„ÍE: Kulcsszerepe van a hegemóniáért, valamint a nemzeti identifikációért folytatott küzdelemnek. Egy másik fontos pont annak megértése, hogy a szélsőjobboldalnak, amely nem osztályalapú politikát folytat – ez azt jelenti, hogy nem társadalmi osztályokra alapítja szakpolitikáját – sikerült sokrétű és széleskörű társadalmi csoportokkal együttműködnie és lehetőség szerint tágabb nemzeti-populáris blokkokat kiépítenie.

CM: Ők az igazi gramsciánusok!

ÍE: Jobboldali gramsciánusok.

CM: Igen, mindenképp. Sajnos jobban megértették Gramscit, mint a baloldal legtöbb szegmense…”^[1]

Azért nem tudott sikeres politikai párttá és/vagy mozgalommá szerveződni a hazai újbaloldal, mert az ehhez szükséges intellektuális-ideológiai elméleteket a hazai jobboldal valósította meg politikai projektként. Ezzel a rendszer vagy hibernálta a baloldal organikus értelmiségi rétegeit, vagy pedig valamilyen kiegyezésre kényszerítette. Amíg ezzel nem vagyunk képesek szembenézni, addig nem tudunk fellépni az Orbán-rendszer ellen.

Fontosnak tartom, hogy elindult az a vita a Mércén, hogy „Mi a teendő?” az újbaloldal számára. Ez az írás reflektálni kíván a vita egyik kulcskérdésére, vagyis arra, hogy milyen intézményes forma lenne kívánatos a baloldal számára, azonban mindenekelőtt arra szeretném a baloldali közösségek figyelmét ráirányítani, hogy ezt a kérdésfeltevést meg kell, hogy előzze egy fontos problémával való szembenézés: hogyan kíván a hazai baloldal új politikai projektbe fogni, ha elveszíteni látszik az ahhoz vezetői ideológiai alapvetéseket? Ilyenformán ez az írás a korábbi Populizmus-sorozatot is folytatja.

Január 22-én volt Antonio Gramsci születésének 128. évfordulója, amely alkalmat adhat arra, hogy elővegyük ismét a baloldal és a hegemónia problémáját. Ez az a kulcskérdés, amely közvetve-közvetlenül szervezi az újbalos eszmecseréket a párt/mozgalomszervezés dilemmáiban.

Az aktuális „Mi a teendő?” forduló előtt 2018 elején azzal érveltem, hogy az újbaloldal nem mondhat le a politikai hatalomra törekvésről, méghozzá az Orbán-rendszer kibontakozó autoriter jellege és a baloldal számára oly’ fontos leszakadó társadalmi csoportok védelme miatt, akik a legnagyobb vesztesei a rendszernek (ezt később a populizmusból adódó aktuális felelősségnek neveztem).

Többen már ekkor is az újbalos „alámerülési” stratégia mellett érveltek, bár ebben a 2018 végétől bekövetkező utcai megmozdulások és az ellenzék aktivizálódása hozott némi elbizonytalanodást.

A lényeget tekintve azonban nincs változás, s 2019 elején Tamás Gáspár Miklós azt írta, hogy a „valódi magyar baloldal” azt teheti, hogy „udvariasan és csöndben elfogadja”, hogy az ellenzéki pártok támogatják a sztrájkot kezdeményező szakszervezeteket „közben pedig teszi a maga (sajátos) kötelességét, anélkül, hogy beleártaná magát a polgári pártoknak a későbbi választási sikereket célzó törekvéseibe. Az évszázada elavult parlamentarizmus még fönnáll egy darabig… de nekünk egyszerűen hátat kell fordítanunk a választási politiká(k)nak, bár nyilván nagyon fogunk örülni, ha a Fidesz-KDNP netán megbukik a következő néhány választáson.”

A Mércén is többen érveltek amellett, hogy az újbaloldalnak szüksége van valamilyen politikai projektre, mozgalmi és/vagy pártpolitikai szerveződésre. Én egyértelműen ezekkel az irányokkal értek egyet, azonban ahhoz, hogy közelebb kerüljünk ennek megvalósításához, azt kell szerintem megérteni, hogy

az Orbán-rendszer nem pusztán adminisztratív, a nyilvánossághoz és a választási rendszerhez kapcsolódó szempontból nehezítette meg egy baloldali alternatíva megszerveződését. Hanem – és én ezt érzem a legjelentősebb kihívásnak – elkezdte elvonni, kontrollálni azokat a kulturális és ideológiai kiindulópontokat, amelyeken keresztül az újbaloldal megszerveződhetne.

Röviden: a kortárs jobboldali hegemónia és ideológiai állóháború Gramsci (és még számos más baloldali teoretikus) kisajátításán alapul.

Baloldali kritikai elmélet a jobboldalon

Sem a hazai baloldal intellektuális hátországa, sem pedig a politikai baloldal maradékai (akik egyébként sem túlságosan nyitottak a politikai elméleti megalapozása iránt) nem vették észre időben, vagy ha észrevették, nem tulajdonítottak annak különösebb jelentőséget, hogy az Orbán-rendszer eszmei alapjai között jelentős kritikai gondolatok jelentek meg.

