Megkínzott társadalmunk az emberségre szomjazik, olyan terekre, ahol nem kizsigerelendő állat vagy kiaknázandó erőforrás az ember, hanem törődés tárgya. A baloldali eszme alapja nem a közös erő, hanem a közös sérülékenység: szolidaritás mindazokkal, akiket a vihar elsodorhat.

Az Orbán-rezsim bukásával lehetőség nyílt a magyarországi politikai játéktér újrarendeződésére. Ez a romokban lévő magyar baloldal számára lehetőség és feladat. Ahogy sokan megírták, egyedülálló esély kínálkozik most egy baloldali politikai alternatíva felépítésére. Ez a feladat számtalan kihívást rejt magában: stratégiai, taktikai, kommunikációs, szervezeti feladatok megoldását követeli meg. Én itt filozófusként a probléma egyetlen oldaláról akarok beszélni: az eszmei oldalról.

Többször érveltem amellett, hogy a baloldal Magyarországon és világszerte értékválságban van. Legalapvetőbb értékelköteleződései homályosak előtte, kusza és halovány sejtelmei vannak csupán arról, hogy milyen célért küzd, még ha nagyjából érzi is, hogy mi ellen. Így aztán rendre képtelennek bizonyul arra, hogy a kor legjelentősebb politikai kihívásaira érdemi és hiteles választ adjon.

A magyar baloldal újjáépítése ezért eszmei, szellemi munka is, amelynek megkerülhetetlen része a baloldal alapvető értékeinek és elveinek tisztázása.

Ez nem kőbe vésett hittételek felállítását jelenti, amelyekhez, ha valaki nem tartja magát, akkor eretnekként kiátkozzák a mozgalomból, hanem reflektált – talán soha le nem záruló – párbeszédet arról, hogy voltaképpen mi fontos nekünk. Most ennek a szellemi munkának a kihívásairól, csapdáiról és lehetőségeiről szeretnék beszélni.

Bár mondandómat elsősorban a magyarországi baloldalnak szánom – vagy még inkább: azoknak az egyéneknek és csoportoknak, akik és amelyek magyarországi baloldallá válhatnak –, e magyarországi baloldalról, úgy gondolom, nem lehet a globális politikai folyamatoktól és tapasztalatoktól függetlenül beszélni. Mondandómban ezért a nemzetközi baloldal tapasztalataira is hagyatkozom.

Eszmék, elvek, értékek

A baloldalnak ma vannak ügyei és szakpolitikái – megélhetés, lakhatás, bérharc, munkajog –, vannak elemzései és világmagyarázatai – a későkapitalizmus tendenciáiról, a világrendszer működéséről, stb. De hiányzik a baloldalról az, amit jobb híján eszmének nevezhetünk. Az eszme nem utópia, nem eszmény vagy ideál.

Egy eszme értékek és elvek olyan vitatott és újraértelmezett összessége, amely mégis összefüggést, koherenciát, integritást ad egy politikai programnak, mozgalomnak, világnézetnek, és támpontot a politikai gondolkodás és cselekvés számára.

Így például érték a liberalizmusban a szabadság, elv, hogy az egyén szabadságának határát a másik szabadsága jelenti. Érték a konzervativizmusban a maradandóság, elv a változással szembeni kétely. Ilyen értékekből és elvekből állnak össze a liberalizmus és konzervativizmus eszméi. Ezek az eszmék nem dogmák és doktrínák gyűjteményei, amelyeket minden liberális vagy konzervatív egységesen elfogad, hanem folytonosan vitatott és újraértelmezett támpontok, amelyek keretei között és amelyekre hivatkozva ki lehet alakítani egy karakteresen liberális vagy konzervatív programot.

A baloldalnak – ahogy amellett máshol érveltem – ma nincsenek eszméi: nincsenek stabil értékelköteleződései, amelyek a politikai gondolkodásának és cselekvésének támpontjait képeznék – értékválságban van. Miért baj ez? A politika nem szép eszmék megvalósításáról szól, hanem érdekekről, kompromisszumokról, hatalomról – reálpolitikáról. Csakhogy a reálpolitika nem zárja ki az eszméket, nem követel elvtelenséget. Ellenben az eszmék hiányának komoly ára van.

