Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Sűrűsödő viharfelhők – a rendszer elmélyülő válságát hozza 2022

Van egy népszerű meme, aminek az első képkockáján egy sárga iskolabusz tűnik fel a képen, a második képkockán pedig egy vonat gázol át a buszon. A buszra az van írva, hogy „én, miközben még mindig 2020 eseményeit próbálom feldolgozni”, a vonatra pedig az, hogy „a 2 hónap múlva beköszöntő 2022.” A meme többé-kevésbé pontosan írja le a helyzetet: hiába vagyunk még mindig azzal elfoglalva, hogy megemésszük az elmúlt 1-2 év példátlan történéseit, közben máris fel kell készülnünk egy eddiginél is zordabb időszakra.

Röviden összefoglalva:

2021-ben annak lehettünk tanúi, hogy az 1970-es évek óta tartó „hosszú lejtmenet” során kialakult és napjainkban uralkodó gazdasági rendet a klímaváltozás és a COVID-járvány sokkjai erősen kikezdték. Ennek az egyik eredménye az volt, hogy tavaly egyszerre nőtt meg jelentősen az energia, az élelmiszer, a nyersanyagok, valamint a munkaerő ára – vagyis egyszerre drágultak meg látványosan a kapitalista gazdaság termelési feltételei.

Fontos látni, hogy mindez ráadásul egy olyan időszakban történik, amikor az ipari termelés (vagyis az ún. reálgazdaság) növekedése évtizedek óta rendkívül alacsony. Ezért

2021 másik fontos trendje az volt, hogy az állami válságkezelések igyekeztek mind pénzügyi, mind hatalmi eszközökkel segíteni a nagy, tőkeerős piaci szereplők túlélését, ami a helyi nagytőke és az állami beavatkozások eddiginél is szorosabb összefonódását eredményezte az USA-tól Kínáig.

Ebben a cikkben előbb röviden felvázoljuk, hogy milyen állapotban érte a világgazdaságot a COVID-járvány és a klímaváltozás erősödő hatása; utána tárgyaljuk ennek tavalyi eredményeit, vagyis a termelési költségek elszállását és a válságkezelés nyomán fokozódó monopolizációt. Végül pedig kitérünk arra is, hogy Magyarországon hogy csapódott le mindez.

Hosszú lejtmenet

Ahhoz, hogy 2021 fejleményeit megértsük, előbb tisztáznunk kell, hogy milyen világgazdasági környezetbe hasított bele a COVID és a fokozódó klímaválság.

A kapitalizmus második világháborút követő, az USA által dominált felhalmozási ciklusa az 1970-es évekre kifulladt: az ebben a ciklusban meghatározó fordista nagyipari termelési modellhez egyre több ország zárkózott fel, a megnövekedett termeléshez pedig a rendszer nem tudott megfelelő keresletet teremteni. A folyamatos növekedés logikájába ez természetesen nem fért bele, emiatt az ekkor elinduló globális neoliberális reformhullám ezt a válságot igyekezett a tőke javára kezelni.

Az egyik ilyen válságkezelési technika a termelés teljes átalakítása volt. A profitabilitás visszaállítása érdekében költségeket kellett csökkenteni, ennek az erőfeszítésnek a részeként pedig a termelést ún. globális értékláncokba szervezték. Vagyis az egyes termelési folyamatokat az 1980-as évektől a lehető legolcsóbb munkaerőt kínáló régiókba (például Dél-Kelet Ázsiába és Kelet-Európába) telepítették; az alsóbb beszállítói szinteket megversenyeztették egymással; a globálisan szétszórt termelési pontok között a szükséges anyagokat és alkatrészeket éppen a felhasználás pillanatában (angolul: just in time) szállították ki; a munkaerőt pedig rugalmasították, ezért vált meghatározóvá a részmunkaidős foglalkoztatás, a meghatározott idejű alkalmazás vagy a munkaerő-kölcsönzés. Így alakultak ki tehát azok a nagy távolságú, komplex, pénzügyi logika szerint vezérelt beszállítói láncok, amelyekben egy-egy alapanyag vagy termék több százezer kilométert tesz meg.

Konténerhajó halad át a Panama csatornán; fotó: Biberbaer / Wikipedia.

A másik válságkezelő technika az 1970-es évek válsága után az volt, hogy a tőke az egyre alacsonyabb megtérülést kínáló termelésből a pénzügyi piacokra menekült. Ezért nőtt meg az 1980-as évektől a tőzsdék, tőkealapok, bankok és hitelintézetek mérete és befolyása a gazdaságban. Ezt a folyamatot röviden financializációnak nevezzük. Mivel ennek a folyamatnak a hatására

egyre több és több tőke kereste a lehető legmagasabb megtérülést, ezért a gazdaság és a társadalmi élet újabb és újabb területeit kezdték el piacosítani.

