A Tisza győzelme megmutatta, hogy a NER nem örök, de a baloldal feladata most nem újabb tuti receptek gyártása és látványos politikai projektek felfuttatása, hanem a társadalmiság tapasztalatának visszaadása: olyan ellenhegemonikus intézmények, közösségek és gyakorlatok lassú építése, amelyek puszta létükkel bizonyítják, hogy van alternatíva.

Magyar Péter valóságos népmozgalmat építve 2026-ban megállította, vagy legalábbis szüneteltette az ország további fasizálódását. A NER-bukásának voltak objektív feltételei is, a neoliberalizmus válságára adott „illiberális” válasz mostanra ellentmondások tömkelegét termelte ki, erről mások máshol már sokat értekeztek. Ezeket a meglátásokat foglalja keretbe és egészíti ki Scheiring Gábor gondolatébresztő cikke, melyre válaszként születik az alábbi írás. A NER belső ellentmondásai helyett azonban arról írnék, röviden, hogy szerintem mi most a baloldal dolga, mi lehet potenciálisan az a vezérmotívum, amely segíthet talpra állítani egy olyan országban a baloldali politikát, ahol jelenleg a parlament csak jobboldali és szélsőjobboldali pártokból áll.

Az, hogy a NER válságba került, nem vesz el semmit a Tisza érdemeiből: a lehetőségmező átrendeződése sosem jelent szükségszerű változást, a történelmi szükségszerűség nem természeti szükségszerűség. Mivel a történelmet végső soron az emberek alakítják, így valakinek, valahogyan élnie is kell a lehetőségekkel – ez az alapvető különbség a történelmi és a természeti okság között. Utólag már könnyű belátni, hogy milyen helyesen járt el Magyar és csapata, pontosan megtalálták a rendszer gyenge pontjait. Előre receptet adni viszont, pont az emberi alakító tényező miatt, sosem lehet, utólag rendeződnek el a lokális összefüggések, mutatkozik meg, hogy miért az történt, ami. A feladat számunkra, baloldaliak számára sem az, hogy tuti recepteken dolgozzunk, nincs végső megoldás a történelmi feladványra, nincs egyenes út a jobb világ felé.

Olyan közösségek megteremtése kell, hogy legyen a cél, amelyek képesek lehetnek majd a jövőben, az adott lokális összefüggések erdejében megtalálni az utat.

Úgy hiszem, ehhez a legelső lépés a társadalmiság tapasztalatának megerősítése. A baloldali gondolat, amelyből általában és ebben a cikkben is kiindulok, azt előfeltételezi, hogy az ember (mint nembeli lény, tehát nem az egyes ember, hanem együtt mind) rendezi be a saját világát. A baloldal egyik alapvető állítása, hogy van társadalom, sőt, hogy lényegében csak az van, hogy az emberi lét elsődleges kontextusa egy második, maga teremtette természet, melyet társadalomnak nevezünk. A konzervatív felfogás ezt a második természetet tényleg természetnek veszi, rögzített törvényszerűségekkel.

A baloldal számára viszont azért annyira fontos a történelem, mert az épp azt mutatja meg, hogy a társadalmi törvények nem természeti törvények, emberi munka (nem csak a bérmunka!) következtében jönnek létre, nem eleve adottak.

Mára ez a baloldali sejtés az emberi létről, e társadalmi ontológia került válságba. Az emberek többsége hihetetlennek tartja ezt a gondolatot – de a világ társadalomellenes folyamatai láttán elkötelezett baloldaliak is elbizonytalanodnak benne. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez az a posztmodern kondíció, amelyről rengeteg ember mellett, de a hazai politikatudományban kiemelkedő módon Kiss Viktor is beszél. A szokásos magyarázat szerint a kései kapitalizmus annyira gyorsan változó és adaptív, annyi mindent képes bekebelezni, hogy e szörnyeteg láttán leblokkol a politikai fantázia, nincs alternatíva. Miután nem tudjuk elképzelni, hogy lehetne másképp is élni, a társadalom visszaalakul a szemünkben természetté, tőlünk idegen és általunk megváltoztathatatlan adottsággá, amellyel maximum együtt lehet élni, ha szerencsénk van, és nem tapos el vagy nyomorít meg bennünket.