Az eszmék hiányának ára

A 2008-as pénzügyi válság után újjáéledő baloldal fősodra – több kísérlet után – két fő célt tűzött ki maga elé: a tőkés osztályuralom megtörését és egyfajta jóléti minimum biztosítását a társadalom széles rétegei számára. A cél elérésének eszköze a dolgozó tömegek megszervezése – tömegpártokban, szakszervezetekben –, ezáltal a népi ellenhatalom megképzése a tőkés elitekkel szemben. Ez lett a „baloldali populizmus” vagy újabb nevén „gazdasági populizmus” programja, amely nem annyira a populizmus politikaelméletéből (Laclau, Mouffe) vagy valós tapasztalatából táplálkozott, hanem sokkal inkább a 20. századi munkásmozgalom és szociáldemokrata homályos, de annál idealizáltabb emlékéből.

Minthogy ez a baloldal a 20. századi munkásmozgalom szellemi keretei között mozgott, kulcsfogalmait – „tőke”, „munka”, „osztály” – a múlt századból merítette, ezért mikor a 21. század politikai és társadalmi valósága új, a korra sajátosan jellemző problémákkal szembesítette, ez

a baloldali populizmus képtelennek bizonyult arra, hogy koherens válaszokat adjon.

Ilyen probléma, kihívás volt – és ma is az – például a migráció kérdése. A baloldal múlt századi gondolati paradigmájában – amelyet jórészt a „hagyományos munkásosztály” képzetei uraltak – végső soron nyitott kérdés maradt, hogy a „migránsok” tulajdonképpen munkások-e vagy sem: szolidaritásunk kiterjed-e rájuk, szövetségeseink-e ők a tőkés viszonyok elleni küzdelemben, vagy a migráció végső soron a tőkés érdekeket szolgálja.

A baloldal ide-oda sodródott a befogadó és kirekesztő válaszok között, önálló álláspontot nem tudott és a mai napig nem tud kialakítani.

Hasonlóan kezelhetetlen problémának bizonyult a pandémia is, amely a politika olyan alapvető elvi kérdéseit hozta felszínre – az egyéni szabadság értéke, az államhatalom korlátai, a társadalmi szolidaritás követelményei –, amelyekről a baloldalnak nem volt mondanivalója, hiszen egész horizontját a tőkés osztályuralom megtörésének és a jóléti minimum biztosításának programja töltötte ki. Így aztán megint csak ide-oda csapódott a rendpárti autoritarizmus és az individualista libertarizmus között, képtelenül arra, hogy koherens álláspontot alakítson ki.

Szintén felhozhatjuk a külpolitika kérdését. A 21. századi baloldal tudta, hogy szemben áll a neoliberális globalizációval, de ennél többet nem igen tudott arról, hogy miként képzeli el a nemzetközi rend természetét, és hogy miként feleljen azoknak a megváltozott geopolitikai körülményeknek a kihívásaira, amelyek a neoliberális globalizáció bukásával, az egypólusú világrend felbomlásával, az érdekszféra-politika kialakulásával létrejönnek: így például az ukrajnai háborúra.

Az eszmék hiányának ára van. Nem feltétlenül a politikai hatalomért való küzdelemben. A hatalmat – nyilván – elvek nélkül is meg lehet szerezni. Csak minek? A baj az, hogy még ha a baloldal hatalomhoz jut is, eszme, gondolat, elvek és értékek híján nem fog tudni saját, koherens válaszokkal előállni a kor kihívásaira. Válaszait tehát vagy másoktól – ellenfeleitől – veszi, vagy a kor uralkodó gondolatait – tehát: az uralkodó osztályok gondolatait – visszhangozza, így aztán szükségszerűen hasonul ahhoz, ami ellen küzd. Akkor pedig megette a fene az egészet.

Persze az eszmék nem garantálják, hogy a baloldal nem árulja el önmagát, nem válik emberellenes erők csatlósává. Az eszméket mindig el lehet árulni. Eszmék nélkül azonban ez az árulás előbb vagy utóbb bizonyosan bekövetkezik. Ez a probléma alkalmasint kisebb mértékben jelentkezik, mikor a politikai-társadalmi változások viszonylag lassú ütemben zajlanak, mikor az új, jelentős, a társadalmi, gazdasági, politikai viszonyok egész színterét átformáló, új és nehéz kérdéseket felvető események ritkák. Most – ahogy erre még visszatérek – nem ilyen korban élünk.

