Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Populizmus és a nép mítosza

Az április 8-i választások újabb történelmi mélypontot hoztak a magyar baloldal számára, mely felerősíti a kiútkeresést. Új gondolatokra, új megoldásokra, új eszközökre van szükség a baloldal újjáépítéséhez. A jobboldali populizmusok korában sokan beszélnek egy baloldali populizmus szükségességéről is. Létezhet egyáltalán ilyen? Jó úton járunk, amikor a kortárs valóságunkat a populizmus fogalma által próbáljuk megérteni ahelyett, hogy visszanyúlnánk az olyan bevált fogalmakhoz, mint a fasizmus, autoriter kapitalizmus, szociáldemokrácia? Mi kell a baloldal 21. századi újjászületéséhez?

Baloldal és populizmus című sorozatunkkal, a benne lezajló vitákkal inspirálni szeretnénk a magyar baloldal útkeresését. (A szerk.)

A populizmus az elmúlt évek nagy politikai mumusa, minden rossz eredője a Brexittől Trumpig. Ennek fényében meglepő lehet, hogy számos baloldali véleményformáló a populizmusban egyáltalán nem fenyegetést, hanem lehetőséget lát: a baloldalnak magának is populistává kell válnia, ha sikerre akar jutni a huszonegyedik században. Chantal Mouffe és Nancy Fraser is erre hív fel, itthon pedig Antal Attila vette védelmébe a baloldali populizmust új könyvében.

De vajon csakugyan a populizmus a baloldal útja? A következőkben amellett érvelek, hogy a válasz „nem”, a populizmus ígérete hamis ígéret, a baloldal megújulásának pedig más utat kell találnia.

Mi az a populizmus?

A „populizmus” a közbeszédben általában nem jelent egyebet, mint elvetemült demagógiával manipulálni a csőcseléket, a józan értelem helyett az elborult, vérgőzös düh politikáját, amellyel nyerészkedő népvezérek szédítik a hiszékeny és elkeseredett tömegeket. A baloldali populizmus hívei azonban jellemzően nem erre gondolnak, nem azt sajnálják, hogy nem nekik jutott eszükbe először beszállni a néphülyítési bizniszbe, hanem etnonacionalista kollégáiknak. Valami egész mást értenek populizmuson.

A baloldali szóhasználatban a populizmus egyrészről elitellenességet jelent; kiállást az ellen az elnyomó gondolat ellen, hogy a népet – mint jó pásztor a nyájat – a kiváló keveseknek kell bölcs belátással a boldogulásba vezetni, erre ugyanis magától képtelen. Ebben a meggyőződésben azonban mindenfajta őszintén demokratikus politika osztozik. A populizmus ennél többet, még valami mást is jelent.

A baloldali populisták voltaképpeni elgondolásainak kiindulópontja az argentin társadalomfilozófus Ernesto Laclau elmélete, melyet többek közt a magyarul is olvasható, A populista ész című könyvében fejtett ki.

Laclau számára a populizmus nem más, mint egy politikai logika, amelynek középpontjában a nép áll. A nép azonban nem csupán az emberek összessége; a népet mint cselekvőképes politikai szereplőt létre kell hozni.

A társadalomban ugyanis számtalan különféle igény, érdek és sérelem létezik, melyek maguktól nem forrnak egybe. A nép akkor áll elő, amikor e különálló követelések, igények, érdekek között egyfajta egyenlőséget teremtünk – létrehozunk egy „egyenértékűségi láncolatot” – és ezáltal egységesítjük őket.

Ez olyan szimbolikus eszközök segítségével lehetséges, amelyeket Laclau “üres jelölőknek” nevez; ezek olyan voltaképpen tartalmatlan szimbólumok, amelyek egyetlen funkciója, hogy a számos különálló érdek és követelés számára közös nevezőt biztosítsanak; ennek a közös nevezőnek a megteremtése által jön létre maga a nép is. A közös nevező egyúttal egy szembenállást is jelöl: a nép mindig egyfajta külsővel, például a nép ellenségeivel szemben létezik egy antagonisztikus határvonal egyik oldalán.

A populista politika mindig ennek a szembenállásnak a keretein belül zajlik, az mindig az üres jelölő által szimbolikus egységbe fogott nép és a nép ellenségei közt feszülő antagonizmus végigharcolása.