Én ezt a magyarázatot mindig is mechanikusnak láttam, amely ráadásul félreérti a kapitalizmust. Nem most élünk olyan időszakban, amikor „minden állandóan mozgásban van”, ez sosem volt másképp a modernitás során. A tőkés társadalomban bonyolult közvetítési mechanizmusokon (például a piac) keresztül szervesül az emberi munka, a világ alakítása az egyes ember szempontjából végtelenül áttételes és bonyolult – végiggondolni minden egyes elemet és közvetítést lehetetlen vállalkozás. A másik oldalról nézve pedig a kapitalizmus a megszületése óta épít és rombol, ez jottányit sem változott attól, hogy elméletileg elkülöníthetők bizonyos korszakok a kapitalizmuson belül.

Izgalmas kérdés, hogy ha nem a világ átláthatatlansága okozza a fantázia beszűkülését (merthogy mindig is átláthatatlan volt), akkor mi. Ezt szintén nem fogom kimerítően megválaszolni, de azt hiszem, érdemes volna történeti úton kutakodni: a szovjet kommunista (államkapitalista) kísérlet teljes, bűnöktől terhes bukása, illetve a feudalizmus távolsága bírhat magyarázó erővel az ügyben, miért tűnik most nehezebbnek elképzelni azt, hogy a kapitalizmuson kívül is van világ. Míg az előbbi közhely, számtalan ember írt már róla (ez nem vesz el a magyarázó értékéből, sőt), addig utóbbit Fredric Jameson veti fel a Posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája című könyvében. Ugyanis a munkásmozgalom „aranykorában” (amely nagyjából a 19. század közepétől a II. világháborúig tartott) olyan emberekből állt, akik maximum néhány generációnyi távolságra voltak a földnélküliparaszt-léttől. Nagy tömegek ugrottak néhány évtized alatt történelmi korszakot, feudalizmusból kapitalizmusba, a földekről a gyárakba. Az életkörülmények ilyen gyors és radikális megváltozása nyilvánvalóan segítette annak a hitnek az elterjedését, hogy a világ még tovább alakulhat. De ugyanígy az elkötelezett értelmiség tagjai számára is a polgári forradalom (az átmenet feudalizmusból kapitalizmusba) a tegnap forradalma volt, ha nem éppen a máé: „akasszátok föl a királyokat” – írta Petőfi Sándor 1848-ban.

Mára a kapitalizmus meghaladásának kísérletei elbuktak, a prekapitalista állapot pedig a közvetlen emlékezeten kívülre került, „a kapitalizmus betölti a teljes horizontot” (TGM). A baloldali cselekvésnek ebből, és nem az úgynevezett „posztmodern állapot” felemás elméleteiből kell kiindulnia.

Olyan helyzeteket, gyakorlatokat kell teremtenünk, amely visszaadja a hitet a társadalmi létben, reményt és vigaszt nyújt a joggal szkeptikus embereknek. Ha tetszik, a baloldal feladata ma az, hogy újrateremtse a képzelődést, visszaadja a más elképzelésének képességét.

A társadalmi fantázia kultiválása sokféle lehet. Része lehet az állami hatalom megszerzésének projektje, ahogy a közelmúltbeli, jobb szó híján baloldali populista mozgalom gondolta is, de végcélja nem lehet ez. Valójában nem sokat tud tenni egy baloldali vezetés sem egy tőkés állam élén; amit tenni tud, azt akár egy jobbközép párt is véghez viheti (és reméljük, a Tisza így tesz). A képviseleti politikai siker inkább arról szól, hogy megmutassuk, lehet nyerni néha. Része lehet egy esztétikai projekt, hisz a közös alkotás – legyen az részvételi vagy csak aktív befogadás – segít megtapasztalni a világhoz való alkotó viszonyunkat, azt, hogy saját fogalmaink, tekintetünk által jön létre a valóság. A társadalmi kooperáció alternatív gyakorlatai pedig a legfontosabbak: közös segítségnyújtás, szakszervezeti szervezés, lakhatási programok, kulturális helyteremtés, elkötelezett „civil” tevékenységek sora. Ez megmutathatja, hogy másképp is lehetne szervezni a mindennapi életünket. Kisarkítva: a legforradalmibb dolog, amit most tehetünk, ha segítünk idős szomszédainknak a bevásárlásban – ha és amennyiben ezt nem öncélból tesszük, hanem szervezett módon, intézményes keretek között.

