményeket hozott bizonyos területeken, ez azonban nem akadályozta meg a sárga mellényesek lázadását, mert a „jobb kéz” által termelt feszültségeket a „bal kéz” korrekciói nem tudták ellensúlyozni. A centrista restauráció ezért strukturálisan korlátozott: kínálhat egyenlősítő reformokat egyes közpolitikai területeken, de a tőkeviszonyok és a munka világának alapszerkezete érintetlen marad.

Többségi túlhatalom. A harmadik lehetőség: a Tisza tartalmilag demokratikus, de formájában egyre inkább a Fidesz kétharmados kormányzását idéző módon használja a hatalmát. Az alkotmányos és intézményi átalakításokat lojalitásalapú kinevezésekre használja, a részvételi intézményeket saját mozgósítási csatornáivá alakítja, a kritikus hangokat pedig marginalizálja. Ennek a pályának a kockázata nem triviális, és különösen a kormányzás első tizenkét hónapjának döntéseitől függ. A kinevezések rendje, a kritikus hangokkal való bánásmód és az új független intézmények kialakítása e tekintetben iránymutató lesz. Ha a Tisza a demokratikus helyreállítás örve alatt centralizálja a hatalmat, miközben kiüresíti a részvétel intézményeit, akkor ugyanazt a politikai logikát követi, mint a NER. Ez nemcsak a jelenlegi rendszer legitimitását gyengítené, hanem precedenst is teremtene a következő jobboldali autoriter kihívó számára.

A három pálya közül azért a centrista restaurációt tartom a legvalószínűbbnek, mert a vezetés nyilvános vállalásai, a gazdasági szakértői kör összetétele, az európai integráció kényszerei és a Tiszát támogató társadalmi koalíció szélessége ezt valószínűsítik. De sem a kedvezőbb, sem a kedvezőtlenebb pálya nincs kizárva.

A következő hónapok döntései – az alkotmánybírósági kinevezésektől a civil szféra finanszírozásán át az első költségvetésig – sokat tisztázhatnak.

A három pálya fölött ráadásul ott lebeg egy sötétebb kockázat is. A centrista restauráció nemcsak kevesebbet teljesít, mint a mélyebb demokratizáció, hanem saját működésével újra is termelheti azt a társadalmi elégedetlenséget is, amelyből elsősorban – meglévő beágyazottságából kifolyólag – a radikális jobboldal profitálhat. Ha a Tisza nem kínál hiteles választ a munkavállalói kiszolgáltatottságra, a területi leszakadásra és a bizonytalan egzisztenciák mindennapi félelmeire, az ipari munkásság és a vidéki kispolgárság újra a Fidesz és a Mi Hazánk zászlója alá állhat. Egy kedvezőtlen nemzetközi-gazdasági környezet – német recesszió, EU-források elakadása, geopolitikai feszültségek – ezt a folyamatot felgyorsítaná és felerősítené. Amennyiben a makrokörnyezet kedvező marad, a Tisza táborát inkább lassú erózió, mint összeomlás veszélyezteti. De a radikális jobboldal meg fogja próbálni magát újraszervezni, és ez a baloldal számára versenyhelyzetet fog jelenteni. Ennek a versenynek egy különösen fontos terepe a Fidesz-ellenes mozgósításban szocializálódott fiatal nemzedék. Ők a jobboldali kormányzással szemben politizálódtak, de egy részük ki fog ábrándulni a Tisza-korszakból. Ezért egy új baloldali ajánlat egyik központi címzettjének ennek a generációnak kell lennie.

A fenti kockázatokból egyúttal egy alapvető hierarchia is következik: az ökoszociális demokrácia megvalósíthatóságára ma nem a centrista restauráció jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem a jobboldali autoriter kormányzás visszatérésének lehetősége. A Tisza korlátai valósak, de egy újabb autoriter fordulat nem pusztán kijavítatlanul hagyná ezeket a korlátokat, hanem újra lezárná magát a demokratikus társadalmi átalakulás folyamatát is.