“Ha például egy sor társadalmi sérelemre hivatkozom, kiterjedt igazságtalanságra, és forrásaként az ‘oligarchiát’ nevezem meg, akkor […] megalkotom a ‘népet’ azáltal, hogy egy sor társadalmi követelés közös identitását hozom létre az oligarchiával szembeállítva”[1] – írja.

Fontos látnunk, hogy a nép megalkotása nem a különféle társadalmi igényekben és sérelmekben rejlő egyenértékűség megtalálása, hanem a létrehozása. Nem arról van szó, hogy az emberek – a szegények, a nők, a munkanélküliek, a hajléktalanok – érdekei már eleve szemben állnak az oligarchiával csak nem tudtak róla; anélkül, hogy egy üres jelölő egységbe ne fogná őket, e különálló társadalmi csoportoknak nincsenek közös érdekei, és így nem is képesek ezen érdekek mentén cselekedni, nem léteznek egységes politikai cselekvőként.

A populizmusban e felfogás szerint benne rejlik egyfajta sajátos veszély, hiszen maga az elmélet megengedi, hogy az üres jelölő szerepét a „faj” vagy a „nemzet” játssza el.

Ugyanakkor a populizmus politikai logikája lehetőséget is teremt arra, hogy a számtalan különálló társadalmi érdeket, a társadalmi igazságtalanság megannyi, egymástól elszigetelt és cselekvésképtelen áldozatát egybefogva egy olyan politikai erőt alkossunk meg, amely képes az érdekeit érvényesíteni – a populizmus jelszava lehet a „99%”, „az elnyomottak”, „a kizsákmányoltak” is.

A laclaui értelemben felfogott baloldali populizmus támogatói úgy vélik, hogy egy ilyen egységbe fogott nép megalkotása nélkül a baloldali politika és érdekérvényesítés esélytelen; a baloldalnak olyan tömegbázisra van szüksége, amely valamely szimbolikus egység által összefogva képes a megannyi marginális sérelmet a nép egységes és átható hangjává formálni. A társadalmi igazságtalanság ellen folytatott küzdelmet csak egy ilyen egységes erő lehet képes végigharcolni.

A nép mítosza

A populizmus politikai logikája tehát a nép és az elit, az elnyomók és elnyomottak szembeállítására és e fő társadalmi antagonizmus végigharcolására épül. Van azonban egy probléma: társadalmat szétszabdaló törésvonalak, antagonizmusok a társadalom egészét átszelik, minden irányban futnak, mindannyiunk közt és rajtunk keresztül. A munkás férfiak a kapitalizmus kárvallottjai, de a patriarchátus haszonélvezői, a középosztálybeli nők a patriarchátus elnyomottjai, de a társadalmi osztályszerkezet kedvezményezettjei, és így tovább.

Nincs semmiféle egységes 99%, amely az 1% elnyomása alatt sínylődne.

Az esetek túlnyomó többségében mindannyian egyszerre vagyunk elnyomók és elnyomottak, az elnyomás bizonyos formáinak kárvallottjai és bizonyos formáinak haszonélvezői. Az elnyomás forrása nem az 1%, hanem a társadalmi igazságtalanság struktúrái, márpedig e struktúrák a társadalom minden pontján termelődnek.

Az elnyomás, a társadalmi antagonizmus e különféle, egymást metsző formáit lehetetlen egyetlen alapstruktúrára redukálni, visszavezetni: a patriarchátus nem a kapitalizmus egy speciális esete, a nem osztály. A szupergazdagok hatalmának megdöntésével a nemi, faji, regionális különbségekre épülő materiális- és státushierarchiák nem szükségképpen dőlnek meg. Az elnyomás különféle formái olykor összefonódnak, olykor szembe kerülnek, de nem integrálhatók egymásba, nem redukálhatók egymásra.

Ahogy Antal Attila helyesen megjegyzi, „a baloldali populizmus alapvető duális szerkezetű”[2] – a nép és a nép ellenségeinek szembeállítására épül. A valóságos társadalom azonban ennél sokkal összetettebb szerkezettel bír, legtöbb tagja ellentmondásos pozíciókat foglal el.

A populizmus politikai logikája tehát, amely az elnyomott nép egységes szubjektumának megalkotását tűzi ki célul, szükségképpen a valóság meghamisításán alapul; de ez még a kisebbik probléma.

