Wass Albert egyik regényének kötelező olvasmánnyá tétele újraélesztette a szerző körüli esztétikai, de még inkább politikai vitákat. Mindez rákényszerít bennünket, hogy szembenézzünk kulturális térben végbemenő jobboldali hegemónia-építési folyamatokkal.
1891. január 22-én született Antonio Gramsci, a baloldal egyik jelentős teoretikusa. Miért olyan meghatározó szellemi öröksége? Mitől aktuális napjainkra nézve is? Miért kell foglalkoznunk vele?
A Kína és az USA közti új hidegháború jövője megjósolhatatlan, mert az együttműködésben született és minden bizonnyal abban is fog maradni.
Trump élesen Irán-ellenes, az amerikai hegemón pozíción alapuló politikája egy dolgot nem vett számításba: hogy mi lesz, ha esetleg meggyengül saját nagyhatalmi pozíciója, Kína meg felbátorodik, és az amerikaiak orra előtt áll össze Iránnal.
A járvány felfutásával párhuzamosan meghozott intézkedésekből látható, hogy a rendszer fasizálódásának veszélye sejlik fel, hiszen a kormányzat eltökélt a tőke és a legtehetősebb társadalmi csoportok segítésében, illetve abban, hogy a válság költségeit a munkavállalókon hajtsa be.
A kultúrharcnak nevezett vita leginkább arról szól, mi a kulturális hegemóniaépítés megfelelő modellje: egy inkorporáló, a 2010 előtti elit erre nyitott részeit is magába olvasztó, vagy egy ideológiailag lehatároltabb, az új rezsimet közvetlenebbül támogató módszer.
A tőke a reálgazdaságból a pénzpiacokra húzódik vissza.
A változáshoz az organikus értelmiségre van szükség, amelynek tagjai nem szakadnak el társadalmi osztályuktól és az élet különböző területein annak érdekeit képviseli.
Nem gondolom azt, hogy a kanonizált irodalom témái és szerzői a „jobboldaltól eluralt területek” lennének. Azt már sokkal inkább, hogy a keresztény-polgári-populista oldal, sokszor tudatosan saját magát zárja ki a közös gondolkodás köréből.