4. A baloldal hármas szerepe

A három pályából következik, hogy milyen szerepet kell a baloldalnak vállalnia.

Demokratizációs támasz. A baloldalnak nem szabad relativizálnia a polgári demokratikus restauráció tétjét. Ahol a Tisza valóban lebontja az illiberális függőségeket, helyreállítja az intézményi garanciákat vagy tágítja a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést, ott támogatást kell számára biztosítani. Ez nem engedmény, hanem stratégiai pozíció: a baloldali építkezés feltétele a működő demokratikus keret. Az 1989 utáni baloldal egyik hibája éppen az volt, hogy a polgári demokrácia kereteit túl gyorsan adottnak tekintette, és továbblépett rajtuk. Most fordított a helyzet: ezeket a kereteket előbb újra fel kell építeni és meg kell erősíteni.

Társadalmi radar. A támogatás nem jelenthet vakságot. A baloldal egyik legfontosabb feladata, hogy folyamatosan figyelje és közvetítse, mit tapasztalnak a különböző társadalmi csoportok a Tisza-korszakban. Hol javulnak a közszolgáltatások, és kik maradnak ki belőlük? Hol oldódnak a függőségi viszonyok, és hol nem? Mely tapasztalatok jutnak el a kormányzati centrumig, és melyek maradnak láthatatlanok? Ehhez terepmunkára, helyi jelenlétre, alapos kutatásra és olyan közvetítő formákra van szükség, amelyek túlmutatnak a Tisza-kormány által kiépítendő részvételi intézményeken. Ez a szerep a NER-ellenes mobilizáció utáni demobilizáció egyik fő ellenszere is: a baloldal így nemcsak megerősíti a kapcsolatát a társadalommal, hanem a nyilvánosság számára is olyan jelzéseket közvetíthet, amelyek másként nem jutnának el hozzá.

Önálló egyenlősítő pólus. Ez a legnehezebb szerep. A baloldalnak saját nyelven és saját prioritások mentén kell megszólalnia ott, ahol a polgári demokratikus restauráció logikája várhatóan eléri a határát. Ez nem destruktív ellenzékiséget és nem is folyamatos szembenállást jelent, hanem önálló diagnózist, önálló javaslatokat és önálló társadalmi munkát azokon a területeken, amelyek a demokratikus restaurációból kimaradnak, vagy amelyeken az csak félmunkát végez. A három szerep közül ez az, amelyik a meglévő baloldali erőforrásokból ma egész biztosan nem teljesíthető. A demokratizációs támasz és a társadalmi radar szerepei részben már most is gyakorolhatók a meglévő intézményi pozíciókból (értelmiségi, kutatói, újságírói és mozgalmi szerepkörökben).

Az önálló egyenlősítő póluslét viszont olyan társadalmi és szervezeti súlyt igényel, amely jelenleg hiányzik. Ennek kiépítése a baloldal következő négy évének egyik fő feladata.

A három szerep között óhatatlanul lesznek súrlódások. A támasz szerep a Tisza demokratizáló munkáját támogatja, miközben a radar és a pólus szerepek ennek a munkának a határaira mutatnak rá. A hármas szerepfelfogás felosztást igényel: különböző szereplők és intézmények különböző feladatokat vállalhatnak, de akár az is elképzelhető, hogy ugyanaz a szereplő más-más ügyben más-más célt követve lép be a közpolitikai térbe. Egy szakmai elemző műhely vagy közpolitikai központ inkább a demokratizációs támasz szerepét láthatja el; egy kritikai-kutatói közösség inkább a társadalmi radar szerepét töltheti be; az új beágyazódási munkára összpontosító szervezetek pedig az önálló pólus felépítésére vállalkozhatnak. Ez a felosztás nem szigorú szakosodást, hanem stratégiai munkamegosztást feltételez. Egy olyan közös, nyitott és plurális teret kellene létrehozni, amely az egymással folyamatosan kapcsolatban álló, egymás munkájából inspirálódó és egyúttal egymással vitatkozó szereplők összjátékára épül.

