Sokan félnek a baloldali populizmustól, mert azt hiszik, hogy ugyanolyan veszélyes a liberális demokráciára, mint a nacionalista-populista jobboldal. Mások attól tartanak, hazug zsákutcába viszi a baloldalt. Én úgy vélem, hogy csakis a baloldali populizmus alkalmas az alkotmányos demokrácia értékeinek továbbfejlesztésére, valamint arra, hogy megvalósítsa a baloldal történelmi, a szolidaritáson és transznacionalizmuson alapuló programját.
A 2018. április 8-i választások újabb történelmi mélypontot hoztak a magyar baloldal számára, ami felerősíti a kiútkeresést. Új gondolatokra, új megoldásokra, új eszközökre van szükség a baloldal újjáépítéséhez. A jobboldali populizmusok korában sokan beszélnek egy baloldali populizmus szükségességéről is. Létezhet egyáltalán ilyen? Jó úton járunk, amikor a kortárs valóságunkat a populizmus fogalma által próbáljuk megérteni ahelyett, hogy visszanyúlnánk az olyan bevált fogalmakhoz, mint a fasizmus, autoriter kapitalizmus, szociáldemokrácia? Mi kell a baloldal 21. századi újjászületéséhez?
Baloldal és populizmus című sorozatunkkal, a benne lezajló vitákkal inspirálni szeretnénk a magyar baloldal útkeresését.
Rendkívül megtisztelő, hogy hozzászólhatok a Mérce Baloldal és populizmus című vitájához, közelebbről pedig az első, Kapelner Zsolt által írt kiváló cikkhez.
A koncepció és a kihívás
Saját tudományos és ideológiai/politikai projektem arról szól, hogy megpróbálom a hazai társadalomelméleti és kritikai irodalomban, s ennek segítségével a politikában is rehabilitálni a baloldali populizmust. Erről szólt a Kapelner Zsolt által is hivatkozott, A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán című könyvem 2017-ben. S bár – Kapelner Zsolttal és másokkal folytatott viták hatására – folyamatosan alakul a koncepcióm, mélyen hiszek abban, hogy a populizmus és demokrácia elválaszthatatlan egységet alkotnak, hiszen a demokratikus képviseleti és intézményi felépítménynek igen komoly társadalmi alapra van szüksége: vagyis a populizmus a talapzat, amelyen a demokrácia működhet.
A liberális demokrácia antipopulista hagyományának éppen az a lényege, hogy elsősorban a jogállami intézményekre fektet hangsúlyt ez pedig a társadalmi legitimáció feláldozásával járt együtt. A jobboldali nacionalista populizmus mindezt igen korán felismerte és egy olyan alternatívát dolgozott ki (illiberális demokrácia), amely szinte a végtelenségig felduzzasztotta a politikai vezéren keresztül kibontakoztatott társadalmi legitimációt és a jogállamiságot áldozza fel a „demokrácia” oltárán: ez a demokrácia azonban csakis áldemokrácia lehet, hiszen a politikai vezér magát az államot fordítja szembe a polgárokkal a jogállami korlátok felszámolásával.
Ez a jelenség korántsem új, a jobboldalon legalábbis Carl Schmittig visszavezethető tradícióról beszélünk, csak éppen az önhitt liberális demokrácia azt hitte, hogy egyszer és mindenkorra megoldotta a problémát a második világháború után egy „felturbózott” weimari demokrácia kiépítésével – ez omlik éppen ránk. A liberális demokrácia a tömegdemokrácia kihívásait alapjogokkal és alkotmánybíráskodással kívánta feloldani: mindez számos ponton kudarcot vallott.
Mindannyian látjuk az óriási a különbségeket a nemzetállamok között és az egyes nemzetállamokon belül az alapjogok érvényesülése tekintetében. Ez nem jelenti azt, hogy nem alakult ki egy jelentős és sok ember életét megmentő struktúra, de a rendszer felmérhetetlen ellentmondásokat és igazságtalanságokat érlelt ki. A nacionalista-populista jobboldal ezt a helyzetet úgy oldja meg, hogy felmenti önmagát a liberális demokrácia azon törekvése alól, hogy legalább elvi szinten mondjuk ki azt, és jogilag bástyázzuk körbe, hogy minden ember egyenlő. Az illiberális rezsimek szerint természetes dolog, hogy azok az egyenlők, akik azt megengedhetik maguknak („mindenki annyit ér, amennyije van”) és nincs szükség az állam általi emancipációra, sőt az állam éppen úgy teremt társadalmi békét, hogy erőszakkal zárja kalodába, zsákmányolja ki a leszakadókat. Utóbbiak azonban gazdasági és politikai erőforrásként a rendszer részei maradnak, hiszen bejön a megfélemlítés, a globális népvándorlással való riogatás, az osztályönzésre való apellálás.
A nacionalista-populista jobboldal kortárs politikai sikerei tehát elemi erővel mutatják azt, hogy véget kell vetni az önbecsapás korának, s a baloldalnak ki kell dolgoznia önálló demokráciaelméletét.
