Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Gramsciról balról? Avagy Gramsci 130

Az 1891. január 22-én született olasz marxista filozófus, Antonio Gramsci sokak számára A nagy pénzrablás (La casa de papel) című Netflix sorozatából ismert antifasiszta partizándal, a Bella Ciao mellett Olaszország és az olasz baloldal legjelentősebb hozzájárulása a nemzetközi baloldali kánonhoz. A Mussolini börtönét megjárt gondolkodó pedig a kultúrharc szimbolikus küzdelmeinek korában talán relevánsabb, mint hittük.

Az alárendelt szórabírása

A kritikai pedagógia kiindulópontjának általában a brazil filozófus, Paulo Freire 1968-ban megjelent művét, Az elnyomottak pedagógiáját (Pedagogia do Oprimido) tekintik. Azonban a kritikai pedagógia formálódásában Gramsci is szellemi előzménynek tekinthető. Az olasz vidéken eltöltött gyermekévek nélkülözéseiből jó képességei miatt kiemelt gondolkodó hitt abban, hogy a társadalom peremére szorultaknak vissza kell adni a cselekvés lehetőségét és eszközeit, hogy ezáltal változtathassanak saját, valamint a társadalmuk helyzetén.

Gramsci nézeteiben felszabadító, hogy nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az emberekben hatalmas mennyiségű, értékes ismeret és tudás van, amelyet csak felszínre kell hozni, illetve rendszerezni. Azzal, hogy a szélesebb társadalom által lenézett és megbélyegzett, rendszerszintű okokból, tehát önhibájukon kívül anyagi, illetve szellemi erőforrásoktól megfosztottak számára azt közvetíti, hogy már birtokában vannak egy jelentős ismeretanyagnak, az az első lépése lehet annak, hogy ezek az emberek visszaszerezzék a cselekvési képességüket, illetve a kontrollt az életük felett.

Az egyéni cselekvés ugyan a rendszerszintű problémákat nem számolja fel, azonban mikroszinten jelentős eredményeket érhet el. Emellett az eszközökkel és tudással felvértezett, öntudattal bíró egyének sokkal hatékonyabban képesek megszervezni önmagukat s így nyomást gyakorolva érvényesíteni érdekeiket.

Persze mondhatnánk, hogy Gramsci oktatásba vetett hite csak a felvilágosodás korának maradványa, amely az oktatás által kívánta „megjavítani” az embert. A hasonlóság nyilvánvaló a 18. század nyugat-európai szalonjainak szellemisége és Gramsci között, azonban van egy jelentős különbség is. Az oktatáshoz való hozzáférés egyenlőtlenségeire gyakran vak, az oktatással szemben sokszor irreális elvárásokat támasztó aufkléristákkal szemben Gramscinál a tanulás kölcsönös folyamattá válik.

A diák nem passzív befogadója a tananyagnak és az oktatási rendszer szilárd szerepeivel, valamint felülről lefelé terjedő hierarchiájával ellentétben a tanár és a diákok egyenlő félként tanulnak egymástól, illetve egymás által. Másfelől a szerepek is folyékonnyá válnak, a résztvevők egyesítik magukban a tanár és a diák szerepét. Ebben a gyakorlatban az oktatás felszabadításának lehetősége rejlik, amely visszaadhatja a tanulás önfeledt örömét és eszközöket adhat az elnyomott csoportok szóhoz juttatásához is.

Emellett az alternatív pedagógiai nézőpontok és módszerek, mint a kritikai pedagógia alkalmazása, valamint a társadalom peremére szorult tanulók körében a tanulócsoportok szervezése, a tanulási folyamat közösségivé tétele talán azok számára is hasznos lehet, akik (még) nem érzik késznek magukat arra, hogy Freirét vagy a Válaszút a pedagógiában könyvet forgassák.

(Forrás: Pixabay)

Az „írástudók” felelőssége

A peremre szorultakhoz és az oktatáshoz kapcsolódik a szerző egy másik kulcsfontosságú gondolata az értelmiségről. Gramsci elkülöníti a hagyományos (tradicionális) értelmiséget a szerves (organikus) értelmiségtől. A hagyományos értelmiséget a polgári társadalom termeli ki magából. Az értelmiségi ezen típusa integrálódik a rendszerbe, legitimálja és fenntartja azt, valamint anyagi, illetve szellemi okokból függ tőle. Míg a szerves értelmiség a polgári társadalom alatti, vagy abból kiszoruló, illetve kirekesztett csoportok (ez a 20. század elejének Olaszországában a vidéki parasztság, valamint a városi munkásság) kiemelkedő vagy kiemelt tagjaiból áll.

Gramsci felismerte ennek a szerves értelmiségnek a hiányát korában, bár ez a diagnózis talán napjainkban is helytállónak bizonyul. Értelmezése szerint azért hiányzik a társadalmi változás lehetséges cselekvőjeként fellépő szerves értelmiség, mert a tehetségük miatt kiemelkedő egyének elvesztik a kapcsolatot korábbi közösségükkel. Beolvadnak a polgári társadalomba ahelyett, hogy az elnyomottak érdekeinek autentikus képviselői lehetnének. Ezért a peremre szorultak számára ezek a kiemelt értelmiségiek nem hídfőállássokká vagy hangjukat felerősítő szócsövekké, hanem elveszett lehetőségekké válnak. Így olyan szerves értelmiség után kiállt, aki fenntartja kapcsolatait az őt kitermelő közeggel.

Gramsci számára az értelmiség felelősséggel tartozik a társadalomért, amelyben él, így elutasítja a közélet iránt közönyös, csak a hivatásának élő értelmiségi szerepét. Az értelmiség szerepe azonban nem azonos a bolsevikok elitista és antidemokratikus forradalmi élcsapat koncepciójával. Tágabban értelmezett értelmiségi-meghatározást használ, feloldva a fizikai és szellemi munkát végzők között tételezett ellentétet.