A szellemi építkezés akadályai

Sok minden akadályozza a 21. századi baloldal szellemi-eszmei megújulását. Ezek közül néhány közismert: a baloldali „közeg” belterjessége, a kis különbségek nárcizmusa, a pluralizmussal szembeni türelmetlenség, a szellemi alázat és a vitakultúra hiánya, a „megmondás” és a bennfentes jobbantudás éltetése, és sok minden egyéb. Ezek olyan szociokulturális problémák, amelyeken nyilván dolgozni kell – megjegyzem, alkalmasint nem csupán a „baloldali közeget” sújtják ezek a közösségi patológiák.

Itt azonban három olyan sajátosan gondolkodásbeli tendenciát, hibát akarok kiemelni, amelyek ezektől függetlenül fennállnak. Mindhárom probléma forrása a baloldalra sajátosan jellemző, és önmagában nagyon is helyeslendő gondolat vagy gondolkodásmód, amelyek azonban hajlamosak a lentebb leírt különösen káros torzulásokra. Ezek elkerülésére egy nemcsak szervezetileg, de szellemileg is újjáépülni vágyó baloldalnak oda kell figyelnie. Abba kell hagynunk ezeket a dolgokat.

„Jóemberkedés” – az üres ideológiakritika

A jelenkori baloldal egyik alapító mítosza, hogy a 20. század második felében a tágan értett progresszió elhagyta az „osztálypolitika” és az „újraelosztás” kérdéseit, hogy helyette a „kulturális” vagy „identitáspolitika” problémáival foglalkozzon.

Ezeket a polgári-liberális rétegek anélkül tűzhették a zászlajukra – és tűnhettek fel a szabadelvűség és társadalmi igazságosság bajnokaiként –, hogy ezzel materiális érdekeiket kockára tették volna. Eközben a munkásosztály magára maradt a neoliberalizmus rombolása közepette. E megközelítés szerint a baloldal feladata a visszatérés, az elfeledett, sőt tudatosan elfedett osztálypolitika felélesztése, a dolgozók valós, materiális problémáinak felkarolása, a progresszív liberális elitek kulturális, tisztán szimbolikus látszatkérdései helyett.

A részleteken lehet vitatkozni, de ebben a narratívában kétségtelenül sok igazság van. Egyúttal azonban hajlamossá is teszi a baloldalt arra, hogy megpróbáljon minden politikai kérdést és problémát, amely nem illeszkedik a 20. századból örökölt osztálypolitika anakronisztikus keretébe, álproblémaként, a progresszív liberális elitek identitáspolitikai szemfényvesztéseként leleplezni. Ez a leleplezés olykor persze helyénvaló. Az ideológiakritika – az uralkodó gondolatoknak mint az uralkodó osztály önérdekét szolgáló gondolatoknak a felmutatása – fontos és hasznos szellemi munka lehet.

Ám a jelenkori baloldalon az ideológia túl gyakran válik üressé – puszta önvédelmi mechanizmussá, amellyel elháríthatjuk a feladatot, hogy választ adjunk új, nehéz politikai kérdésekre, miközben persze az ideológiakritikus fenntarthatja bennfentessége, mindenttudása látszatát. Emellett az üres ideológiakritika alkalmat ad a progresszív liberális elitekkel szembeni – sokszor nagyon is jogos – frusztrációk kiélésére. Az elitek képmutatásának, megannyi gyarlóságának – „moralizálás”, „jóemberkedés”, „erényfitogtatás” – néven nevezése, a mögöttük megbújó pőre önérdek, a bennük testet öltő öntetszelgés és képmutatás napvilágra hozása – kéjes öröm.

Ha azonban e szenvedély hajhászása, a progresszív liberális kulturális hegemónia, a „woke” egyre tartalmatlanabb kritikája átveszi az érdemi politikai gondolkodás helyét, ha saját nézeteink alapos és önkritikus végiggondolásának pótlékává válik, akkor többet árt, mint használ.

Ha a kor jelentős kérdéseiről – legyen szó migrációról, klímaváltozásról, háborúról, AI-ról – nem tudunk mást mondani, mint hogy a rájuk adott progresszív liberális válaszok képmutatók és moralizálók, akkor utat tévesztettünk.

„Átlagemberek” – az üres populizmus

A végtelenségig nem lehet halogatni, hogy a kor kérdéseiről mondjunk valamit. Előbb-utóbb a baloldal is rákényszerül erre. Mit tesz ekkor?