Ennek eredményeként a financializáció és a globális értékláncok logikája már nemcsak a hagyományos értelemben vett ipari termelésben (például az autóiparban) vált uralkodóvá, hanem a mezőgazdaságban, az energetikában vagy a lakhatásban is.

Ezek a válságkezelési technikák (és a gazdasági szabályozást ezek javára átíró neoliberális reformok) az 1980-as és 2000-es évek között képesek voltak időszakosan visszaállítani a gazdasági növekedést. A reálgazdaságban azonban a profitabilitás továbbra is viszonylag alacsony volt, ami a piaci koncentráció és a monopolizáció irányába tolta a gazdaságot. Ez azt jelenti, hogy a nagy, tőkeerős gazdasági szereplők folyamatos területfoglalással, a kisebb-nagyobb versenytársak kiszorításával igyekeztek fenntartani saját profitabilitásukat. Ezen folyamatok – vagyis a globális értékláncok kiépülése, a financializációnak köszönhetően rendelkezésre álló rengeteg tőke, valamint a monopolizáció – eredményeként jöttek létre azok a gigantikus multinacionális cégek és pénzügyi vállalatok, amelyek napjainkban dominálják a gazdaságot.

Mivel a 2008-as válsággal a neoliberális felhalmozási ciklus lendületét vesztette, ezért

ezek a folyamatok az egyre lassuló GDP-növekedés miatt tovább fokozódtak. Magyarul: egyre több olcsó tőkéből egyre nagyobbra hizlalt vállalatok szervezték meg a gazdasági élet minden aspektusát, időben és térben a végletekig feszített értékláncokon keresztül.

Mondani sem kell, hogy ez egy szélsőségesen sérülékeny helyzet, amely a COVID-járvány és a klímaváltozás sokkjainak hatására alapjaiban remegett meg.

Ennek két látványos eredménye volt 2021-ben. Az egyik a termelési költségek (az energia, az alapanyagok, a munkaerő és az élelmiszer) árának egyidejű növekedése. A másik pedig a fennálló viszonyokat menteni próbáló állami válságkezelések további monopolizációt és financializációt erősítő hatása, ami sok más mellett az USA és Kína közötti viszonyt is tovább élezte. Ezekről az idei fejleményekről lesz szó részletesebben alább, végül pedig kitérünk arra is, hogy Magyarországon hogy csapódtak le ezek a folyamatok.

Az egyre kevésbé olcsó természet

A kapitalizmus sikeréhez, azaz a folyamatos gazdasági növekedéshez elengedhetetlenül fontos, hogy a rendszer a legfontosabb erőforrásokhoz (az energiához, a nyersanyagokhoz, a munkaerőhöz és az élelmiszerhez) a lehető legolcsóbban jusson hozzá. Ha ezeknek az ára nő, az veszélyezteti a tőkefelhalmozást, ezért a rendszer a technológiai újítások és a földrajzi terjeszkedés valamilyen kombinációjával próbálja kezelni a helyzetet. Ezt nevezi Jason Moore az Olcsó Természet rendszerének.

2021 egyik fontos trendje volt, hogy az olcsó természet hirtelen nem volt már olyan olcsó többé. Másképpen fogalmazva: a financializációra és a globális értékláncokra épülő neoliberális gazdaság a koronavírus és a klímaváltozás sokkjai hatására egyre kevésbé képes olcsó erőforrásokat biztosítani a gazdasági növekedéshez.

De nézzük meg röviden az egyes erőforrások helyzetének alakulását.

A leglátványosabb áremelkedés Európában az energia, azon belül is elsősorban a gáz piacán ment végbe. Míg 2020 végén átlagosan 25-30 euróba került egy megawattóra gáz, addig 2021 végén már 400-500 eurós(!) árakkal kellett számolni. Idén tehát hirtelen véget ért az a 2014 óta tartó időszak, amikor nagyon olcsón lehetett gázhoz jutni. A 2010-es évek alacsony gázárai mögött egy technológiai újítás állt: az Egyesült Államokban feltalálták az ún. repesztéses technológiát (angolul: fracking), amivel elkezdtek nagy mennyiségben kőolajat, illetve palagázt kitermelni, ezt pedig cseppfolyós formában (angolul: liquefied natural gas vagy LNG) szállították és adták el külföldön.