A fogalmának kulcsa, hogy bár mindenkinek vannak gondolatai a társadalomról, illetve mindenki véleményt formál a körülötte lévő világról, azonban nem mindenki tölt be ilyen szerepkört a társadalomban.

Az elméleti horizont kitágítása

Antonio Gramsci a magyar Lukács György mellett egyike volt azon 20. századi baloldali gondolkodóknak, akik megújították a marxi hagyományt, hogy azt adaptálva a megváltozott körülményekhez hatékonyabban írhassák le az első világháborút követő európai helyzetet. Gramsci, bár a munkásmozgalom forradalmi szárnyához tartozott, élesen kritizálta Sztálint és önkényuralmi törekvéseit a pártban, ami a filozófust az antisztálinista baloldal ikonikus gondolkodójává tette. Gondolataiból sarjadt ki a 70-es évektől az egykor Dél-Európában és Franciaországban jelentős befolyással bíró eurokommunista irányzat.

Az elmélet terén felvette a harcot korának marxista diskurzusában jelenlévő, az elemzésben mindent a gazdasági helyzetre visszavezető, azt felülreprezentáló nézettel, a gazdasági determinizmussal. A szerző elismerte ugyan a gazdasági folyamatok elsőbbségét, de jelentős hangsúlyt helyezett a politikai folyamatokra, valamint a kultúra szférájára is. Életművében az elmélet és gyakorlat szintézise figyelhető meg, ahol egyaránt hangsúlyosan jelenik meg a politikai cselekvés elméleti megalapozottsága, illetve a gyakorlati megvalósítás.

Egyik befejezetlen műve, A déli kérdés néhány aspektusa (Alcuni temi della quistione meridionale) ráirányítja a figyelmünket arra a tényre, hogy nem szabad más történelmi helyzetekben és országokban sikeres szakpolitikai döntéseket vagy értelmezéseket kritika nélkül adaptálni. Ki kell dolgozni azokat az eljárásokat, amelyek az adott kor problémáira, kihívásaira kínálnak megoldásokat, figyelembe véve az adott ország komplex történelmi, gazdasági és politikai örökségét.

Különösen igaz ez régiónk félperifériás országaira, amelyek váltakozó elitjei gyakran nyúltak a felzárkózás és a modernizáció nevében a kjosszevi öngyarmatosítás eszközéhez, módosítások nélkül átvéve centrumbéli intézményeket, szokásokat. Azonban a megspórolt intellektuális erőfeszítés nélkül a meg nem mozgatott mélyrétegekre fentről ráhúzott modernizációs mázat a társadalom az első válsághelyzet alkalmával ledobja magáról.

Hegemónia és ellenhegemónia

Gramsci talán legismertebb gondolata az ún. hegemónia-elmélet. Hegemónia alatt jelen esetben azt értjük, amikor az uralmon lévő gazdasági-politikai érdekcsoport képes a neki alávetett népesség szemében saját uralmát, értelmezéseit természetesként, egyedül elgondolhatóként elfogadtatni. Így betonozzák be uralmukat a kulturális térben és sáncolják el magukat az emberi tudatban. Ezért válik kulcsfontosságúvá az ún. „balliberális” hegemóniát felváltó 2010-et követően kiépülő NER szimbolikus politizálásában a kulturális tér vissza/elfoglalása.

Természetesen az uraltak és a hegemón csoport közti viszony sem egyoldalú. Érdemesebb azt egy előnytelen kompromisszumként elképzelni, amelybe korlátozottan beépülnek az alávetettek érdekei, így érdekeltté téve őket a viszonyrendszer fenntartásában.

Bár a válságok önmagukban nem okozzák egyes hegemóniák végét, egy önálló vízióval bíró alternatíva ellenhegemóniaként léphet fel. A hegemóniaépítés megvilágításában értelmet nyerhet mindaz a politikai térfoglalás is, ami a jobboldal proletarizálódásaként írható le.

Ezen megközelítés szerint a centrumbéli baloldali pártok a termelés kiszervezését és a 70-es évek neoliberális fordulatát követően elfordultak a dolgozói érdekek képviseletétől, elvesztve a kapcsolatot hagyományos bázisukkal. Így a rozsdaövezetek magukra hagyott munkásai a konzervatívok és az erősödő szélsőjobboldal szavazóbázisát gyarapítják, akik a munkahelyek és a lehetőségek eltűnését, illetve a romló életkörülményeket rasszista, idegengyűlölő keretben értelmezik zéró összegű játszmaként.

Jó hazai példa erre az államszocialista rendszer bukását követően Észak-Magyarország történelmileg baloldalra szavazó iparterületeinek jobbratolódása, amely a nemzeti radikalizmus 2006-ot követő újjáéledése után a Jobbik, majd a populista fordulatot vett Fidesz jelentős bázisa lett. Ahogyan Antal Attila is rámutatott, a félperiférián azért is nehézkesen szerveződik meg az autentikus újbaloldali politikai erő, mert a lehetséges alternatívájának elméleti hátterét gyakran a (szélső)jobboldal használja fel.

Gramscit úgy szerezhetjük vissza, ha elkészítjük életművének 21. századi baloldali olvasatát, ami egy intellektuálisan párbajképes baloldal fontos előfeltétele lehet.

(E sorok írója szerint egy Antal Attila és Békés Márton közötti Gramsciról, illetve örökségéről szóló vita/beszélgetés remek első lépés lenne a hazai Gramsiról szóló tudományos, illetve közéleti diskurzus felpezsdítésére.)