Az is nyilvánvaló, hogy a három szerep súlyának időben változnia kell. A kormányzás első tizenkét-tizennyolc hónapjában – a jogállami helyreállítás, az EU-mérföldkövek és az alkotmányos átalakítás kritikus periódusában – a támasz szerepnek kell hangsúlyosabbnak lennie, miközben már a radarnak is teljes erővel működnie kéne, különösen az alkotmányos átalakítás, a független intézményekbe való kinevezések és a részvételi intézmények tekintetében. A ciklus középszakaszában, ahogy a végrehajtási feszültségek és a strukturális határok láthatóvá válnak, a hangsúlynak a radar és a pólus szerep felé kellene eltolódnia. A ciklus vége felé, amikorra a beágyazódási munka remélhetőleg már elindult, a pólus szerep válik meghatározóvá.

A három szerep egymáshoz viszonyított súlya a Tisza-kormány pályájának alakulásától is függ. Ha a kormány a mélyebb demokratizáció mellett kötelezi el magát, a támasz szerep súlya növekszik. Ha a centrista restauráció felé halad, a radar és a pólus súlya nő. Ha a többségi túlhatalom irányába csúszik el, a baloldali szerep nagyrészt a radarra és a defenzív pólusépítésre redukálódhat, mert a támasz szerep hitelét veszti. A kalibrálást ezért a következő hónapok diagnosztikus jelei alapján kell újragondolni.

5. Hol lesznek a fő ütközési pontok?

Az önálló egyenlősítő pólus szerepnek azokon a területeken kell először konkretizálódnia, ahol a polgári demokratikus restauráció várhatóan eléri a strukturális határát. Két ilyen terület már most kirajzolódik.

Munkavállalói jóllét és érdekérvényesítés. Ez az első és legfontosabb ütközési pont. A NER legszimbolikusabb munkavállaló-ellenes lépése a 2018-as „rabszolgatörvény” volt, amely évi 400 órára emelte a túlórakeretet. A Tisza kampányában nem ígérte meg ennek eltörlését, és az is beszédes, hogy az új kormányszerkezetben nincs külön szociális minisztérium: a terület egy összevont szociális és családügyi tárcához kerül. A leendő miniszter, Kátai-Németh Vilmos meghallgatásán elhangzott ugyan szóbeli elköteleződés a szakszervezetek és a munkavállalók pozícióinak erősítése mellett, konkrét vállalások azonban nem. A Tisza foglalkoztatáspolitikájának egyik központi eleme a harmadik országbeli vendégmunkások beáramlásának leállítása. Emellett szólnak érdemi érvek, hiszen a NER vendégmunkás-politikája bérleszorító eszközként működött. Rögtön hozzá kell azonban tenni, hogy a dolgozók védelmének kulcsa nem ez, hanem a szakszervezeti és munkavállalói jogok megerősítése, a szigorú egészségügyi és környezetvédelmi szabályozás, valamint a bátor bérpolitika. Ezek nélkül a stop aligha több politikai gesztusnál. Nyitott kérdés marad tehát, hogy a tőkeérdekek erős kormányzati beágyazottsága mellett milyen mélységű munkajogi reformokra lesz hajlandó a kormány.

A baloldali álláspontnak itt egyértelműnek kell lennie: a munkavállalók anyagi és intézményi megerősítése nélkül nem lesz tartós magyar demokrácia. Csak újabb kiábrándulási ciklus, az 1989 utáni mintára, amelyben a formális szabadságjogok mellé társadalmi bizonytalanság társul, és ebből előbb-utóbb autoriter politikai termékek erjednek.

A baloldali politika egyik alapvető tételének ennek kell lennie: a polgári demokratikus restauráció a dolgozók védelme és szabadságuk növelése nélkül törékeny marad, és pontosan ezt a törékenységet aknázhatja ki egy újjáépülő autoriter formáció.