Az amerikai gáz elöntötte a világpiacot, aminek köszönhetően 2014-ben bezuhant a gáz ára. Ez az áresés újabb lökést adott az európai energiarendszer kétezres évek eleje óta zajló radikális piacosításának. Ahogy arra Adam Tooze remek elemzése is rámutat: az EU anyagi erőforrást és infrastrukturális fejlesztést nem sajnálva integrálta a maga energiarendszerét a globális energiapiacba: elkezdett nagyobb mennyiségben amerikai gázt vásárolni, a hosszú távú gázszerződéseket pedig tőzsdei árazásra cserélte. Vagyis itt is megjelent a financializáció és a hosszú értékláncok logikája, ami nagyon kiszolgáltatottá és sérülékennyé tette az európai energiarendszert.

Így értük el 2021 második felét, amikor is hirtelen gázhiány alakult ki. Ennek legalább két fő oka van: egyrészt Oroszország felől gazdasági és politikai megfontolások miatt kevesebb gáz érkezik mint korábban. Másrészt Kínában különböző okokból akadozott a szénellátás, az így keletkezett energiahiányt pedig amerikai gázzal pótolták, ami felnyomta az LNG árát. Azaz Európa most már Kínával is kénytelen versenyezni a gázért, ez pedig a közeljövőben egészen biztosan így is marad.

Légifelvétel egy épülő LNG terminálról 2013 júniusában az ausztrál Curtis -szigeten. Forrás: Wikipedia.

Ebben a helyzetben a gáz csak akkor válna olcsóbbá, ha bővülne a kínálat. Erre Oroszország felől van esély, ha sikerül rendezni az orosz gázexport csökkenése mögött meghúzódó gazdasági és geopolitikai konfliktusokat. Az amerikai gázkitermelés növekedése azonban erősen kérdéses, ugyanis a repesztéses technológia rendkívül drága, az amerikai palagáz-ipar irdatlan veszteségeket halmozott fel az elmúlt tíz évben, emiatt pedig a befektetők ma már vonakodva adnak csak pénzt új beruházásokra.

A gáz kínálati oldala mellett a megújuló energia jelenthet még megoldást a magas energiaárakra. Ugyanakkor azt látjuk, hogy hiába lett jelentősen olcsóbb a napelemek előállítása, a folyamatosan növekedő energiaigények miatt a megújulók aránya érdemben nem nőtt a fosszilis energia súlyához képest – ez a trend pedig feltételezhetően nem a következő egy-két évben fog megváltozni.

Mindezek miatt nagyon úgy tűnik, hogy a drágább energia a következő években velünk marad. Valamennyi csökkenés elképzelhető (ahogy az 2021 utolsó napjaiban be is következett), de a legtöbb elemző szerint az szinte biztosra vehető, hogy az árak nem fognak visszatérni a 2014 és 2020 közötti alacsony szintre.

Az energia mellett a nyersanyagok és a termeléshez szükséges hozzávalók terén is komoly fennakadások voltak 2021-ben. Alig akadt olyan iparág a reálgazdaságban, amelyiket nem sújtott alapanyaghiány. Nem volt elég fa, papír, alumínium, építőanyag és mikrochip, ami felnyomta ezeknek a termékeknek az árát.

Ezen a téren a problémák jelentős része valamilyen módon a COVID-járványhoz köthető. Egyrészt hirtelen átalakultak bizonyos fogyasztói szokások (például a home office miatt egyik napról a másikra kevesebb irodai papírszerre és több háztartási papírtermékre volt szükség); másrészt a néhány országban bevezetett COVID-segélyeknek köszönhetően sok terméktípusra megugrott a fogyasztói kereslet; harmadrészt a tavalyi leállások nyomán példátlan felfordulás alakult ki a szállítmányozásban.

Ahogy azt már jeleztük: itt is arról van szó, hogy az 1970-es évek válsága után hosszú globális értékláncokba szervezett termelés és értékesítés, valamint a just in time szállítmányozás rendszere nem képes érdemben kezelni az olyan külső sokkhatásokat, mint amilyen a mostani COVID-járvány.

Első ránézésre persze úgy tűnhet, hogy időszakos problémákról van szó csupán: a cégek idővel rendezik soraikat, a termelést hozzáigazítják a megváltozott fogyasztási szokásokhoz, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Ennél azonban bonyolultabb a helyzet, több okból is. Az egyik az, hogy a megnőtt kereslet miatt lóhalálában kiépített termelési kapacitások miatt könnyen túltermelési válság alakulhat ki bizonyos piacokon. A mikrochipek esetében például már erre figyelmeztetnek elemzők.

