Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Immanuel Wallerstein: A kapitalizmus a végét járja

A kapitalizmus második világháború után kezdődő felívelő szakasza harminc éve véget ért, és  beléptünk a kapitalista rendszer történetének végső fázisába. A domináns szereplők minden technikailag lehetséges lépést meg fognak tenni az egyensúly helyreállítása érdekében, ami azonban nagyon valószínű, hogy nem jár majd sikerrel. Így vélekedett a múlt héten elhunyt Immanuel Wallerstein társadalomtudós és aktivista néhány hónappal a 2008-as pénzügyi világválság kirobbanását követően. Antoine Reverchon 2008. október 11-én a Le Monde-ban megjelent interjúját közöljük újra, mely magyarul először 2008-ban, az Eszmélet 20. évfolyam 80. számában jelent meg.

Antoine Reverchon: Ön egyik aláírója volt a 2005-ös Porto Allegre-i Szociális Fórumon elfogadott kiáltványnak („Tizenkét javaslat egy másfajta világért”), és az alterglobalizációs mozgalom egyik szellemi kezdeményezőjeként tartják számon. Alapítója és vezetője volt a New York-i Állami Egyetemen, Binghamtonban működő Fernand Braudel Centernek, amely a civilizációk és gazdasági rendszerek történeti folyamatait tanulmányozza. Hogyan helyezi el a jelenlegi gazdasági és pénzügyi válságot a kapitalizmus történetének „hosszú idejű” fejlődésében?

Immanuel Wallerstein: Fernand Braudel (1902–1985) különbséget tett a „hosszú időtartam” – ahol az ember és a környező anyagi világ kapcsolatát szabályozó rendszerek váltják egymást a történelemben – és az ezeken a szakaszokon belüli hosszú, konjunkturális ciklusok között, amelyeket olyan közgazdászok írtak le, mint Nyikoláj Kondratyev (1892–1938) vagy Joseph Schumpeter (1883–1950). Manapság egyértelműen egy Kondratyev-ciklus B fázisában vagyunk, amely harminc–harmincöt esztendeje vette kezdetét egy olyan A szakasz után, amely 1945 és 1975 között a kapitalista világrendszer ötszáz éves történetének leghosszabb ilyen periódusa volt.

A ciklus A szakaszaiban a profitot az anyagi – ipari vagy egyéb – termelés generálja; a B fázisokban viszont a kapitalizmus, hogy továbbra is profitot realizálhasson, kénytelen pénzformát ölteni és spekulációba menekülni. Harminc év óta tart a vállalatok, az államok és a háztartások tömeges méretű eladósodása. Ma a Kondratyev-féle B fázis utolsó szakaszában vagyunk, amikor a virtuális hanyatlás valóságossá válik, s a buborékok sorra szétpukkadnak: egymást követik a csődök, nő a tőkekoncentráció, fokozódik a munkanélküliség, s a gazdaság valódi deflációs helyzetet él át.

Azonban a konjunktúraciklus jelenlegi pillanata ma egybeesik egy olyan átmeneti szakasszal, amely két hosszú időtávú rendszert választ el egymástól, s amelyet ezért súlyosbít is. Véleményem szerint, harminc éve beléptünk a kapitalista rendszer történetének végső fázisába. A mostani szakaszt alapvetően az különbözteti meg a korábbi egymást követő konjunkturális szakaszoktól, hogy a kapitalizmus immár nem képes „rendszert alkotni”, a fogalomnak a fizikus és vegyész Ilja Prigozsin (1917–2003) által használt értelmében. Elmélete szerint, ha valamely biológiai, kémiai vagy társadalmi rendszer túlzottan és túl gyakran eltér a stabilitás állapotától, többé nem képes visszanyerni egyensúlyát, s ekkor elágazódás, „bifurkáció” következik be. A helyzet kaotikussá válik, kicsúszik az addig uralkodó erők ellenőrzése alól, s harc bontakozik ki – nem egyszerűen a rendszer fenntartói és ellenfelei, hanem valamennyi szereplő között – a régit fölváltó új rendszer meghatározása körül. A „válság” szó használatát én az ilyen időszakokra tartom fenn. Nos: válságban vagyunk. A kapitalizmus a végéhez ér.