A munka világa azért is kiemelten fontos ütközési pont, mert itt húzódik a polgári demokratikus restauráció határa. Az állam „bal keze” – a gondoskodó, oktatási, egészségügyi és részvételi intézményrendszer – egyenlősítő irányba mozdulhat anélkül, hogy a kormányzás gazdasági magját veszélyeztetné. A tőkének a munkával szembeni előnyös helyzete a Tisza-program egyik hallgatólagos pillére. Ami más területeken részvételi nyitásként vagy szociálliberális korrekcióként még beleférhet, az itt gyorsan strukturális korlátba ütközik. Ez nem tesz más területeket kevésbé fontossá. Azt jelzi, hogy a polgári demokratikus restauráció és az ökoszociális demokrácia közötti különbség a tőke és a munka viszonyában mutatkozik meg a legélesebben.

A társadalom peremére szorított csoportok emancipációja. A második ütközési pont a társadalom peremére szorított csoportok, mindenekelőtt a roma közösségek helyzete. Itt nemcsak az egyenlősítő politika mélysége, hanem a demokratikus közösség határa a kérdés. A polgári demokratikus restauráció létrehozhat intézményi értelemben demokratikusabb országot anélkül, hogy érdemben hozzányúlna azokhoz a hierarchiákhoz, amelyek a kiszolgáltatottságot és kirekesztést újratermelik. A Tisza választások előtti roma esélyegyenlőségi programjáról írt korábbi elemzésem alapján inkább óvatos lépések valószínűsíthetők, mintsem az állam és a civil társadalom erőforrásait átfogó módon megmozgató emancipációs stratégia.

Ezt az elemzést ugyanakkor árnyalja egy fontos fejlemény. Az új Országgyűlés alakuló ülésén felhangzott a „Zöld az erdő, zöld a hegy is”, a magyarországi cigányság nem hivatalos himnusza. Ez fontos gesztus, ami egy inkluzívabb nemzeti közösség kialakítását sejteti.

A döntő kérdés azonban az, hogy ezt a szimbolikus gesztust követik-e mélyreható, egymást erősítő reformok az oktatás, a lakhatás, a foglalkoztatás, az antidiszkrimináció és a nemzeti identitáspolitika terén.

A környezeti igazságosság kérdése külön említést érdemel. A Tisza-programnak van erről mondanivalója. Kifejezetten elismeri, hogy a környezeti terhek a legszegényebb rétegekre nehezednek a legjobban. Ígéretet tesz a komfort nélküli lakások felszámolására, az akkumulátoripari beruházások szigorú vizsgálatára, az illegális hulladéklerakók felszámolására és a szociális alapú légszennyezés-csökkentésre. Ezek fontos vállalások. A kérdés itt is az, hogy ezekből mit fog végrehajtani a kormány: lesz-e hajlandóság komoly összegeket fordítani a legszegényebbek életkörülményeinek érdemi javítására, és lesz-e akarat a „szennyező fizet” elv érvényesítésére a nagy cégekkel szemben, különösen a nagy foglalkoztatási súlyú beruházások esetében? Ezt csak a konkrét esetek és konfliktusok fogják megmutatni. Hasonlóan korai nyilatkozni más területekről, például a klímapolitikáról, a területi egyenlőtlenségekről vagy a lakhatási stratégiáról. A puding próbája itt is az evés lesz.

Ez a két fő ütközési pont, és a hozzájuk kapcsolódó környezeti igazságossági kérdések nem esetlegesek. Ezeken a terepeken dől el, hogy a demokratikus fordulat pusztán intézményi-jogi helyreállítás marad-e, vagy belép-e a társadalmi alávetettségek világába is. A baloldali kritikának itt nem alkalmi, hanem következetes és szervezett formát kell öltenie.