Az alapanyag-válság lehetséges elhúzódásának másik oka lehet, hogy bizonyos újonnan felfutó iparágakban még nem sikerült megfelelően kiépíteni az értékláncokat. Ilyen például a lítiumpiac, ami a napelemek és akkumulátorok, vagyis a zöld kapitalizmus egyik fontos alapanyaga. A hirtelen felfutó keresletet azonban még nem tudta lekövetni a kínálat: piaci elemzők 2022-re is szűkösséget jósolnak lítiumból, amit fokozhat a növekvő társadalmi ellenállás az erősen környezetromboló lítiumbányákkal szemben.

Tüntetés a Rio Tinto vállalat lítium-bányászati beruházása ellen Szerbiában 2020 októberében (Forrás: Podrinjski Antikorupcijski Tim Facebook-oldala)

Az energia- és az alapanyagválság mellett a munkaerőhiány a harmadik tényező, amely idén megdrágította a tőkés termelést. Ez a probléma itthon az elvándorlás miatt hosszú évek óta ismert, ám mostanra a centrumországokban, különösen az USA-ban és Nagy-Britanniában is akut problémává vált – a témával tele volt a mainstream sajtó az év második felében. Az Egyesült Államokban körülbelül 4 millió, más becslések szerint 7 millió ember hiányzik a munkaerőpiacról. Az okok itt is sokfélék: a vírus miatt szigorodó beutazási korlátozások visszafogták a vendégmunkások számát; a COVID miatti halálozások és megbetegedések miatt sokan estek ki a munkából; a Trump és Biden által elrendelt válságintézkedések (COVID-csekkek, kilakoltatási és diákhitelfizetési-moratóriumok) csökkentették a háztartásokra nehezedő anyagi nyomást; a száguldó tőzsdék miatt nőnek a középosztály megtakarításai, ezért sokan választották a korai nyugdíjazást; és így tovább.

Ez pedig kiegészül a még aktív dolgozói réteg erősödő elégedetlenségével: rekordszámban mondanak fel emberek a munkahelyeiken, és a szakszervezeti aktivitás is megnőtt az elmúlt évekhez képest. Az amerikai sajtó egyenesen Sztrájktóbernek nevezte októbert, amikor többek közt 10 ezer ember sztrájkolt a John Deere vállalatnál. Érdemes hozzátenni ugyanakkor, hogy az USA-ban a sztrájkok száma történeti összehasonlításban továbbra is elenyészően alacsony, elsősorban a hagyományosan szervezett iparágakra korlátozódik, és kevés esély látszik arra, hogy osztálytudatos mozgalommá nője ki magát.

Ezzel együtt is a munkaerőhiány, illetve az aktív dolgozók elégedetlensége a bérek növekedéséhez vezetett. És mivel általában a bérköltség teszi ki a vállalatok kiadásainak legnagyobb részét, ezért az energia- és nyersanyagdrágulás mellett valószínűleg ez okozza a legkomolyabb fejtörést a gazdasági szereplőknek. Az amerikai kormány már be is lengetett néhány lépést, amivel megpróbál embereket visszaterelni a munkaerőpiacra: Biden elnök például december közepén bejelentette, hogy nem hosszabbítja meg a diákhitel-moratóriumot.

Ezek a kisebb lépések azonban nagy valószínűséggel nem lesznek képesek megoldani a munkaerőhiány strukturális problémáját. Ebben a helyzetben jellemzően két megoldás áll a tőke rendelkezésére: az egyik a termelés kiszervezése olyan helyekre, ahol olcsóbb a munkaerő (ahogy az az 1970-es évek válsága után is történt), a másik pedig az automatizáció és a robotizáció felpörgetése. Napjainkban azonban mindkét opció előtt komoly akadályok vannak.

A kiszervezés fő célországa az elmúlt évtizedekben Kína volt, ám az ottani munkaerő a középosztályosodásnak és az iparosítást követő sztrájkoknak köszönhetően már nem olyan olcsó többé. Ezzel párhuzamosan viszont ma már nem nagyon vannak olyan könnyen kiaknázható területek, ahol hatalmas számú, jól megszervezett olcsó munkaerő állt rendelkezésre. Az automatizációval pedig az a probléma, hogy a reálgazdaságba fektetett tőke megtérülése évtizedek óta rendkívül alacsony, ezért összehasonlításban nem igazán éri meg az automatizációhoz szükséges kutatás-fejlesztésbe és termelőkapacitásokba fektetni a pénzt.

