Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért nem lehet (csak) alámerülni?

TGM azt írta 2017. október 23-án, hogy az antikapitalista baloldalnak – antidemokratikus, rasszista, az újraelosztást etnicista keretben determináló és mint ilyen embertelen korszellem miatt – be kell ismernie a vereségét, fel kell adnia parlamentáris elköteleződését és „alá kell merülnie”. Ebben az írásban amellett érvelek, hogy miért nem jó – sem elméleti, sem gyakorlati szempontból – az alámerülés. Röviden azért, mert mára ott tartunk, hogy lehetetlen „kibekkelni”.

Derkovits Gyula: Dózsa-sorozat VII: “Leveretés” (fametszet, 1928) / Kép: Wikipedia

Mindenek előtt hadd szögezzem le, hogy tökéletesen egyetértek TGM azon konklúziójával, hogy a baloldalnak „befelé kell fordulnia, és újjá kell alakítania forradalmi kultúráját, életformáját, és újra kell tanulnia a szakítás és a rejtőzés, az öntisztulás, a kivárás, »a nép közé járás« (és az olvasás) művészetét”. Azzal már sokkal kevésbé, hogy ha ezt úgy fordítjuk le a mindennapjaink nyelvére, hogy az újbaloldalnak olyan adottságnak kell tekinteni az Orbán-rendszert, amit rövidtávon megdönteni lehetetlen és ezért minden aktuális történést a baloldalon kellő undorral és kiábrándultsággal illik figyelni – sajnos e kiábrándultságnak egyre több jelét érzékelni.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy 2018 nyerhető a baloldal jelenlegi állapotában, hanem azt, hogy korántsem mindegy – ahogyan nem volt az 2010-ben és 2014-ben sem – hogyan és miért veszít majd a baloldal.

Én úgy látom, hogy 2018 tétje az lesz (lett volna), hogy az óbaloldal romjain ki tud-e alakulni egy olyan ütőképes, elvszerű baloldali konstrukció (ez alatt politikai pártot éppúgy értek, mint egy intellektuális és mozgalmi hátországot), amely akár egyedül, akár koalícióban (liberális vagy éppen mérsékelt konzervatív erőkkel) vagy éppen parlamenten kívüli eszközökkel le tudja győzni a Fideszt.

Feltételezem, hogy mindezzel a kormánypártokon belül pontosan számoltak és ettől nem lehet független az, hogy Orbánék kőkemény „bevásárlást” hajtottak végre az ellenzéki táborban (Botka bukása – Gyurcsány Ferenc egója és stratégiája mellett – ennek köszönhető, de azért abban is komoly kétségeink lehetnek, hogy Botka volt-e az alkalmas szereplő a baloldal újraalapításához).

“A kisebbségbe szorult antikapitalista baloldalnak – illúziók nélkül – befelé kell fordulnia, és újjá kell alakítania forradalmi kultúráját, életformáját, és újra kell tanulnia a szakítás és a rejtőzés, az öntisztulás, a kivárás, „a nép közé járás” (és az olvasás) művészetét.” – Tamás Gáspár Miklós október 23-i írása a Mércén.

A most formálódó MSZP-DK-Párbeszéd megállapodás a veszteségek minimalizálására ugyan alkalmas lehet – s erre is csak úgy, hogy Karácsony Gergely politikai és morális malomkövek közé került –, arra azonban kevésbé, hogy egy rendszerváltó koalíciót alapozzon meg. Az Orbán-rendszerrel szemben 2017-ben megszerveződő projektek tehát vagy bedőltek, vagy pedig recsegnek-ropognak (nem lehetnek illúzióink a tekintetben, hogy egy közös-listás és/vagy koordinált egyéni induláson alapuló forgatókönyv számos módon elgáncsolható még), mindez tehát igazolhatná azt a fenti álláspontot, amely érzelmi alapon a „kivonulás” mellett tör lándzsát.

Én azonban azt állítom, hogy a helyzet éppen fordított:

soha nem volt nagyobb szüksége a politikai baloldalnak a szellemi és mozgalmi hátországára.

A centrális hegemónia

 A Fidesz vitathatatlan és szörnyűséges „sikere” az, hogy a „centrális politikai erőtérrel” (vagyis azzal, hogy egyetlen párt uralja a választói tömeg közepét és minden más alakulatot fragmentál, felapróz és a politikai szélsőségek felé tol el) felszalámizta a politikai baloldalt. A centrális erőtér azonban nem csak a politikai, hanem a szellemi és civil életben is hatékonynak bizonyult: a szellemi és mozgalmi baloldal maradék intézményei (tegyük hozzá: örvendetes módon, hogy ezek között számos új alakulat is van) a folyamatos létbizonytalanság, a közéleti marginalizálódás állapotában van, akikkel szemben bármikor bevethető az állami szervezetrendszer egész apparátusa (lásd a civilek elleni adóhatósági vegzálásokat vagy éppen a Jobbik ellen folyó, állami eszközökkel folytatott kampányt).

Eközben a baloldal intellektuális és mozgalmi hátországai nem számíthatnak sem védelemre, sem finanszírozásra a politikai baloldaltól, sőt annak fent jelzett kollaboráns része bizonyára el is adta/adná ezeket a „rendszerhibákat” egy tál lencséért a Fidesznek.

Nem adhat okot bizakodásra az sem, hogy a baloldali mozgalmi szféra egyik fő mecénása, a Soros György elleni gyűlöletkampány jelenleg alábbhagyott: a kormányzat bármikor felpörgetheti mind a CEU-ügyét, mind pedig a menekültellenes hangulatot. A helyzetet súlyosbítja, hogy éppen az utóbbi idők perszonalizált gyűlöletkampányai mutattak rá arra, hogy az Orbán-rendszer politikai- és média-gépezetének a lehető legtermészetesebb magánszemélyek, civilek, egyszerű állampolgárok ellen boszorkányüldözést folytatni.