6. Nem pártalapítás, hanem társadalmi beágyazódás

Ha a baloldalnak valóban önálló egyenlősítő pólusként kell megjelennie ott, ahol a demokratikus restauráció határai láthatóvá válnak, akkor a következő ciklus kulcskérdése ez: milyen társadalmi és szervezeti stratégiával tudja a pólusképzést megalapozni? Egy pólus nem pusztán álláspontot képvisel: anyagi, szervezeti és mozgósítási súllyal is rendelkezik. Ez a súly ma nincs meg, és nem fog varázsszóra megszületni. A feladat emiatt most egyértelműen azoknak a közegeknek, kapcsolatoknak és munkaterületeknek a megerősítése, amelyekből később valódi politikai erő képződhet. Ez azt is jelenti, hogy bizonyos célokat félre kell tenni.

2030-ra nem reális egy ütőképes baloldali párt felépítése. Ehhez tartós társadalmi bázis, helyi hálózatok, kipróbált jelöltek, működő pénzügyi háttér és összetartó politikai kultúra kell. Ezek közül ma egyik sem áll rendelkezésre, és négy év nem elég ahhoz, hogy ezek létrejöjjenek.

A magyar baloldal többször is elkövette azt a hibát, hogy a kibontakozó mozgalmakból kiemelt szereplőkkel próbált gyors pártalapításba kezdeni, amint azt az LMP – amelynek megalapításában én is részt vettem – példája is jól mutatja. Az ilyen kísérletek rendre felőrölték az alapjukul szolgáló mozgalmi energiát, miközben tartós pártformációt nem tudtak létrehozni. Ezt a kapkodást nem szabad megismételni. A pártformára való túl gyors ugrás megelőzheti és leértékelheti azt a társadalmi munkát, amely nélkül a pártépítés gyökerek nélküli elitprojekt marad.

Ami ehelyett reális, az a társadalmi beágyazódás érdemi mélyítése: kapcsolatok, helyi jelenlét, vitaterek, szervezeti rutinok, politikai tudás és bizalom létrehozása. A baloldalnak új társadalmi világot kell maga köré építenie. A beágyazódási terepek és az ütközési pontok ugyanannak a stratégiai logikának a két oldalát képezik: ahol a polgári demokratikus restauráció eléri a határát, ott kell a baloldalnak jelen lennie. Én négy ilyen terepet látok most, de ez a lista nyilván felülvizsgálható. Az első a munka világa, ahol a szakszervezeti kapcsolatok és a munkavállalói öntudat erősítése a tét. A második a közösségi baloldali oktatás, amely részben a Partizán, a Mérce és az Új Egyenlőség körüli nyilvánosságra épülhet, de azon túl kell mutatnia. Ez nem önálló ütközési pont, hanem a többi terep képzési és szervezési háttere. A harmadik a lakhatás, ahol meglévő mozgalmi tapasztalatokra lehet építeni, de egyúttal a mozgalmak eddigi fókuszán kívül álló problémákra, köztük a vidéki lakhatási válságra is reagálni kell. A negyedik a környezeti igazságosság, ahol a periférikus térségeket érintő légszennyezés, ipari hulladék és vízkészletromlás kérdései kínálnak a helyi politizálásra alkalmat és lehetőséget.

Két kiemelt szempont jelenik meg mind a négy terepen. Az egyik a peremre szorított csoportok, mindenekelőtt a roma közösségek emancipációja: ezek a közösségek a lakhatási, munkaügyi és környezeti küzdelmek résztvevői és érintettjei is egyszerre. A másik a nemi egyenlőtlenségek kérdése: a magyar félperifériás kapitalizmus egyik legmélyebb egyenlőtlensége az, hogy a fizetetlen gondoskodási munka aránytalanul a nőkre hárul, miközben az állam alapvető területeken nincs jelen.

A négy kulcsterepen – a munka, az oktatás, a lakhatás és a környezeti igazságosság területén – végzett beágyazódási munkának az etnikai és nemi egyenlőség szempontjait előtérbe kell állítania, különben a baloldali pólus a meglévő hierarchiákat reprodukálja saját szerkezetében is.