Ezzel párhuzamosan a bérnövekedés mögött egy másik fontos tényező is felsejlik: az élelmiszerek árának növekedése. Ehhez megint csak hozzájárulnak aktuális történések is (például az energiaárak emelkedése miatt drágább lett a műtrágya), de alapvetően egy hosszú távú folyamatról van szó. Az élelmiszerek ára a kétezres évek eleje óta folyamatosan nő. Ennek az egyik oka a klímaváltozás és az ahhoz köthető szélsőséges időjárás. A másik ok pedig az ipari mezőgazdaság jelenlegi formájának válsága: a második világháború utáni innovációk, a nemesített fajokra, műtrágyára és erőteljes vegyszerezésre épülő mezőgazdasági forradalom (ún. zöld forradalom) kifulladt.

Virágzik a repce a tavaszias melegben a Zala megyei Hahót határában, a 74-es fõút mellett 2022. január 4-én. MTI/Varga György

Ahogy arra Jason Moore is rámutat, manapság egyre több kalória befektetése kell ahhoz, hogy egy kalóriát megtermeljünk. Nem kizárt, hogy a kapitalizmus képes lesz egy újabb termelési forradalommal újrateremteni az olcsó élelmiszer rendszerét, ennek azonban egyelőre kevés nyomát látjuk. A növekvő élelmiszerárak miatt pedig a dolgozók magasabb béreket fognak követelni, tehát a munkaerőhiány strukturális problémái mellett ez is hozzájárul majd a folyamatos béremelési kényszerhez.

Összegezve: az 1970-es évek válságára adott válaszként, a financializációra és a globális értékláncokra épülő neoliberális gazdasági rendszer a koronavírus és a klímaváltozás sokkjai hatására egyre kevésbé képes olcsó erőforrásokat biztosítani a gazdasági növekedéshez.

A tökéletes vihar

A helyzetet tovább bonyolítja az a gazdasági környezet, amelyben mindez történik. Ahogy arra Michael Roberts közgazdász a JP Morgan vagy a McKinsey adatai alapján rámutat, az ipari termelés (vagyis az ún. reálgazdaság) profitabilitása rendkívül alacsony. Ez egy hosszú távú tendencia része, amiben közrejátszik az is, hogy például az 1929-es világválsággal, vagy a második világháborúval ellentétben sem 2008-ban, sem 2020-ban nem ment végbe ún. „kreatív rombolás”: vagyis nem semmisültek meg elavult és alacsony termelékenységű termelőerők, amelyek helyébe új technológiák és iparágak léphettek volna.

Ehelyett a világ nemzeti bankjai olcsó hitelekkel és olcsó pénzzel tartják mesterségesen életben a reálgazdaság zombivállalatait. Miközben a termelés növekedése alacsony, a tőke a magasabb hozamok reményében a pénzpiacokra és az ingatlanpiacra menekült. Mondani sem kell, hogy a termelési költségek fent részletezett drágulása tovább csökkenti az egyébként is alacsony növekedési kilátásokat. Más szóval a 2020-as években még a 2010-es éveknél is lomhább reálgazdasági környezetre számíthatunk.

Ebben a helyzetben a monopolizáció további fokozódása várható, aminek voltak látványos jelei idén is. Konkrétan arról van szó, hogy válságkezelés címén az államok pénzügyi és hatalmi eszközökkel igyekeznek segíteni a nagy, tőkeerős piaci szereplők további térfoglalását. Mivel a növekedési kilátások siralmasak, és a piaci koncentráció már most is nagy, ezért a globális óriásvállalatok és a nemzetközi tőkés frakciók csak egymás rovására tudnak tovább terjeszkedni – ezekben a konfliktusokban pedig az államok egyre nagyobb szerepet vállalnak.

A jelenség egyik látványos megnyilvánulása Kínában történt idén. Ahogy arra a Johns Hopkins Egyetem szociológusa, Ho-Fung Hung rámutat, Kínában az elmúlt két-három évtizedben egy kétosztatú gazdaság alakult ki, egyik oldalon az állami tulajdonban lévő cégekkel, a másik oldalon pedig a liberalizáció nyomán kiépülő magánvállalatokkal. A 2008-as gazdasági válság mindkét szektort megütötte: az exportpiacokon a válság hatására hirtelen jóval kisebb lett a kereslet, mint korábban; a belföldi kereslet pedig nem tudta kipótolni ezt a kiesést, mivel az addigi növekedés elsősorban a helyi eliteket gazdagította, a fejlődés eredményei kevésbé „csorogtak le” a kínai lakosság szintjére.