Ugyanis ahhoz, hogy ezek a tevékenységek ne csak gesztusok legyenek, szükség van arra, hogy egy tágabb ajánlat részét képezzék.

Ezt a programot nevezhetjük Antonio Gramsci és Éber Márk Áron nyomán ellenhegemónia-építésnek. Egy alternatív társadalom megszervezéséről van szó, társadalomról a társadalomban.

Egy olyan tág és sokféle viszonyrendszer kialakításáról, amely már a létével bizonyítja, hogy van alternatíva. Nem azért, hogy a benne részt vevők aztán megnyerjék a választásokat, öltönyt és nyakkendőt húzva fontoskodjanak a kamerák előtt (taktikailag persze akár ennek is lehet értelme). Hanem azért, hogy visszaadjuk a társadalomnak a társadalmiság képzetét. Csak ez, a társadalom mint társadalom gondolata vértez fel minket a képzelőerő képességével, amely ahhoz kell, hogy minden helyzetben a lehető a leghatákonyabb, leginkább felszabadító cselekvést választhassuk.

Félreértés ne essék, ha kilenc és fél millió forradalmár országa leszünk, akkor sem fogjuk meghaladni a kapitalizmust. Magyarország nem enklávé, része a kapitalista világrendnek. De ha mi képesek leszünk elhinni, hogy a világ lehetne másmilyen is, akkor ezt talán mások, máshol szintén elhihetik. Ez az ajánlat nem a holnapután kitörő forradalomról, hanem a mozgalmi aprómunkáról szól, amely kapitalizmuson innen is jobb világot eredményezhet.

Az ellenhegemóniának csupán a csírái vannak meg Magyarországon (ez egy-egy intézményt jelent csupán), de azért a csírái megvannak. Ezeket kell tovább erősítenünk, újakat alapítanunk, valamint megteremteni közöttük a kapcsolatot.

Ez most fontosabb, mint hogy még több energiát öljünk azonnali sikereket ígérő képviseleti politikai projektekbe, amelyek minden eredeti jó szándék ellenére is valójában néhány ember karrierépítését, a fennálló rendbe való betagozódását fogják szolgálni.

A feladat nem kevesebb, mint hogy a nagy kudarcok után újra kell kezdenünk a lassú építkezést – és már újra is kezdtük az elmúlt évtizedekben, most pedig lehetőséget kaptunk rá, hogy picit talán szabadabb körülmények között dolgozzunk.

A lassú építkezés önmagában nem változáselmélet, inkább annak előkészítése. Olyan szubjektum konstruálása, amely egyáltalán alkalmas lehet rá, hogy alternatívákat gondoljon el.

Az idős Lukács György, elfogadva, hogy a szovjet rendszer nem lett a kapitalizmus alternatívája, arra a lenini tételre jut, hogy „elölről kell kezdenünk a tanulást”. Ebben tanítványai ugyanúgy a szovjet rendszer mentegetését látták. Egyik kortárs értelmezője, Forczek Ákos szerint azonban Lukács végakarata, a 60-as évek második felében elhangzó elölről! már egy sokkal távolabbi múltat idéz meg.

„Bizonyos értelemben a 19. század elején vagyunk, amikor a francia forradalom után a munkásmozgalom lassan formálódni kezdett” – idézi Forczek az idős Lukácsot. Ha a baloldal minden eddigi tevékenységének jelenbeli eredménye, hogy tényleg elölről kell kezdenünk, az nem teszi feleslegessé az eddig elvégzett munkát, mert utólag a tévutak és a sikertelenségek is értelmet nyerhetnek. Kezdjük tehát a munkát újra az elején, az alapoknál: az emberek fejében és szívében.