Mindenki csak a hatásokkal szembesül: a gondolkodók azt érzik, hogy komoly problémák vannak a baloldali elméletekkel, a politikusok meg válságról válságra evickélnek. Ezek miatt nem tudtam sohasem azonosulni azzal az optikai csalódással, amely túlértékeli az egyébként ténylegesen emberfeletti teljesítményektől működő újbaloldali intézményi- és közösségi hálózatokat, műhelyeket: kétségtelen, hogy vannak nagyon pozitív eredmények az elmúlt években, de az Orbán-rendszer üvegbúrája alatt.

A 2018-as választási győzelem után aztán az Orbán-rendszer egyik „ideológiai verőlegényévé” előlép(tet)ett jobboldali gramsciánus, Békés Márton cikket írt Gramsci jobbról címmel, amelynek üzenete egyszerű és kétségbevonhatatlan: „Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!”. A cikk nem az Orbán-rendszer politikusainak kínál újfajta politikai receptet, hanem összefoglalja a széles közvéleménynek, hogy milyen is a rendszer ideológiai alapja, és hogyan épült ki az orbáni hegemónia.

Az írás tehát éppenséggel tájékoztatás a vájtfülű politikai hátországnak a „dolgok állásáról” és persze fricska az újbaloldal felé. Kicsit olyan a szöveg – persze más stílusban, és tartalmát tekintve sokkal fontosabb –, mint amikor G. Fodor Gábor megíratja a 888.hu oldalon korábbi alma matere kapcsán, hogy „GFG az ELTE-n: sivalkodjatok”.

Az előbbi intellektuális jelzés, az utóbbi egy személyes leszámolási projekt része, de az üzenet közös: „odaszartunk a küszöbötökre, és ez csak a kezdet”. Mindezek miatt találom felettébb furcsának Böcskei Balázs azon – mintegy mellékesen odavetett – „elemzői” megállapítását, mely szerint „a magyarországi és európai újjobboldal szintúgy Gramsci hegemónia-elméletére támaszkodva… konstruálja politikáját és többségét”. Elemi felháborodás nélkül ugyanis nem lesz újbaloldali ellen-hegemónia.

A helyzet természetesen nem új, hiszen a jobboldal már hosszú ideje érzékenynek mutatkozik a kritikai baloldal elméleti munkássága iránt, a nyugati kritikai gondolkodók igazából évtizedek óta nem tudnak mit kezdeni a „jobboldali gramsciánusokkal” (ez a tanácstalanság érződik az írás elején idézett, Íñigo Errejón és Chantal Mouffe közötti „beszélgető-könyvből” is), illetve a jobboldal felől érkező általános „ideológiai agyelszívással” (így használja fel és ki a jobboldal Laclau és Mouffe gondolatait).

E szellemi-ideológiai kihívás rekonstruálása már idehaza is beindult (ajánlom ehhez: Kiss Lajos Andrásnak a Ligetben megjelent, Kultúrharc és hegemónia – A keresztfrontok kora című írását). Érdemes kiemelni, hogy a francia Új Jobboldal (Nouvelle Droite mozgalom) kiemelkedő alakja, Alain DeBenoist már a ’60 és ’70-es évektől igen erősen támaszkodik Gramscira és igaz ez a belga Vlaams Bloktól a német AfD-ig számos (szélső)jobboldali szerveződésre.

Ennek kapcsán két dologra hívnám fel a figyelmet, amelyekre, hogy ha nem reflektál az újbaloldal, akkor Gramsci visszavonhatatlanul a jobboldali kánonba fog kövülni. A jobboldal mindig is a cezarizmus, manapság pedig a nyíltan autoriter rendszerek kialakítására és legitimálására használta fel Gramscit, amelyek középpontjában a karizmatikus vezér mindent elsöprő hatalma áll.

Másrészt a jobboldal – ennek a finomra hangolása éppen most folyik az Orbán-rendszer kultúrharcának keretében – élesen ráérzett arra, hogy a politikai hegemónia a kulturális/szellemi/ideológiai hegemóniában gyökeredzik, utóbbihoz pedig be kell hatolni a társadalom mélyrétegeibe (civil szervezetek, egyházak, szakszervezetek) és radikálisan át kell azokat formálni.

Baloldali értelmiségi hátország és a baloldali szavazók a jobboldalon

Ezek után elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez: hogyan lehetne sikeres újbaloldali politikai projektet építeni abból, ami ideológiailag meg van lékelve? A tragikus helyzet illusztrálására a populizmus rendszerváltás utáni hazai története a legjobb példa: álláspontom szerint a jobboldali populizmus azért és úgy tudott ennyire sikeres lenni a 2000-es évektől, mert ezer szállal kötődik a baloldali populizmus elméleti keretrendszeréhez.