Ebben a helyzetben a kínai állam kénytelen volt egyre több hitellel életben tartani az egyre alacsonyabb profitabilitású óriásvállalatokat mind az állami, mind a piaci szektorban. Az egyre komolyabb adóssággal terhelt, egyre alacsonyabb növekedést produkáló gazdasági környezetben a két szektor már csak egymás rovására képes területeket szerezni, így fokozatosan éleződik a konfliktus közöttük. Az erős politikai kapcsolatoknak köszönhetően az állami szektor áll jobban ebben a küzdelemben, amihez újabb lökést adott az idén bejelentett „Közös Jólét” (Common Prosperity) nevű program. Ennek keretén belül a kínai állam különféle szankciókat vetett ki a magánvállalatok által dominált szektorokra: megakadályozta az Alibaba fintech leányvállalatának amerikai részvénykibocsátását, és komoly monopóliumellenes bírságot rótt ki az Alibabára; betiltotta a for-profit oktatási intézményeket; és szigorításokat vezetett be a technológiai cégekkel szemben.

Hung szerint az Evergrande nevű gigantikus ingatlanfejlesztő cég válsága is ebben a keretben értelmezhető: a kínai állam nem fogja megakadályozni a magánkézben lévő ingatlancégek zászlóshajójának bedőlését, hogy így csináljon helyet az állami tőkének az ingatlanpiacon. A magánszektor megregulázása mellett a „Közös Jólét” program másik pillérét a belföldi keresletet növelni hivatott jóléti intézkedések jelentik. Kína tehát az állami tőke megerősítésével igyekszik válaszokat találni a 2008-as és a 2020-as válságok kihívásaira.

A centrumországokban, és azon belül is elsősorban az USA-ban az állam által aktívan támogatott monopolizációs törekvések éppen a Kínával szembeni konfliktusban fejeződnek ki.

Az amerikai és kínai tőkés gazdaságok közti viszony kifejezetten szimbiotikus volt 2008-ig: a kínai olcsó munkaerővel gyártott, nyugati fogyasztókat ellátó termékek az értéklánc felső szintjén nyugati cégeknek hoztak profitot, de a kínai iparosítást is segítették.

A kínai ipar egyre erősebb felzárkózása az értékláncon belül azonban véget vetett ennek a baráti viszonynak – a techiparban kitörő „kereskedelmi háború” nagyrészt ennek köszönhető. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a 2008 utáni kínai gazdasági válságkezelés sértette egyes amerikai cégek érdekeit: a gazdaságpörgető állami beruházásoknál a kínai cégeket hozták helyzetbe az amerikai cégek rovására. A hitelből kiépülő gigantikus fejlesztési kapacitásokat pedig az Övezet és Út Kezdeményezés (angolul: Belt and Road Initiative, BRI) keretén belül elkezdték külföldön is bevetni, ami szűkítette egyes amerikai nagyvállalatok piacait és sértette az USA geopolitikai érdekeit.

A COVID-járványt követő válságkezelés mind az USA-ban, mind az EU-ban Kína felemelkedésére reagálva megnövelte az állami beavatkozást a tőkefelhalmozás fenntartásában. Ennek az egyik megnyilvánulása a jelentős állami forrásokkal megtámogatott nagyszabású infrastruktúra-fejlesztés. Biden elnök idén novemberben elfogadott, 1,2 ezer milliárd dolláros, komplex, infrastruktúra-fejlesztésről szóló törvényjavaslata az amerikai fejlesztőcégeknek dob régóta várt mentőövet. Ezzel párhuzamosan az Európai Unió szintén idén elkezdte kidolgozni egy alternatív Övezet és Út Kezdeményezés tervét, ám ebből egyelőre kevés konkrétum látszik.

A fokozott állami beavatkozás másik megnyilvánulása az ún. iparpolitika előtérbe kerülése. Ez a kínai állam aktív szerepére hivatkozva az ipari fejlesztésben közvetlen állami segítséget nyújt stratégiai iparágaknak. Ezek egyrészt a kereskedelmi háború és COVID-hatások miatt kialakuló hiányterületek (mint a chipgyártás), ahol Kínától függetlenül termelési kapacitásokat igyekeznek kiépíteni.

Az iparpolitika másik fő fókusza a hadi- és biztonsági iparral egyre inkább összefonódó techipar, ami az amerikai gazdaság jelenlegi domináns ágazatának nyújt segítséget egy kiéleződő globális versenyben. Ezeket a proaktív állami beavatkozásokat egyesek a neoliberalizmus végeként ünneplik. Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy ugyanúgy,

ahogy a neoliberalizmus is a kapitalizmus válságkezelő megoldása volt az 1970-es éveket követően, úgy az élénkülő állami aktivitás is az aktuális válságra adott válasz, ami a tőkefelhalmozást hivatott stabilizálni.

