Kína beruházási kezdeményezésével nem gyarmatosítani akar, hanem a már belső piacán elért gazdasági eredményeivel nemzetközi szintre lépni. Ez pedig másként, mint az eddig elmaradott régiók fejlesztésével, aligha megvalósítható.
A neoliberális rendszerek csődje, minden látszat ellenére, egyre nyilvánvalóbb. Átmeneti korszakban élünk, a kínai gazdaság páratlan fejlődése azt sejteti, hogy a század második fele Kelet-Ázsia gazdasági és pénzügyi hegemóniája felé tolódik.
A 2010-es évek neokonzervatív fordulata jelentős mértékben hozzájárult mind a kortárs művészet kereskedelmi rendszerének megerősödéséhez, mind az egykori neoavantgárd művészet újbóli előtérbe kerüléséhez.
Wass Albert egyik regényének kötelező olvasmánnyá tétele újraélesztette a szerző körüli esztétikai, de még inkább politikai vitákat. Mindez rákényszerít bennünket, hogy szembenézzünk kulturális térben végbemenő jobboldali hegemónia-építési folyamatokkal.
1891. január 22-én született Antonio Gramsci, a baloldal egyik jelentős teoretikusa. Miért olyan meghatározó szellemi öröksége? Mitől aktuális napjainkra nézve is? Miért kell foglalkoznunk vele?
A Kína és az USA közti új hidegháború jövője megjósolhatatlan, mert az együttműködésben született és minden bizonnyal abban is fog maradni.
Trump élesen Irán-ellenes, az amerikai hegemón pozíción alapuló politikája egy dolgot nem vett számításba: hogy mi lesz, ha esetleg meggyengül saját nagyhatalmi pozíciója, Kína meg felbátorodik, és az amerikaiak orra előtt áll össze Iránnal.
A járvány felfutásával párhuzamosan meghozott intézkedésekből látható, hogy a rendszer fasizálódásának veszélye sejlik fel, hiszen a kormányzat eltökélt a tőke és a legtehetősebb társadalmi csoportok segítésében, illetve abban, hogy a válság költségeit a munkavállalókon hajtsa be.
A kultúrharcnak nevezett vita leginkább arról szól, mi a kulturális hegemóniaépítés megfelelő modellje: egy inkorporáló, a 2010 előtti elit erre nyitott részeit is magába olvasztó, vagy egy ideológiailag lehatároltabb, az új rezsimet közvetlenebbül támogató módszer.
A tőke a reálgazdaságból a pénzpiacokra húzódik vissza.