Természetesen jogos Kiss Viktornak azon észrevétele, hogy a hazai baloldal „lekéste a populizmus vonatát”, szerintem azonban az a kiábrándító helyzet, hogy csak a jobboldal váltott rá jegyet, és ebben nagyon jelentős ok a baloldal fent jelzett ideológiai párbajképtelensége.

Vagyis ami jobboldali populizmus címszó alatt történt Magyarországon, abban igen jelentős újbalos tartalom volt (globalizáció- és EU-kritika, a nemzetközi pénzügyi intézmények kritikája, a társadalom védelme a globális kapitalizmussal szemben). Mára – az autoriter Orbán-rendszer kibontakozásával – mindez természetesen a visszájára fordult, és a populizmus csakis annak takargatására szolgál, hogy az állami autokrácia kiegyezett az autoriter neoliberalizmussal.

A helyzet azonban még ennél is rosszabb, és ezt az előbb jelzett Békés-féle, immáron nyíltan vállalt jobboldali gramsciánus magatartás mutatja: érezhető érdeklődés mutatkozik a baloldali kritikai társadalomelméleti gondolkodás és pozíciók iránt, azonban politikai kibontakozási lehetőség nélkül ezek előtt három lehetőség kínálkozik.

a) Megmaradnak az Orbán-rendszeren kívül, és megpróbálják a korábban „alámerülésnek” nevezett (morális szempontból nagyon is méltánylandó) projektet csinálni és mozgalmi hátországot építeni. Ezek azok a csoportok, akik lemondanak a hegemonisztikus gondolkodásról, a politikai hatalmat egy anti-emancipációs projektnek tekintik és magának a globális kapitalista rendszernek a megdöntésével kötik össze az Orbán-rendszer elleni küzdelmet.

b) Főként egzisztenciális okból (amit én semmiképpen sem szeretnék sem itt, sem máshol elítélni) betagozódnak a polgári társadalmat egyre inkább felzabáló Orbán-rendszerbe, ahol az újbaloldali gondolat akadémiai és felsőoktatási szamizdat formájában létezik.

c) Végül létezik egy köztes (politikusok és értelmiségiek által alkotott) zóna, amely – látva a gramsciánus jobboldal elméleti és gyakorlati sikereit – az Orbán-rendszer politikai társadalmába tagozódik be, és (direkt vagy indirekt módon vállalt) küldetése az, hogy blokkoljon bármiféle újbalos hegemónia-kísérletet.

Nincsen tehát egységes baloldali organikus értelmiség és ennek a megosztottságnak igen komoly hatása van mozgalmi és szavazói hátország tekintetében. Természetesen nagyon sok oka van annak a globális tendenciának, hogy a neoliberalizmussal megfertőződött szociáldemokrata baloldal korábbi klasszikus bázisa már igen régóta (radikális/szélsőséges) jobboldali pártokra szavaz.

Ide tartozik a munkásosztály és a munka világának radikális átalakulása; a baloldal önfeladása és a neoliberalizmus hegemóniája; a globális kapitalizmus permanens válságai és ezek kezelésére képtelen (és sokszor arra szándékkal sem rendelkező) nemzetállami politika. Szerintem azonban az egyik legfőbb ok Gramsci átengedése a jobboldalnak.

Így tehát az a zavarba ejtő helyzet alakult ki, hogy a hazai újbalos projektet egyszerre blokkolják a jó szándékú anti-gramsciánusok és az Orbán-rendszerrel kiegyezett ízig-vérig gramsciánusok (utóbbiak a médiától kezdve, a civil szervezeteken és politikai elemzéseken át egészen a pártokig gátját jelentik mindenféle radikális baloldali kezdeményezésnek).

Vagyis az Orbán-rendszer ideológiai hadviselésének célja a baloldali organikus értelmiség végletes megosztása: ezzel tulajdonképpen már azelőtt meglékelnek bármiféle politikai hegemóniára törekvő projektet, mielőtt az identifikálódni és megszerveződni tudna. Ez a lényege az Orbán-rendszer kulturális és politikai hegemóniájának.

* * *

Magam és mások is az újbalos közbeszédben a baloldal ideológiai újraalapozását a populista keretrendszerben képzeljük el. Természetesen nem lehetünk abban biztosak, hogy ez lesz/lehet a kitörési pont az újbaloldal számára. Lehet, hogy tévedünk. Sőt, többen úgy vélik, hogy a baloldali populizmus teoretikusi (Laclau, Mouffe) nem is igazán baloldaliak.

Én a helyzetet éppenséggel fordítva látom: Laclau és Mouffe teóriáját sokszor jobboldali populista szerveződések ültették át a gyakorlatba, de az attól még nem lett használhatatlan a baloldal számára. Talán nem véletlen, hogy éppen e házaspár próbálta meg a baloldal figyelmét Gramsci hegemónia-elméletére ráirányítani. Ettől azonban még korántsem kell, hogy az újbaloldal populista legyen. De ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen politikai projektről meginduljon a gondolkodás, nélkülözhetetlen lesz Gramsci visszaszerzése a jobboldaltól!