Az egyik legrosszabb megoldás – amelyet eszmék, elvek, értékek híján gyakran alkalmaz –, hogy kritikátlanul a közvéleményhez fordul.

Egyre inkább meggyökeresedik a baloldalon a gondolat, hogy az identitáspolitika, a liberális progresszió által terjesztett látszatkérdéseken túl ott van a „valódi többség”, ott vannak az „átlagemberek”, a „dolgozók” és az ő „valódi problémáik” – a baloldal feladata, hogy kitapintsa e többség, az átlagemberek sérelmeit, vágyait, és szolgaian képviselje őket.

Ha például az „átlagemberek” problémaként élik meg a „migránsbűnözést”, a bevándorlásból eredő etnikai feszültségeket, akkor a baloldalnak kutya kötelessége ezt az aggodalmat komolyan venni – bármit is jelentsen ez. Persze felvethetjük, hogy a migrációval kapcsolatos népi „aggodalmaknak” esetleg közük lehet az immár egy jó évtizede rendületlenül dübörgő és jócskán normalizált szélsőjobboldali uszításhoz, vagy netán a nem fehér népességekkel szembeni fajgyűlölet évszázados európai hagyományához. Vagy: hogy amikor az „átlagemberek”, az „egyszerű dolgozók” aggodalmairól beszélünk, ebbe miért nem értjük bele magukat a bevándorlókat is? Mindezt azonban ismét félre lehet söpörni mint liberális moralizálást, jóemberkedést.

Persze ebben a felfogásban rejlik valamennyi igazság. A baloldali gondolkodás legalább Marx óta nem úgy érti meg saját feladatát, mint a „helyes” társadalom- és politikaelmélet megtalálását, amelyet aztán társadalommérnöki módszerekkel át kell ültetni a gyakorlatba. Ehelyett a baloldali gondolkodás egy valóságos mozgalom önreflexiója kellene, hogy legyen: azokból a valóságos társadalmi viszonyokból és tendenciákból kell kinőnie, amelyek megváltoztatására törekszik. Ha marxista az ember, ha nem, ebben kétségtelenül van valami. A baloldali politika nem indulhat ki valamiféle helyes elméletből, a világjobbító értelmiségiek magasztos álmaiból. Ha a baloldali politika visszhangra akar találni az emberek lelkében, akkor az emberek lelkéből, a valós életkörülmények keltette valós impulzusokból kell kiindulnia.

Ám az az üres populizmus, amely a baloldal gondolati tartalmát az „átlagemberek” véleményeivel töltené fel, figyelmen kívül hagy néhány alapvető kérdést.

Az egyik, amelyre már utaltam, hogy kik is pontosan ezek az átlagemberek: hol húzzuk meg annak a népességnek a határát, amelynek a vágyai és félelmei érdekelnek minket? A baloldal bevetett válasza, hogy a „munkásosztályra”, a „dolgozó emberekre” hivatkozik. Ez azonban önmagában csak felveti azt a további kérdést, hogy kik is pontosan a munkások, ki tartozik a munkásosztályhoz. Mindenki, aki dolgozik –mi van akkor a nyugdíjasokkal? Mindenki, aki bérből és fizetésből él – mi van akkor a munkaerőpiacról kiszorítottakkal, hajléktalanokkal, menekültekkel? Beszámítjuk a munkások közé az úgynevezett „professzionális-menedzseri osztály” tagjait? Elvégre ők is bérmunkát végeznek. Vagy mindenki munkás, aki akár fizetett, akár fizetetlen láthatatlan munkával hozzájárul a társadalmi lét újratermeléséhez?

Hogy a „munkások”, a „dolgozók” megannyi lehetséges értelmezéséből melyiket választjuk, nem magától értetődő: attól függ, mit tartunk fontosnak, mi az, amit a „munkában” olyan lényegesnek látunk, hogy a politikai küzdelem egyik fő tengelyeként gondoljunk rá – ha csakugyan így teszünk. Ez pedig értékeinktől és elveinktől függ – eszmei kérdés. Az „osztálypolitika” tehát szintén eszméket követel.

A másik kérdés, hogy melyek azok a vágyak és félelmek, amelyek érdekelnek minket.

