Az elmúlt hetekben az volt az érzésem, hogy nem lehet racionális vitát folytatni a választásokról, a Tiszáról vagy Magyar Péter személyéről, mert minden kritika – bármilyen absztrakt is legyen – abban az egyedüli keretben értelmeződött, hogy esetleg az eltántoríthat valakit a Tiszára való szavazástól. Mintha bármely (nyilvános) kritika a rendszerváltás (sic!) esélyeit csökkentette volna, „Orbán malmára hajtva a vizet”. Egy ismerősöm a Facebookon azokat, akik kételyt fogalmaztak meg a jobboldali technokrata kihívóval szemben „baloldali fanyalgóknak” nevezte. Ezt is megértük.

De túl vagyunk rajta! Csillapodhatnak a kedélyek. Orbán vesztett, a jobboldali populizmusnak vége. Lezajlott a rendszerváltás, most már újra a Nyugathoz tartozhatunk. Vagy mégsem?

Az események ilyesfajta interpretációjával nem az a fő baj, hogy nem igazak, hanem hogy olyan politikai illúziókat támasztanak alá, amelyek téves politikai praxisokhoz vezetnek. Nem az a baj, hogy hazugságok, hanem hogy önpusztító hazugságok.

Lezajlott a rendszerváltás

Egy kollégám a Helyzet Műhelyből egy-két éve az egyik péntek esti gólyás sörözés közben dobta be a Mark Fisher-parafrázist, hogy könnyebb elképzelni a kapitalizmus végét, mint a NER végét. Jót röhögtünk rajta, volt benne valami perverz igazság. A tőkés világrendszer végéről voltak ugyan forgatókönyveink, vitáink, mérlegeléseink, de hogy pontosan, hogy lehet vége a NER-nek és mi jöhet utána, arról szinte semmi.

Érthető, hogy a NER-től való megszabadulás hatalmas eufóriával járt sokak számára.

Akiknek az éppen leköszönő kormányzat csorbította a jogait, mert nem illettek a heteronormatív világképbe, akiknek megszüntette vagy éppen most akarta megszüntetni a munkahelyét, mert kritizálták a kormányt, mert embernek tekintették a bevándorlókat vagy mert haszontalannak ítélt bölcsész és társadalomtudományokkal foglalkoztak – azok most kicsit fellélegezhetnek. És ennek örülni kell. E sorok írója is úgynevezett gender studies-zal foglalkozó baloldali szociológus. Ő is örül.

Ugyanakkor, hogy a lezajlott kormányváltást miért bajos rendszerváltásként keretezni többen többféleképpen megírták. Kapelner Zsolt politikai filozófiai szempontból itt. Kabai Domokos Lajos globális politikai gazdaságtani szempontból itt. Szabó Dániel történeti-társadalomtudományi perspektívából itt. Hasonlóan érvelek, mint az itt felsorolt szerzők, illetve azt is hangsúlyozom, hogy a „rendszerváltás” nem csupán analitikusan rossz kategória, hanem politikailag is félrevezető. Analitikusan azért rossz, mert a gazdasági-társadalmi rendszer valójában nem változott. Marad a kapitalizmus, annak összes társadalmi egyenlőtlenségével. Politikailag azért rossz, mert a rendszerváltás szó visszafordíthatatlanságot sugall, ezzel hamis illúziókat táplálva.

Pár éve szociológusok között vita folyt, hogy a rendszerváltás vagy a rendszerváltozás-e a jó szó az 1989-ben lezajló eseményekre. Az egyik talán túlhangsúlyozza az ágencia szerepét, a másik meg úgy hangzik, mintha a rendszerváltozás az emberek feje fölött, tőlük függetlenül történt volna meg. Mindenesetre a 1989-es rendszerváltás/rendszerváltozás egy az 1970-es évektől elinduló globális folyamat eredménye volt.