Az állami segítséggel zajló monopolizáció leglátványosabb és egyben legaggasztóbb megnyilvánulása az a háborús készülődés, amit az Egyesült Államok és Kína viszonyában idén is láttunk. Miközben egyelőre úgy tűnik, hogy a Demokrata Párton belüli töréspontok miatt el fog bukni Biden elnök Build Back Better nevű szociális és klímaprogramja, addig a hadászati kiadások emelése ismét csont nélkül ment át az amerikai törvényhozáson.

Ennek eredményeként az USA 2022-ben körülbelül 768 ezermilliárd dollárt fog költeni „védelmi” célokra. Míg Kína katonai kapacitása és hadi költségvetése messze elmarad az USA-étól, az utóbbi erősödő katonai és politikai jelenléte a dél-ázsiai régióban robbanékony helyzethez vezethet. A válság nyomán kialakuló – és a klímaváltozás miatt várhatóan erősödő – társadalmi és politikai bizonytalanság globálisan is a katonai és hadipari befektetések növekedéséhez vezet. Egy friss tanulmány szerint a legnagyobb kibocsátó országok kétszer annyit költenek fegyveres határvédelemre, mint klímaintézkedésekre.

Eközben Magyarországon

Magyarország kifejezetten nyitott, félperifériás gazdaság, ezért a fentebb említett tendenciák – vagyis a termelési költségek robbanása, illetve a monopolizáció – hozzánk is hamar begyűrűztek.

Az energiaár-robbanás természetesen Magyarországot sem kerülte el, ám a jelenség a helyi politikai és gazdasági viszonyoknak köszönhetően itthon sajátos formát ölt. A Magyarországon működő cégek és közintézmények azonnal megérezték a megsokszorozódó energiaárakat, a 2013-ban bevezetett lakossági rezsicsökkentés miatt azonban a magyar háztartások gyakorlatilag egyáltalán nem érzékelik a változásokat.

Ha a gáz ára 2022-ben is a mostanihoz hasonlóan magas marad, akkor az óriási terhet, egyes számítások szerint 500-800 milliárd forintnyi többletköltséget jelent majd az államháztartásnak.

Azt is látni kell ugyanakkor, hogy az elszabaduló energiaárak tovább fokozhatják a magyar energiapiac NER által szorgalmazott koncentrációját: a bedőlő kisebb energiacégek helyét állami vagy NER-közeli szereplők veszik át. Hasonló tendenciák tűntek fel az üzemanyag piacán is. Az energiaárak emelkedése ugyanis az üzemanyag árát is húzta magával. A gyors drágulást a kormány a benzin árának maximalizálásával igyekezett megakadályozni. A monopolizációs törekvéseknek megfelelően a MOL szinte azonnal bejelentette, hogy kész átvenni a hatósági árazás miatt megszoruló független benzinkutak üzemeltetését.

Mivel Magyarország gazdasága elsősorban a feldolgozóiparra – és ezen belül is az autóiparra – épül, ezért a nyersanyagok drágulása, valamint az ellátási problémák is azonnali, jól látható nyomot hagytak a gazdaságon. A chiphiány miatt több magyarországi autógyár is kénytelen volt hetekre leállítani vagy csökkenteni a termelést, ami a bruttó hazai termék vártnál alacsonyabb növekedését és a külkereskedelmi mérleg romlását eredményezte.

Az alapanyaghiány másik fő frontja itthon az építőanyagok árának robbanása volt. Mivel az építőipar mind a NER gazdasági hátországának, mind a Fidesz osztálypolitikájának egyik fontos pillére, ezért ebben a témában még Orbán Viktor is azonnali lépéseket sürgetett – ám ez a drágulás globális folyamataira érdemi hatással nem volt. Sőt, a jelek szerint az árrobbanás 2022 elején tovább folytatódik.

Ahogy korábban említettük, a munkaerőhiány problémája a nyugatra történő elvándorlás miatt nem újkeletű Magyarországon, ám részben a COVID-járvány hatására a kérdés ismét napirendre került. A kormány a problémát évek óta a külföldi, EU-n kívülről érkező munkavállalók számának növelésével igyekszik orvosolni. Idén ezzel kapcsolatban annyi újítás történt, hogy a külföldi tulajdonban lévő cégek az eddigi 10 százalékos limit helyett már a munkavállalói létszámuk 20 százalékáig alkalmazhatnak külföldi munkavállalókat.