A valódi emberek valódi lelkei megannyi ellentmondó, hol önző, hol odaadó, hol emberséges, hol gyűlöletteli impulzussal vannak tele.

Amikor a szélsőjobboldal az idegengyűlölet, a rend, a hierarchia iránti vágyra alapozva szervezi meg a maga populista mozgalmait, nem kívülről ültet az „átlagemberek” fejébe idegen gondolatokat valamiféle agymosással, hanem már eleve létező impulzusokra, vágyakra, félelmekre épít. Felmerül tehát az a kérdés, hogy melyek azok az impulzusok, amelyekre a baloldal építeni akar. Melyek azok az érzületek, amelyeket őrizni és élesztgetni akarunk, és melyek azok, amelyekhez akkor sem nyúlunk, ha az éppenséggel hatalomra segítené a baloldalt? Ezek is elvi kérdések, amelyeket az átlagemberekre, a hétköznapi dolgozókra, a többségre hivatkozó üres populizmus nem válaszolhat meg.

A normalitás csábítása

Az egyik – ma talán az egyik legerősebb – politikai impulzus, amelyet azonban a jelenkori baloldal nem követhet, a normalitás vágya. A pandémia, az ukrajnai háború, majd Netanjahu és Trump közel-keleti ámokfutása nyomán felfordult, érezhetően zűrzavarossá – és mindinkább: megfizethetetlenné – váló világban egyre erősödik a biztonságra, a nyugalomra, a békés, középszerű életre való vágy. Így a baloldal számára sajátos lehetőség nyílik.

Az infláció és a növekvő gazdasági bizonytalanság közepette a gazdasági populista baloldalt jóléti programja és viszonylagos távolságtartása a kultúrharc áthiszterizált csatatereitől mindinkább a nyugodtság, a jólét és a józan ész erejeként tüntetheti fel.

Megélhetés, lakhatás, közbiztonság, s mindez a szélsőjobboldal hisztérikus gyűlöletpolitikája és fárasztó kultúrharca, és a centrista liberalizmus mindenki számára mélyen ellenszenves népmegvető lekezelése nélkül – ezzel nyert Mamdani, ezzel igyekeznek ma mindenhol nyerni a baloldali populisták. Ezeknek a világosan a baloldalhoz köthető programpontoknak a vonzereje ma olyan erős, hogy még egy konzervatív jobboldali, mint Magyar Péter, sem teheti meg, hogy népegyesítő programjába be ne vegye őket.

Ám ahhoz, hogy a baloldal elkötelezhesse magát e program mellett, azt kell ígérnie, hogy minden visszatérhet a normális kerékvágásba: hogy visszatérhetnek a 20. század közepének nyugodt, jellegtelen mindennapjai, a csendes növekedés, a békés prosperitás, a jó élet kora. Ennek az ígéretnek a megtétele a baloldal számára kinyithatja a hatalom kapuját, az esélyt, hogy végre valóban jelentős politikaformáló erővé váljon.

Ám ez az ígéret betarthatatlan.

Az egymásra halmozódó globális válságok korát éljük. A jóléti állam békés eseménytelensége, hétköznapisága nem térhet vissza. A klímaválság, a széteső globális gazdasági és politikai rend újra és újra olyan kihívásokkal fog szembesíteni minket, amelyek megkövetelik, hogy szellemileg felnőjünk a korhoz, kiszakadjunk a 20. század szellemi kereteiből: adaptálódjunk, újragondoljunk. Ha a baloldal elkötelezi magát a normalitás visszaállításának halvaszületett programja mellett, akkor ismét elzárkózik ettől a szellemi-politikai feladattól. Mikor válaszadásra kényszerül, újra ott találja magát, hogy válaszait ellenfeleitől vagy a korszellem uralkodó erőpolitikájából veszi kölcsön.

Szocializmus vagy barbárság

Ha a normalitás, a békés növekedés, a nyugalmas jólét nem lehet a baloldal programja, eszméje, akkor mi lehet az? Ezt a kérdést nem válaszolhatja meg a filozófus a karosszékében ülve. Nem is a legújabb szakirodalmak és világmagyarázatok ismerete, a legfelkapottabb baloldali sztárértelmiségi legújabb könyvének lefordítása hozza majd el a várva várt megvilágosodást.