Az 1970-es és főleg az 1980-as évekre az USA, nyugat-európai és japán termelési kapacitások növekedése (kiemelten az autóiparé) túltermelési válságba torkollt. Mivel a szocialista országok protekcionista erőfeszítéseik mellett sem váltak soha függetlenné, így a válság a szocialista országokra is hatással volt, ezért a belső újraelosztás és életszínvonal-növelés korlátokba ütközött. Amíg centrumországok a neoliberális kiigazítással képesek voltak stabilizálni a pozíciójukat, addig az 1980-as évekre a szocialista országok a külső rendszerintegráció belső ideológiai legitimációjának válságába kerültek, ami a Szovjetunió geopolitikai súlyának csökkenéséhez, majd széteséséhez vezetett. Ezek között a globális folyamatok között zajlott le a rendszerváltozás Magyarországon.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a rendszerváltozás közepette nem lehetett volna máshogy rendszert váltani.

Ha a magyar elit kevésbé teszi magáévá a felzárkózás illúzióját, tehát hogy a szabadpiac prosperitást és egyenlőséget teremt, ami a félperifériák úgynevezett „felzárkózásához” vezet, lehetett volna máshogy is. Ám a Szovjetunió érdekszférájába tartozó Magyarországnak visszafordíthatatlanul vége lett, és ez nem a belpolitikai döntések következménye volt, hanem a világrendszer strukturális dinamikáié. Magyarország formálisan is reintegrálódott a kapitalista világrendszerbe és a belső-társadalmi viszonyok gyors átalakuláson mentek keresztül, annak minden katasztrófális következményével együtt.

Azok a globális folyamatok viszont, amelyek a NER kiépüléséhez vezettek nem szűntek meg. Épp ellenkezőleg. A 2008-as válság utáni, világrendszer reintegrációval járó változások visszafordíthatatlanok. A globális neoliberalizmus átalakulóban, élőhalott állapotban van, a rendszer alapját jelentő felhalmozási rezsimek működnek, de azt alátámasztó geopolitikai stabilitás, a liberális demokrácia ideológiája, a pénzügyi és ökológiai rendszerek válságban vannak.

A magyarországi gazdasági-társadalmi viszonyok nem alakultak át gyökeresen, mivel az ország világgazdasági integrációja sem változott meg gyökeresen.

Semmi nem garantálja, hogy pár év múlva újra nem egy jobboldali populista kormány kerül hatalomra attól függetlenül, hogy az azt vezető pártnak mi lesz a neve. A nemzetközi trendeket figyelve világméretű autokratizálódás, militarizáció és geopolitikai feszültség szemtanúi lehetünk. A tőkés világrendszer dinamikái nem a demokratizálódásnak kedveznek.

Újra megnyílt a „Nyugathoz” tartozás lehetősége

A liberális értelmiség egyik legbájosabb vonása, hogy minden egyes választáskor regresszál 1989-be. Megint a Nyugathoz vagy Európához tartozás lett a fő kampányszöveg. Saját ismerőseim is olyan képekkel kampányoltak a közösségi médiában, amelyek szerint Az Útkereszteződés egyik irányában a Szovjetunió van, a másikban az EU. Nos, a Szovjetunió egy olyan politikai struktúra volt, amellyel a kelet-európai, illetve észak-ázsiai félperifériás államok akadályozták meg a periferizálódásukat és próbálták a tőkés logikának ellentartva újraelosztani a belső erőforrásaikat és növelni a munkások életszínvonalát. Az Európai Unió pedig egy olyan politikai struktúra, amivel a volt gyarmattartó európai államok próbálták kompenzálni gyarmatbirodalmaik elvesztését. De mindegy is! Mert a Szovjetunió felbomlott 35 éve.