A populizmus mint aktuális felelősség
Ezen a ponton keveredünk bele a kortárs magyar politikába és omlik ránk a kihívás: mit tud kezdeni a magyar baloldal korunk egyik legfeszítőbb politikai Stockholm-szindrómájával, vagyis azzal, hogy a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok, döntően a romák materiális kényszereik miatt (értsd: megvették a szavazataikat) vagy pedig félelemből (értsd: a menekültek elleni gyűlöletpropaganda vagy pedig az attól való félelem, hogy a tömegesen bevándorlók még azt a keveset is elveszik tőlük, amilyük van vagy éppen a helyi fideszes hatalom kitúrja őket a közmunkából) a Fideszre szavaztak.
A jelenség természetesen nem magyar sajátosság a nacionalista-populista jobboldal nyugaton is uralkodik a legrosszabb sorsú társadalmi csoportok felett, amely potenciális alanya lehetne az emancipációs baloldali politikának.
Ezt a képletet látva nem túlzás azt állítani, hogy valami eltört a baloldalon: a baloldal túl sokáig álmodta a neoliberális kapitalizmus és liberális demokrácia álmát és ideje abból felébredni.
Én abban hiszek, hogy a baloldal visszatérése a populista tradícióihoz (amelyek egyaránt jelen vannak a kommunista, a szociáldemokrata, a népies baloldal hagyományaiban) lehet az az út, amely elősegíti a keserű, ám szükségszerű felismerést. Ebben a tekintetben valóban eszköz, valóban köztes megoldás a populizmus és korántsem a végcél, de közelebb vihet bennünket ahhoz. Az is igaz, hogy ott van a radikális emancipáció morálisan fényesebb útja, Kapelner Zsolt emellett érvel:
„Egy ilyen küzdelemben fel kell vállalnunk, hogy mi magunk is az igazságtalanság haszonélvezői és fenntartói vagyunk, és minden kísérletünk, hogy az igazságtalanságot megtörjük, tökéletlen lesz és ellentmondásos. De mi éppen erre törekszünk: mi az igazságtalanság rendszerének ellentmondásai akarunk lenni. Azt akarjuk, mi legyünk az az ellentmondás, amelynek a súlya alatt a rendszer összeomlik.”
Én azonban nem tudom hogyan magyarázzuk el felelősen a jelenlegi magyar helyzetben az előbb emlegetett borsodi romának, hogy ő is a globális kizsákmányolási lánc haszonélvezője és még mindig jobb helyzetben van a nem OECD-országok polgárai többségénél. Ha ezt baloldali populista empátia nélkül próbáljuk meg, akkor valóban lenne ellentmondás, csak éppen azon társadalmi csoportokon belül, amelyekért a baloldal tenni akar: ilyenformán pedig nem a rendszer, hanem mi magunk omlanánk össze.
Szerintem éppen a baloldal történelmi küldetéséről (az igazságtalanság elleni nemzetállamok alatti és feletti küzdelem) mondunk le, hogyha a neoliberalizmus/liberális demokrácia és most a nacionalista-populista jobboldal által megtört társadalmi csoportokat nem kellő empátiával kezeljük és rögtön beledobjuk őket az általunk sem mindig értett társadalomelméleti paradigmáink által kreált elváráskomplexumba.
Nem lehet mindenkitől elvárni, hogy aszketikus baloldali utópista legyen, legfőképp a társadalomtól. Az pedig egyenesen bűn, hogy azért nem merünk változtatni emberek életén, azért nem nyitjuk fel a szemüket a lopakodó autoriter struktúrákra, mert még nincs a kezünkben az „uralom teljes megszüntetésének” a receptje.
Ha valamit tanulhatunk a jobboldali populizmustól az éppen az, hogy kőkeményen ki fogja használni a baloldalnak (és persze a liberálisoknak) a morális és elméleti dogmatizmusából eredő hibernáltságát és kő kövön nem fog maradni (megjegyzem: éppen ennek a napjait éljük manapság itthon). Másként szólva: éppen a baloldal által képviselni óhajtott társadalmi csoportok iránti felelősség kívánja meg tőlünk azt, hogy uralmi struktúrákban, ellen-hegemóniában gondolkodjunk és az ehhez vezető út lehet a populizmus.
A nacionalista-populizmus által képviselt vegytiszta politikával szemben itt és most nem reagálhatunk egy önmagunkat lefegyverző antipolitikai magatartással.
Fel lehet fogni tehát úgy is a dolgot, hogy a baloldali populizmus a „könnyű álom” és önmagunk keresztülhazudása a bizonytalan igazsághoz, de ebben az esetben legalább időt és életet nyerhetünk vele, amíg az autoriterré váló nacionalista-populista rezsimek elleni forradalom feltételei ki nem alakulnak. Én egyébként úgy vélem, hogy a populizmus jóval több ennél: maga készítheti elő ezt a forradalmi szituációt és ezen túl kialakíthatja a liberális és illiberális demokrácia közötti berendezkedést (nálunk a posztorbáni világot).