Részben a munkaerőhiánynak, részben a közelgő választásoknak köszönhetően idén is folytatódott a béremelési trend: a kormány 2022. január 1-től bruttó 200 ezer forintra emelte a minimálbért és bruttó 260 ezer forintra a garantált bérminimumot. A bértorlódás elkerülése végett a legtöbb vállalat a magasabb bérkategóriákban is kénytelen volt jelentősen emelni. A kormány a versenyszférában 2022-re 12,7%-os bérnövekedést vár.

Látni kell azonban, hogy az elszálló energia- és nyersanyagárak mellett sok piaci szereplő – elsősorban a hazai piacra termelő, magyar tulajdonú vállalkozások – képtelenek lesznek lépést tartani ezzel a tempóval. Ebből kifolyólag több iparágban tovább folytatódik majd a monopolizáció,

amely során a bedőlő kisebb vállalkozások helyét nagy tőkeerős szereplők (multicégek és NER-közeli érdekeltségek egyaránt) veszik majd át.

A további bérnövekedést az élelmiszerek árának fentebb már részletezett emelkedése is ki fogja kényszeríteni. Az élelmiszerárak drágulása miatt idén tovább nőtt a kormányzati aktivitás az agrárium és a kiskereskedelem területén. Az év elején Vidékfejlesztési Kormánybizottságot hoztak létre – várhatóan ez az intézmény valósítja majd meg az elsősorban a hazai feldolgozóipar és kiskereskedelem fejlesztésére irányuló agrárreformot. Ehhez a célhoz a 2021 és 2027 közötti időszakra több mint 4000 milliárd forintnyi saját forrást rendelt a kormány. Mivel az egyik kiemelt cél a hazai tulajdon növelése a kiskereskedelemben, ezért idén decemberben újabb különadót vezettek be, ami kizárólag a nagy, külföldi tulajdonban lévő láncokat sújtja majd.

A mezőgazdaságban megfigyelhető hosszú távú áremelkedés miatt az agrárium a hazai tőkefelhalmozás egyik fontos terepévé válhat. Ez azonban szinte biztosan nem jelent majd olcsóbb élelmiszerárakat a hazai fogyasztók számára, így az élelmiszerdrágulással továbbra is számolni kell.

Fontos megjegyezni azt is, hogy az általános áremelkedést Magyarországon a forint évek óta tartó, folyamatos és tudatos leértékelése is okozza. 2013 óta ugyanis a Magyar Nemzeti Bank kezében ez volt az egyik eszköz – az alacsony kamatszint és a különféle hitelprogramok mellett –, amivel élénkítette a gazdaságot. Piaci elemzők szerint azonban ez a politika mostanra fenntarthatatlanná vált. Az egyre olcsóbb forint miatt folyamatosan dráguló import mellett ugyanis a bérek is folyamatosan nőttek, a kettő kombinációjából pedig tartósnak tűnő inflációs probléma alakult ki. A jegybank erre reagálva 2021 decemberében többlépcsős kamatemelésbe kezdett.

Zsiday Viktor gyorselemzése szerint ez egy új monetáris politika előszelét jelzi: „a 2013-2021 közötti monetáris politikának vége, és a következő években a gyengülő forint-alacsony kamatok helyett stabil forint-magas kamatok kombót fogunk látni.” A magas kamatok ugyanakkor az államadósság finanszírozását is megdrágítják majd.

Ez azért különösen fontos kérdés most, mert részben a COVID-válság hatására, részben a közelgő választások miatt a kormány szakított a szigorú költségvetési politikájával, és hagyta elszállni a hiányt. 2022-re uniós összehasonlításban is magas, 5,9%-os hiánycélt jelentettek Magyarországon, ám a jegybanki kamatemelésekkel egyidőben a kormány bejelentette, hogy jelentős gazdasági megszorítások árán igyekszik az idei évi hiányt 4,9%-ra csökkenteni.

A fentiekből röviden azt a következtetést vonhatjuk le, hogy akár a Fidesz, akár az ellenzék nyeri a választásokat, a világgazdaság tendenciái miatt komoly kihívások várnak rá: a termelési költségek növekedése a lakossági fogyasztás szintjére is egyre inkább be fog gyűrűzni, az erősödő államháztartási szigor azonban csökkenti majd a kormány mozgásterét a megoldások keresésében.

A válság költségeinek piaci cégekre tolása (ár- és kamatstopok formájában) továbbra is lehetőség marad, ám ennek eredményeként sok piaci szereplő fogja feladni a versenyt, helyükre pedig nagy, tőkeerős vállalatok – multinacionális cégek és NER-közeli érdekeltségek – fognak benyomulni.

Kiemelt kép: MTI/Varga György