Rá kell tehát döbbennünk, hogy a centrális erőtér messze nem csak politikai, hanem kulturális, intellektuális hegemóniát is jelent, amellyel szemben csakis egy olyan „történelmi blokk” tudja felvenni a harcot, amelynek egyaránt vannak politikai és intellektuális lábai.

Derkovits Gyula: Dózsa-sorozat VI: “Összecsapás” (fametszet, 1928) / Kép: Wikipedia

A közéleti felelősség

Szerintem a politikai felelősség mellett, sőt azt megalapozandó igenis beszélhetünk egyfajta közéleti felelősségről, amely a szűkebb és tágabb politikai közösségért aggódó és cselekvő ember (tehát valahol mindannyiunk) felelőssége.

Előbb megemlítettem a centrális erőtér politikai sikerét, ugyanakkor nem hallgathatunk ennek (szándékolt vagy nem szándékos – mindenki maga eldönti) mellékkövetkezményéről:

az orbáni centrális erőtér csak úgy maradhatott működőképes, hogy a politikai közepet nyolc év alatt folyamatosan közelítették a jobbszélre, s ezt mindig aktuális szalmabábuk (nemzetközi tőke, EU, menekültek, civilek, Soros) ellenségképével támogatták meg.

A centrális erőtér radikalizálódva stabilizálódik, ami persze magában hordozza a szétpukkanás veszélyét. Ezt csak súlyosbítja, hogy Orbánék a radikalizálódás okozta hazai és nemzetközi légüres teret lopásra, korrupcióra használták fel. Ebben a helyzetben a szellemi és mozgalmi baloldal közéleti felelősségének három, egymásra épülő iránya vethető fel.

Egyrészt, egyfajta őrkutyaként folyamatosan fel kell hívni az előbbi radikális és korrupciós politikai program veszélyeire a figyelmet, és ezt politikai relevanciával kell ellátni:

a Fidesz úgy tudja e két pillérű programot vinni, hogy folyamatosan depolitizál („a civilek ne foglalkozzanak politikával”; „nincs közünk a közpénzek elköltéséhez”), ezzel szembe a radikális újrapolitizálás programját kell állítani, ami nem fog menni politikai baloldal nélkül.

Érzésem szerint minderre épül rá a közéleti felelősségvállalás második szintje, ami abban összegezhető, hogy (és most kicsit nyers leszek) ha a szellemi és politikai baloldal rámutat azokra a jelenségekre, hogy a különféle társadalmi csoportokat (közmunkástól a romákig, közalkalmazottól a nyugdíjasig, hajléktalantól a szexmunkásig) hogyan zsákmányolják ki, és ezek a csoportok hogyan zsákmányolják ki önmagukat, akkor egészen egyszerűen nem tehetjük meg azt, hogy a rövidtávú politikai változás lehetőségének még a vágyálmát is elvesszük ezektől az emberektől.

Félreértés ne essék, nem hitegetni kell,

hanem radikális baloldali politika mentén „történelmi blokká” szervezni a kizsákmányoltakat. A vágyott ellen-hegemónia szerintem itt kezdődik, s ez éppúgy intellektuális és mozgalmi, mint politikai feladat.

Annál is inkább, mert a fent említett centrális hegemónia fényében egyre csökkennek a társadalmi emancipáció lehetőségei, és a Fidesz-állam nem pusztán lemond ezekről a társadalmi csoportokról, hanem ellehetetleníti az értük gondolkodó és dolgozó közösségeket. Így lesz egyaránt társadalmi közellenség a szociális rászoruló és az érte dolgozó aktivista is.

Végül, elképzelhető az is – de ez nyilván nem lehet mindenki feladata –, hogy a rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásért kiált és a politikai baloldal morális diszkreditálása már rövidtávon is azt követeli meg (az előbb említett két, közéleti felelősségi szint eredőjeként), hogy az intellektuális és mozgalmi baloldal (a szétforgácsolt újbaloldal maradékaival) maga hozza létre politikai szervezetét.

Derkovits Gyula: Dózsa-sorozat V: “Dózsa a várfokon” (fametszet, 1928) / Kép: Wikipedia

* * *

Szerintem életveszélyes lenne lemondani a baloldalon a hegemóniára-törekvésről, a politikai érdekérvényesítésről, vagyis a politikai hatalomról (ez persze nem jelenti azt, hogy ne adhatnánk új tartalmat mindennek: szövetkezeti önkormányzás, a hatalomgyakorlási formák társadalmasítása). Önmagunk, és ami fontosabb, az általunk képviseltek, vagyis a társadalom elnyomott többségének elárulása lenne, ha beismernénk vereségünket.

Szükség van baloldali intellektuális, ideológiai újjáépülésre, sőt enélkül politikai hegemónia sem képzelhető el, de ennek ügye elválaszthatatlan a politikai innovációtól (aminek nem eleve elrendelt kerete a parlamentarizmus). A Fidesz éppen azért akarja kézivezérelni a politikai baloldal maradványait, hogy ezzel elvágja az ideológiai kibontakozás lehetőségeit. Félek attól, hogy össze fogják törni azokat az intellektuális és mozgalmi „csigaházakat”, amelyekbe – korábban joggal – visszahúzódtunk. Emiatt tehát nincs hová hátrálni!

Olvass tovább!