A populizmus intézményesedése
A nacionalista-jobboldali populizmus ismételt előretöréséből sok mindent tanulhat a baloldal.
Egyrészt azt, hogy a liberális demokrácia alapvető ígérete – vagyis, hogy a társadalmat szétszabdaló antagonisztikus ellentétek kisimíthatók – hazugság.
Az alkotmányos demokrácia alkalmas alapvető közösségi együttélési szabályok lerakására, de nem alkalmas egy társadalmat átfogó politikai konszenzus kialakítására.
Kapelner Zsolt amellett érvel, hogy a populizmus nép-konstrukciója hamis imágó, mert nem foglalhatja magában a társadalmi elnyomás minden formáját, hiszen mindenki egyszerre elnyomó és elnyomott. Ha a baloldali populizmus – érvel Kapelner – nem akar összeomlani ebben az antagonizmus-káoszban, akkor létre kell hoznia egy főantagonizmust, amelynek mentén megkonstruálja a népet.
Ennek kapcsán én úgy vélem, hogy a 21. századi baloldali populizmus „népe” nem a most megszokott nemzetállami struktúrában képzelhető el. A jobboldal emlékezteti manapság a baloldalt arra, hogy a politikához szükség van közösségre. A jobboldalnak ott van a nemzet, a baloldal klasszikus hátországa, a munkásság pedig régen elolvadt. Ebben a helyzetben szükség van olyan kohéziós erőre, amely a puszta materiális élet- és érdekviszonyokon túl összetart közösségeket: ezt pedig a baloldali populizmus teremtheti meg.
A nemzetet lehet elképzelt közösségnek tekinteni, de a nacionalista-populista jobboldal egészen jól profitál belőle.
Úgy vélem, hogy a 21. századi baloldalnak egyszerre kell létrehoznia és működtetnie nemzetállam alatti (mikró) és a feletti transznacionális (makró) közösségeket, amelyek esetében a közösségi szolidaritás csakis a populista eszközökkel alakítható ki.
Valójában ezek a mikró- és makróközösségek tekinthetők a baloldali populizmus „népének”, amely nem etnikai vagy éppen történelmi alapon determinált.
Ez a közösségi multiverzum valóban megkövetel egy főantagonizmust, ez pedig a kérlelhetetlen antikapitalizmus, de megtűr egymás mellett egyéb, adott esetben egymással ellentétes antagonizmusokat, amelyeket a szolidaritás tart össze. Miért lenne ördögtől való helyzet, hogy a baloldalnak egy táborban kell tartania olyan kizsákmányoltakat, akik egyéb életviszonyaikat tekintve egymás és persze önmaguk kizsákmányolói is? Fontos azt is látni, hogy a 21. század globális kihívásai közepette nem mondhatunk le a baloldal internacionalista jellegéről. Úgy vélem, hogy csakis a baloldali populizmusban rejlik olyan potenciál, amely képes lehet a transznacionális közösségépítéshez szükséges társadalmi szolidaritás kifejlesztésére, azonban ezt nemzetállami szint alatt kell elkezdeni.
Van egy másik sajátossága a kortárs nacionalista-populista jobboldalnak: ez pedig az intézményesedési képessége. A 20. században ebből jött lére a nemzetiszocialista és fasiszta állam, manapság pedig a különféle hibrid politikai rendszerek. Ehhez az intézményesedési potenciálhoz nagyban hozzájárul az, hogy nacionalista-populista jobboldal egyáltalán nem kapitalizmusellenes, nagyon is kedveli a globális kapitalista rendszereket, pontosabban saját struktúrákat (pl. nemzeti tőkésosztályt) alakít ki, hogy a globális versenytől megvédje a kiválasztott társadalmi csoportokat.
Ebben a helyzetben az a furcsa helyzet alakul ki, hogy a nacionalista-populista jobboldal kiszorítja a liberális demokráciát és maga akar a neoliberális kapitalizmus hegemón rendszerévé válni.
Sok ponton kritizáltam a liberális demokráciát, de az kétségtelen tény, hogy az alkotmányos demokrácia alapjogvédelmi intézményeinek kiépítésével kíséreltet tett a neoliberalizmus nemzetállamok feletti és alatti pusztításának a mérséklésére.
Én úgy vélem, hogy a baloldali populizmus hivatott újra hangszerelni a 21. század alkotmányos demokráciáját, amelyben egyensúlyba kell hozni a demokrácia intézményes struktúráit és a populizmus által kifejezett közösségi szempontokat. Meg kell találni az intézmények és személyek uralmának új, egészséges elegyét, hiszen a liberális demokrácia az intézmények, a nacionalista-populista jobboldal pedig a politikai vezér fetisizálásán alapul.
Ehhez arra van szükség, hogy a baloldali populista mozgalmak intézményesedjenek, a nacionalizmus helyett a patriotizmuson alapuló alternatívákat mutassanak fel, és legfőképpen populista keretben értelmezzék újra az alkotmányos demokrácia intézményeit (mindez egyfajta republikánus populizmust vetít előre).
(címlapkép: Flickr / Gage Skidmore)