Tegyük most félre egy kicsit az égtájak metonímiájában rejlő teleologikus-rasszista gondolkodást és értsük „jól”: az ezzel kampányoló politikusok és civilek transzatlanti gazdasági-katonai szövetségben kívánják megtartani Magyarországot. Mindez 1989-ben is sok illúzióval terhelt gondolat volt, de érthető. De most? Milyen Nyugathoz? Trump USA-jához, ahol az ICE nevű félkatonai szervezet vegzálja az állampolgárokat? Ahhoz a NATO-hoz, ami története legnagyobb válságában van? Németországhoz, ahol tarol a szélsőjobboldal? Azokhoz az államokhoz, amelyek fegyvert szállítottak a gázai népirtáshoz? Ahhoz, az „Európához”, ami a határait az emberi jogok rendszeresített megsértésével védi a Frontex nevű szervezet által? Ahhoz, az EU-hoz, aminek a geopolitikai-gazdasági súlya éppen beleáll a földbe?

Nincs Kelet és Nyugat. A hidegháborúnak vége, de már az általunk ismert neoliberalizmusnak is. Egy hegemóniaharc az USA és Kína között, egy feszült, nehezen kiszámítható és erősen militarizált geopolitikai helyzet, egy jelentőségét vesztő Európai Unió és egy folyamatban lévő klímakatasztrófa – ezek vannak. „Kelet” nincs. „Nyugat” nincs.

A „Nyugathoz” való tartozásunk fő mozgatórugója az volt, hogy a nyugat-európai államok a 20. század második felétől kezdődő válságsorozatot az európai integráció mélyítésével próbálták kezelni és ennek egyik fontos eszköze az EU bővítése volt: az európai centrumországok vállalatainak új piacokra és olcsó munkaerőre volt szükségük ahhoz, hogy termelésüket az élesedő világpiaci versenyhez tudják igazítani. Így lettünk a német autóipar egyik fő bedolgozója. Csakhogy a német autóipar jó nagy bajban van, és nem is várható, hogy kilábal ebből.

A „Nyugat” 1989-ben is egész más volt, mint amit a balliberális elit állított, viszont az a „Nyugat” már annyira sem létezik, mint akkor létezett.

Orbán vesztett

Orbán elvesztette a választást Magyar Péterrel szemben, és ennek örülni kell. Ám szembe kell néznünk azzal, hogy a jobboldal totális széteséséből is a jobboldal kovácsolt előnyt.

De nem is ez a legszomorúbb. Könnyű amellett érvelni, hogy eddig sem volt valódi baloldali párt a parlamentben. Igaz. Én aztán nem siratom sem a DK-t, sem a Momentumot. Azonban Orbán Viktor legnagyobb győzelme a baloldal felett, hogy egy jobboldali technokrata párt győzelmének kell örülni a baloldalon. És tényleg örülni kell, nem ironizálok, én is örülök. De közben végtelenül szomorú is vagyok, hogy ennek kell örülni. Mert a NER legnagyobb győzelme az volt, hogy sikerült bebetonoznia a velem vagy ellenem logikáját, a tertium non daturt. Mindez a politikai képzelet totális beszűkülésével járt együtt. Könnyebb volt elképzelni a kapitalizmus végét, mint a NER végét, pedig Marcuse, Jameson, Žižek és Fisher óta tudjuk, hogy azt se éppen könnyű.

Szóval Orbán nyert, ami a politikai narratíva formálását illeti, rendszerváltás a közeljövőben nem várható, Nyugat nem létezik és a jobboldali populizmus veszélye nem múlt el.

A feladat a régi: a rendszer ellentmondásaiból fakadó résekben és repedésekben kiépíteni, stabilizálni és felskálázni a rendszerellenes logikát képviselő intézményeket. De az aktuális kormányzat nem a rendszer, csak a rendszer által meghatározott struktúra. Ha a cselevési tér kitágul a baloldal számára, azt használni kell. Méghozzá okosan. De befejezve nincs semmi. A rendszer belső ellentmondásai a következő években egyre intenzívebben fognak megnyilvánulni. Ez egyszerre veszély és lehetőség. Sok minden dől el ezekben az években. Nyugalomra nem kell számítani. Ez most nem a Belle Époque.