Augusztus 31-én meghalt Immanuel Wallerstein, a kortárs társadalomtudomány és kritikai baloldal egyik legnagyobb hatású gondolkodója. A többek közt általa kidolgozott világrendszer-elmélet az egyik olyan gondolkodási keret, amely valóságunk értelmezésében és a kiút keresésben mankóként szolgálhat számunkra. A napokban Wallerstein néhány nagy hatású, rövid kommentárjával és interjújával emklékezünk a tudósra és aktivistára.

Wallerstein számos kommentárja, cikke, interjúja és több könyve jelent meg magyarul, Bevezetés a világrendszer-elméletbe c. könyve a L’Harmattan kiadó és az Eszmélet jóvoltából ingyen hozzáférhető.

Miért nem inkább csupán a kapitalizmus újabb mutációjával van dolgunk, olyannal, mint korábban a kereskedelmi kapitalizmusról az ipari kapitalizmusra, majd az ipari tőke uralmáról a pénztőke uralmára való áttéréskor láttunk?

A kapitalizmus mindenevő, s onnan szerzi a profitot, ahol az az adott pillanatban a legnagyobb. Nem elégszik meg morzsákkal, ellenkezőleg, a profit maximalizálására törekszik, s ennek érdekében monopóliumokat hoz létre. A legutóbb is ezzel próbálkozott a biotechnológia és az informatikai technológia terén. De úgy vélem, a rendszer valós fölhalmozási lehetőségei immár elérték határaikat. A kapitalizmus, amióta a XVI. század második felében megszületett, a gazdagságnak abból a különbségéből táplálkozik, amely a profitokat bezsebelő centrum és az egyre inkább elszegényedő (nem föltétlenül földrajzi értelemben vett) perifériák között áll fenn.

E tekintetben Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika gazdasági felemelkedése legyőzhetetlen kihívást jelent a Nyugat által megteremtett világgazdaság számára, minthogy a Nyugat többé nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozási költségeket. A munkabérek, a nyersanyagárak és az adók hármas görbéje évtizedek óta jelentős emelkedést mutat világszerte. A most lezáruló rövid neoliberális szakasz csupán időlegesen tudta megfordítani ezt a tendenciát: noha az 1990-es évek végén ezek a költségek kétségtelenül alacsonyabb szinten álltak, mint 1970-ben, de sokkal magasabbak voltak, mint 1945-ben. Valójában az utolsó tényleges felhalmozási szakaszt, a „trente glorieuses”-t csakis az tette lehetővé, hogy a keynesiánus államok erőiket a tőke szolgálatába állították. De immár ez is elérte saját határát.

Vannak-e előzményei az Ön által leírt mostani szakasznak?

Számos hasonló helyzet fordult elő az emberiség történetében, szemben a XIX. század közepén kialakult, a fejlődés folyamatosságát és elkerülhetetlenségét valló felfogással, beleértve annak marxista változatát is. A magam részéről inkább a fejlődés lehetőségének tézisével értek egyet, nem pedig annak elkerülhetetlenségével. Kétségtelen, hogy a kapitalizmus az a rendszer, amely egyedülálló módon volt képes anyagi javak és gazdagság termelésére. Ugyanakkor látnunk kell az általa okozott – környezeti és társadalmi – veszteségeket is. Az egyedüli közjó az, ami a lehető legtöbb ember számára biztosítja a józan, értelmes élet lehetőségét.