Mindkét kiemelt szempont – a roma emancipáció és a nemek közötti egyenlőség – különös élességgel vetődik fel a fiatal generáció tekintetében, ahol a tradicionális hierarchiák védelme nem magától értetődő érték. (Ez egyúttal azt is megerősíti, hogy ennek a generációnak a baloldal általi megszólítása nem opcionális, hanem stratégiai cél.)

Ennek a beágyazódási munkának a kerete és koordinációja a legnehezebb feladat. A megújulás ma nagyjából három közegből indulhat ki: egy fiatalabb mozgalmi-aktivista világból, a NER-időszakban új baloldali nyilvánosságot építő kritikai értelmiségből, valamint néhány, saját pártja korábbi pozíciójától már eltávolodott politikus-veteránból. Ezek a közegek azonban eltérő politikai logikák szerint működnek, és maguktól nem fognak közös platformmá szerveződni. Szükség lenne ezért egy olyan összerendező szervezeti formára, amely nem egyetlen karizmatikus alak köré épül, és nem is egyetlen szerkesztőség meghosszabbítása, hanem e három közeg közös vitafóruma és műhelye. Ennek a létrehozása az egyik legfontosabb és legsürgetőbb feladat.

Ha ez a társadalmi beágyazódás a következő négy évben valóban megindul, akkor 2030 után megnyílhat a választási indulás lehetősége; előbb helyi, önkormányzati szinten, és csak ezután az országos politika küzdőterében. Ez a sorrend nem cserélhető fel.

7. A baloldali politikai kultúra megújítása

A beágyazódás alapvető feltétele a baloldali politikai kultúra megújítása. Az illiberalizmus tizenöt éve nemcsak intézményesen alakította át az országot, hanem bennünk is nyomot hagyott: elharapózott a türelmetlenség, a bizalomhiány, az áldozati keretezés és a szektás önvédelem. Ezek részben érthető túlélési reflexek voltak. Közben azonban bezártak a saját problémáinkba, és rombolták a csoportokon belüli és csoportok közötti viszonyokat is.

Egy baloldali megújuláshoz nyitottság, nagyvonalúság és a felgyülemlett sérelmek kibeszélésére alkalmas terek kellenek. Olyan „nagy sátrat” kell felhúznunk, amelyben a véleménypluralizmus nem akadálya, hanem feltétele a pontosabb diagnózisnak és stratégiaalkotásnak. Olyan vitákat kell szerveznünk, amelyekben a hangsúly az érveken van, nem a helyezkedésen. És egy olyan szervezeti kultúrát kell létrehoznunk, amely a szűkebb és tágabb közösségért végzett munkát jutalmazza és mutatja fel követendő példaként.

Egy fontos figyelmeztetést ehhez hozzá kell még fűzni. A baloldal konfliktusai nem egyszerűen félreértésekből fakadnak, hanem eltérő stratégiai érdekekből, intézményi függésekből és státuszhierarchiákból is. A nagyvonalúság önmagában nyilvánvalóan nem fogja ezeket feloldani. Konkrét konfliktuskezelő formákra is szükség lesz: fórumokra, eljárási szabályokra és közös módszerekre, amelyekben a pluralizmus nemcsak elv, hanem intézményesült gyakorlat. Ezt is a következő évek közös munkájának kell megalapoznia.

A kérdés végső soron nem az, hogy ki birtokolja a baloldal címkéjét és ki jogosult annak használatára, hanem az, hogy együtt képesek vagyunk-e a polgári demokratikus átmenet árnyékában – annak támaszaként, de egyúttal társadalmi radarként és önálló politikai pólusként – „tégláról téglára” felépíteni azt a társadalmi küldetést és politikai víziót, amelyből egy mélyebb, ökoszociális demokrácia távlata megnyílhat. A kihívás óriási, a munka most kezdődik.