A fő probléma az, hogy a populista nép szimbolikus egysége nem foglalhatja magába a társadalmi elnyomás minden formáját, mert akkor – lévén, hogy a legtöbben egyszerre vagyunk elnyomók és elnyomottak – a többség egyszerre lenne a nép tagja és a nép ellensége, a baloldali populizmus pedig összeomlana a logikai ellentmondás súlya alatt. A baloldali populistának meg kell határoznia azt a főantagonizmust, amelynek mentén a nép egysége létrehozható. Ez azonban szükségszerűen azzal jár, hogy bizonyos társadalmi igények, antagonizmusok háttérbe szorulnak, mások pedig csak torzított módon, csak a kiemelt fő antagonizmus szempontjából releváns tulajdonságaikon keresztül jelenhetnek meg.[3]

A baloldali populizmus hívei ugyan kitartanak amellett, hogy a nép egy nyitott és befogadó kategória, amelyhez bárki csatlakozhat. Igen ám, csakhogy a csatlakozás feltétele, hogy az ember alárendelje magát a nép szimbolikus egységének: elfogadja, hogy az ő társadalmi igényeit és küzdelmeit a populista szimbolika fogalmaiban fogalmazza meg, azokról pedig, amelyet ilyen módon nem megfogalmazható, elvesse. Ha a populista harc a 99% harca az 1% ellen, akkor a munkások, nők, cigányok, bevándorlók igényeiket csak az 1% ellenében artikulálhatják, holott a kapitalizmus, a patriarchátus, a faji struktúrák, a strukturális idegengyűlölet rendszerei áthatják a 99%-ot is. Az elnyomás ezen vetületeiről azonban le kell mondanunk, ha a populizmus politikai logikáját akarjuk a magunkévá tenni.

Ki dönti azonban el, hogy mi lesz a főantagonizmus, amely mentén a baloldali populizmus népe megkonstruálódik?

Ez egy hatalmi kérdés: annak a kérdése, hogy kinek áll hatalmában eldönteni, mi a nép és ki miként tartozik bele. A populizmus logikája tehát egy hatalmi hierarchia felépítését teszi szükségessé, amelyben az, hogy az egyes ember vagy csoport igényei, érdekei érvényre jutnak-e, egy tőle végső soron idegen hatalomtól függ – a többségtől, a vezértől –, azoktól, akik a nép szimbolikus egysége fölött hatalmat gyakorolnak.[4]

Vegyük észre, hogy mindez nem a liberális populizmuskritika megismétlése, hanem egy sajátosan baloldali bírálat. Baloldaliként a célunk, hogy küzdelmünk – Robespierre-rel szólva – több legyen „az egyik bűnt kioltó másik bűnnél.”[5] Nem pusztán a kirekesztés, marginalizáció és kizsákmányolás egyik formáját akarjuk felváltani egy másikkal, nem csupán egy olyan új társadalmi rendet hozzunk létre, amely – mint a megelőző – az egyik rész boldogulását a másik rész elnyomása árán biztosítja. Meglehet, a populista politika tömegbázist és politikai sikereket ígér a baloldalnak, ámde azon az áron, hogy alapvető törekvéseinket eláruljuk; ez pedig nem pusztán áldozat a baloldali célok érdekében, hanem lemondás a baloldali célokról.

Demokrácia

A populizmus arra a politikai gondolkodást régóta kísértő elképzelésre épül, amely szerint az emberek sokasága képtelen politikai cselekvésre és önrendelkezésre. Előbb egységgé kell kovácsolni, létre kell hozni a nép politikai testét, amely szerves egészként immár képes az egységes cselekvésre és az egységes általános akarat megformálására. Ám ahogy láttuk, az elnyomottak tömegeinek sokaságát csak e sokaság elárulása által lehet egyetlen szimbolikus – vagy materiális – egységre redukálni.[6]

E sokaság sohasem egységes – hacsak erőszakkal, hatalommal nem teszik azzá – és semmiképp sem szabadítható fel azáltal, hogy egységgé erőszakolják. Az elnyomottak sokasága azonban maga is képes önmagát felszabadítani mint sokaságot: az elnyomás mindenhol termelődő struktúráit nem egyetlen elképzelt antagonizmus felől, hanem a társadalom minden oldaláról megtámadni és lebontani.