Ezzel együtt a maihoz időben legközelebbi hasonló válság a feudális rendszer összeomlása volt Európában, a XV. és a XVI. század közepe között, azaz a feudalizmusnak a kapitalista rendszer által való felváltása. Ezen időszakban, amely a vallásháborúkkal tetőzött, elenyészett a kirá­lyi, a földesúri és a vallási hatalom befolyása a leggazdagabb paraszti közösségek és városok felett. Ebben az időszakban alakultak ki – egymást követő próbálkozásokon keresztül, öntudatlanul – olyan nem várt megoldások, amelyek sikeressége fokozatos elterjedésük nyomán a kapitalizmus formájában „alkotott rendszert”.

Meddig tarthat a jelenlegi átmeneti időszak s hova vezethet?

Az értékromboló periódus, amely egy Kondratyev-ciklus B fázisát zárja, általában kettőtől öt évig tart, mígnem kialakulnak az A szakaszra való áttérés feltételei, amikor reálprofitra lehet szert tenni a Schumpeter által leírt új anyagi-termelési szerkezetben. Ám az a körülmény, hogy ez a fázis jelenleg egybeesik a rendszer válságával, politikailag kaotikus időszakot teremt, amelyben a vállalatok és a nyugati államok élén álló domináns szereplők minden technikailag lehetséges lépést meg fognak tenni az egyensúly helyreállítása érdekében, ami azonban nagyon valószínű, hogy nem jár majd sikerrel.

A legokosabbak már megértették, hogy valami egészen újat kell létrehozni. Ám rajtuk kívül is szereplők sokasága munkálkodik rendszertelenül és öntudatlanul azon, hogy új megoldások szülessenek, s nem tudhatjuk, milyen rendszer jön létre ezekből a próbálkozásokból.

Egy olyan meglehetősen ritka történelmi időszak részesei vagyunk, amikor a tehetősek válsága és tehetetlensége teret enged mindannyiunk szabad döntései számára, s amikor egyéni cselekvésünkkel befolyásolhatjuk a jövőnket. De minthogy a jövő ezen megszámlálhatatlan cselekvések összege lesz, teljességgel lehetetlen megjósolni, hogy végül miféle modell kerekedik fölül. Tíz év múlva talán tisztábban látunk, s harminc vagy negyven év múlva egy új rendszer jön majd létre. Azt hiszem, éppúgy van esélye annak, hogy egy, a kapitalizmusnál is kegyetlenebb kizsákmányoló rendszer keletkezzék, mint annak, hogy valamilyen egyenlőbb és redisztributívabb modell köszöntsön ránk.

A kapitalizmus korábbi korszakváltásai gyakran a világgazdaság centrumának elmozdulásával jártak, például a Mediterráneumból Európa atlanti partjaira, majd az Egyesült Államokba. Vajon Kína lesz a rendszer jövőbeni centruma?

A válság, amelyet átélünk, egy politikai ciklus, az amerikai hegemónia végével is egybeesik, amely ugyancsak az 1970-s években vette kezdetét. Az USA fontos szereplő marad, de többé nem lesz képes visszahódítani domináns pozícióját a megtöbbszöröződött hatalmi centrumokkal, Nyugat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemben. Egy új hegemón hatalom fölülkerekedése, ha figyelembe vesszük a braudeli hosszú időtartamot, ötven évig is eltarthat. De hogy melyik lesz ez a hatalom, azt nem tudom.

A jelenlegi krízisnek addig is rendkívüliek a politikai következményei, amennyiben a rendszert uraló erők, hegemóniájuk elvesztése miatt, majd megpróbálnak bűnbakot keresni. Úgy vélem, az amerikai nép fele nem fog beletörődni abba, ami most történik vele. Belső konfliktusok rázkódtatják majd meg az Egyesült Államokat, amely, politikai szempontból, a világ leginstabilabb államává válhat. S nem szabad megfeledkezni arról, hogy mi, amerikaiak, mindannyian fegyvert viselünk…

Fordította: Lugosi Győző

Címlapkép: pxhere
Olvass tovább!