Ha azt akarjuk, hogy a baloldalnak legyenek eszméi, és azok érjenek is valamit, akkor a baloldalnak önmagának, párbeszéden és dialóguson keresztül kell kidolgoznia őket.

Ennek a párbeszédnek ügyelnie kell arra, hogy elkerülje a rá leselkedő megannyi csapdát: az üres ideológiakritikát, az üres populizmust, a normalitás csábítását. De sok mást is: a fundamentalizmust és doktrinerséget, a más véleménnyel, a nézeteltéréssel szembeni türelmetlenséget, a téveszmét, hogy mindenben egyetértésre, konszenzusra juthatunk, nem pusztán a vita kereteit adó – de mindig újraértelmezhető és újratárgyalható – alapvetésekben. Magyarul: meg kell tanulnunk érdemi, igazságkereső eszmecserét, demokratikus tanácskozást folytatni, kommunikatív cselekvést művelni.

Ez a párbeszéd, dialógus arról, hogy miben hiszünk, mi fontos nekünk, nem megelőzi a baloldal újjáépítésének politikai munkáját – mintha először mindenben meg kellene egyeznünk, és csak utána tudnánk együtt dolgozni. Ez abszurd lenne. De az eszmei, a szellemi munkát nem is sorolhatjuk leghátra, nem várhatunk vele, amíg készen állnak szervezeteink és pártjaink, amíg miénk a hatalom. Addigra már lehet, hogy késő.

A baloldal eszmei tartalmát tehát párbeszédnek kell kialakítania. Én most ehhez a párbeszédhez szeretnék hozzájárulni. Nem megfejteni és nem kinyilatkoztatni az egyedül helyes, az egyetlen „valóban baloldali” elképzelést, hanem vitára ajánlani saját nézeteimet. A következőt gondolom: a baloldalt ma – ahogy mindenki mást is – a jólét és erő képzetei tartják fogva. Az egyre bizonytalanabbá, egyre kiszámíthatatlanabbá váló világban, ahol az ember egyre fájóbban érzi saját kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét, előtérbe kerül a vágy, hogy ha nem is egyedül, de sokaságként olyan erő birtokosává váljunk, amellyel a világ – a lassan bomló későkapitalizmus struktúrái – fölöttünk uralkodó erői megzabolázhatók.

A társadalmi és természeti valóság – a változó és egyre szélsőségesebb klíma, az egyre kiszámíthatatlanabb globális gazdaság és az átalakuló világpolitikai erőviszonyok – ellenséges, antagonisztikus erőként állnak szemben az emberrel, aki ezen az ellenséges erőn győzni vágyik, uralkodni akar fölötte. A 20. századi munkásmozgalmiság és szociáldemokrácia vonzerejét nemcsak a munkás érdekképviselet és a jólét igézete magyarázza, de az is, hogy ezek a történelmi referenciapontok megidézik a kollektív erő, a társadalmi valóság racionális kollektív irányításának gondolatát is.

Erő és uralom e vágyairól azonban – azt gondolom – le kell mondanunk.

Be kell látnunk, hogy mindaz a globális válsághelyzet, amelybe mi mint emberiség sodortuk magunkat, éppen az erőnek és uralomnak ebből a vágyából fakadt, hogy az emberiség úrrá legyen a természeti, társadalmi valóságon. Ennek a programnak a folytatása nem vezethet máshova, csak katasztrófához.El kell fogadnunk a tényt, hogy viharban élünk, ellenséges istenek haragvása közepette, és nincs semmiféle teurgia, semmiféle rítus és varázs, amellyel ezek az istenek láncra verhetők.

A kérdés az, hogy milyen választ adunk a széthulló globális rend kihívására: erődöket építünk, falakat, mentőcsónakot magunknak, elkerített tereket, ahol ideig-óráig fenntarthatjuk a normalitás látszatát azáltal, hogy egyre többeket és többeket taszítunk ki a külső sötétségbe. Vagy: a dúló viharban menedéket építünk magunknak, egymásnak, menedéket, ahol bárki oltalomra találhat – nem csupán a társadalom kivételezett tagjai, de a szegények, a betegek, az elesettek, a munkások, „a föld minden rabjai” is.