Egy ilyen küzdelem nem ígér könnyű válaszokat és dicsőséges győzelmeket: nem ígéri, hogy elég, ha az oligarcháktól, a tőkésektől, a politikusoktól megszabadulunk és minden jó lesz. Egy ilyen küzdelem ellentmondásos: egyszerre küzd az elnyomás egymást metsző formái ellen, egyszerre a munkásférfiakért a kapitalizmussal szemben és ellenük a patriarchátussal szemben; nem mondhatja sem a munkásoknak, sem a nőknek: várjatok, ha fontos dolgokkal végeztünk, sort kerítünk rátok is. És nem áltatja magát azzal, hogy ha a fontos dolgokkal végzünk, a többi probléma magától megoldódik.

Egy ilyen küzdelemben nincs forradalmi tisztaság: nem húzhatunk világos határt egyszer és mindenkorra jók és rosszak közt és örülhetünk neki, hogy mi a jók oldalán állunk. Egy ilyen küzdelemben fel kell vállalnunk, hogy mi magunk is az igazságtalanság haszonélvezői és fenntartói vagyunk, és minden kísérletünk, hogy az igazságtalanságot megtörjük, tökéletlen lesz és ellentmondásos. De mi éppen erre törekszünk: mi az igazságtalanság rendszerének ellentmondásai akarunk lenni. Azt akarjuk, mi legyünk az az ellentmondás, amelynek a súlya alatt a rendszer összeomlik.

Egy ilyen küzdelem demokratikus. A populisták szeretnek a demokrácia letéteményeseként gondolni magukra, hiszen a demokrácia népuralom. Tévednek azonban, amennyiben a népet úgy gondolják el, mint egy a számos a politikai szereplő közül. Ekkor a népuralom kérdése: ki uralkodjon inkább, a nép vagy a nép ellenségei? Valójában azonban a demokrácia nem az egyik politikai szereplő uralma a többi fölött, hanem a sokaság uralma, mindenki uralma, vagy pontosabban: senki uralma, az uralomnak magának a megszüntetése.

Egy ilyen küzdelem hosszadalmas és fáradtságos: lépésről lépésre halad az elnyomás kristályszerkezetének repedéseiben – intersticiális küzdelem[7] –, jelszavak, zászlók és vezérek nélkül – antiheroikus küzdelem[8] –, mert a célja nem a hatalom megszerzése, hanem a hatalom eltörlése. Egy ilyen küzdelem ezért demokratikus, emancipatorikus, baloldali.

A populizmus politikai logikája végső soron – úgy vélem – egyik sem. Meglehet, egy populista párt, egy populista vezér könnyen győzelemre jut. De egy ilyen győzelem nem a baloldal győzelme volna.

Talán valaki azt válaszolná: igazad van, de számunkra a populizmus puszta eszköz. Létra, amelyet, ha felértünk, eldobunk, és valódi emancipatórikus politikára váltunk. Erre én csak azt kérdezem: az elmúlt század minden tapasztalata után még mindig hisztek benne, hogy az igazsághoz keresztül tudjuk hazudni magunkat?

(címlapkép: Flickr)

[1] – Ernesto Laclau: A populista ész. (Csordás Gábor ford.) Noran Libro, 2011. 116. o.

[2] – Antal Attila, A populista demokrácia természete. Napvilág, 2017. 148.

[3] – Ennek Laclau nagyon is tudatában van, lásd A populista ész ötödik fejezetét és különösen: 161–163. o.

[4] – A probléma szerkezetében hasonló ahhoz, amit a kortárs politikai filozófiában a démosz problémájának neveznek, jelesül: a nép nem szavazhatja meg, hogy ki tartozzon a népbe, mert ehhez már eleve tudni kellene, ki szavazhat.

[5] – Maximilien Robespierre. „Az új frakciók és a korrupt képviselők ellen.” In Maximilien Robespierre: Elveim kifejtése (ford. Nagy Géza). Budapest, Gondolat, 1988. 88. o.

[6] – Antal Attila kísérletet tesz könyvében a „multitude-populizmus” („sokaság-populizmus”) fogalmának kidolgozására, ám úgy vélem, ez a kísérlet nem jár sikerrel. A sokaság fogalma és a populizmus fogalma között elvi ellentmondás feszül, lásd: Michael Hardt és Antonio Negri, Multitude (Penguin Press 2004), xiv, illetve Uő: Assembly (Oxford University Press, 2017), 328.

[7] – John Holloway, Crack Capitalism. Pluto Press, 2010. 11.

[8] – Uő: Change the World without Taking Power. Pluto Press, 2005. 207.

Olvass tovább!