Olyan korban élünk, amely azt követeli tőlünk, hogy elforduljunk egymástól, a vészben és viharban mentsük a magunk bőrét, mindenkitől tagadjuk meg a szolidaritást, kivéve azokat, akikkel összefogva olyan kollektív erőt képviselhetünk, amely ellenállhat a 21. század történelmi viharának. A baloldalt is megkísérti, hogy ennek mentén határozza meg, kik a „munkások”, ki a „nép”, és miféle célokat kell követnie. Ennek a kísértésnek ellen kell állni.

A baloldali eszme alapja a másik emberségének igenlése kell, hogy legyen, szolidaritás nem a közös érdekek és a létrehozható közös erő, hanem a közös kiszolgáltatottság, sérülékenység, közös törékenység alapján, amely arra hív fel minket, hogy vigyázzunk egymásra oly módon, ahogyan mi magunk is szeretnénk, hogy vigyázzanak ránk.

Mindez nem szépelgő altruizmus, az önzetlenség szenteknek és angyaloknak való, megugorhatatlan erkölcsi mércéje, hanem alapvető emberi vágy és törekvés.

Ahogy írtam, a baloldal szellemi, eszmei megújulásának a kiindulópontja csakis valódi emberi érzületek, a lélek valós tendenciái lehetnek. Ezek a tendenciák a kapitalizmusban a félelem és a belőle eredő gyűlölet, düh, embertelenség. De nem csak ez. A fennálló rend mély embertelenségével szembesülve hasonlóan mély vágy ébred a lélekben az emberségre: a másik emberi arcához való odafordulásra. A jóságra. E jóság mintája nem az erény – az egyéni erkölcsi kiválóság –, hanem az emberközti viszonyokban testet öltő törődés.

Ezt látjuk most is, az Orbán-rezsim bukása után is Magyarországon: ahol a rendszer mély embertelensége, öncélú kegyetlensége – kegyelmi botrány, Szőlő utca, de minden, minden más is – nyomában az emberekben mély vágy nyílik az emberség legalapvetőbb gesztusaira is: egy tánc, egy ének, kiszolgáltatottság, rettegés, alávetettség nélkül. Ez a szerencsétlen, megkínzott társadalom szomjúhozza az emberséget: hogy terek nyíljanak, ahol az ember nem kizsigerelendő állat, nem kiaknázandó erőforrás, hanem törődés, vigyázás tárgya, ahol a szabad alkotását nem kisajátítani akarják, hanem gyönyörködni benne.

Szabad terekre vágyunk, ahol nem egymás ellenségeiként, versenytársakként találkozunk, hanem barátokként.

Ahol megvalósul nem csupán a formális egyenlőség és a gyakran egymás rovására dolgozó szabadság, de az emberek közötti testvériség is. A magyarországi baloldal, egy kicsiny ország kicsiny közössége, nemigen remélhet mást, mint hogy hazáját ilyen szabad térré, az emberség menedékévé teszi, ahol bárki otthonra, de legalábbis oltalomra találhat felebarátok között.

Az előttünk álló viharok átvészelését és benne emberségünk megtartását nem remélhetjük mástól, csak ettől a vágytól, ettől az erkölcsi érzülettől, amely nem kevésbé valós, nem kevésbé alapvető, mint a megélhetés, a lakhatás vágya – és amely nem elválasztható ezektől. Mert a történelmi vihar, amelyet most átélünk, nem vég – nem apokalipszis, nem világvége –, hanem átmenet. Fordulópont az emberi civilizáció történetében. A kérdés, hogy merre fordulunk. Egy emberségesebb vagy egy embertelen világ felé. Ez ma az értelme Rosa Luxemburg híres gondolatának: szocializmus vagy barbárság.

---

A szellemi, eszmei megújulás nem fogja egy csapásra megoldani a magyarországi baloldal minden gondját-baját: megmaradnak a stratégiai, taktikai, kommunikációs, szervezési és egyéb problémák. És ne feledjük: az eszméket mindig el lehet árulni. Ugyanakkor, bár a baloldal értékválságának kezelése nem elégséges a baloldal általában vett válságának kezeléséhez, de szükséges hozzá. Eszmék nélkül a baloldal lehet erős, maga mögé állíthatja a társadalom többségét, hatalomra is juthat. Ám ha eközben eszmeileg, szellemileg, erkölcsileg kiürül, ha megszűnik az egyetemes emberi emancipáció ügyét szolgálni, akkor mit ér a hatalom és mit ér az erő? Mit használ az embernek, ha megnyeri az egész világot, de elveszíti önmagát?