A baloldal feladata nem az, hogy a társadalomban alkalmanként és véletlenszerűen felmerülő igazságtalanságokat korrigálja, hanem hogy felszámolja a társadalmat uraló igazságtalan struktúrákat, rendszereket. De mit jelent pontosan felszámolni e struktúrákat és rendszereket? Hogyan kellene hozzálátni, egyáltalán micsoda egy társadalmi struktúra vagy rendszer? Ezen írás első részében néhány a baloldalon forgalomban lévő választ jártunk körül erre a kérdésre, ám ezeket elégtelennek találtuk. A következőkben kísérletet teszünk egy mélyrehatóbb és pontosabb elemzésre.
A struktúrák mi vagyunk
Könnyű úgy gondolni a társadalmi struktúrákra, mint afféle önjáró mechanizmusokra, amelyek különféle társadalmi és anyagi pozíciókba sodorják az embereket, jogokat, kiváltságokat és erőforrásokat osztanak szét és áramoltatnak közöttük előre kijelölt szabályok szerint függetlenül egyéni törekvéseiktől. Ez a modell jó szolgálatot tesz nekünk, mikor arra akarunk rámutatni, hogy bizonyos igazságtalanságok gyökere ezekben a struktúrákban, nem pedig az egyéni érdemekben és vétkekben keresendő.
Ez a modell ugyanakkor elfedi előlünk azt az alapvető tényt, hogy a társadalmi struktúrák teljes egészében emberek közötti interakciók, tevékenységek, gyakorlatok formájában léteznek.[1] Egy társadalmi struktúra – ahogy G.A. Cohen megjegyzi – nem egyéb, mint „szabályok keretrendszere, amelyben döntések születnek”,[2] ám e szabályok, intézmények, nem további dolgok, amelyek az emberi cselekvéstől és interakcióktól függetlenül vagy azok fölött léteznek: ellenkezőleg, e szabályok és intézmények, és a társadalmi struktúrák, amelyeket létrehoznak, csak addig és annyiban vannak, amennyiben mi, a társadalom tagjai bizonyos módon, bizonyos gyakorlatokon keresztül lépünk interakcióba egymással.[3]
Ez még a látszólag rendkívül materiális természetű struktúrákra is igazak: gondolhatnánk, hogy a szegények elől nem az zár el tömérdek életlehetőséget, hogy „mi, a társadalom tagjai bizonyos módon lépünk interakcióba egymással”, hanem az a nagyon is kézzel fogható, materiális tény, hogy nincs semmijük. Ám az, hogy valakinek van-e valamije, a tulajdon, a vagyon, a pénz nem természeti adottságok, nem a dolgok eleve meglévő tulajdonságai.
Ezek a fogalmak csupán a társadalmi gyakorlatok összefüggésében nyerik el értelmüket:
a pénz csupán azért ér valamit, mert mi bizonyos módon viszonyulunk azokhoz, akiknek van és máshogy azokhoz, akiknek nincs; máshogy járunk el velük szemben, mást engedünk meg nekik, másért büntetjük őket.
Még a tulajdon sem egy az egyén és a dolog közti viszony, hanem emberek közti viszony: pusztán csak abban áll, hogy mi mindannyian elismerjük a tulajdonos jogát ahhoz, hogy bizonyos erőforrások fölött rendelkezzen, ha mások akarnak hozzáférni erőforrásaihoz, az ő érdekeit érvényesítjük és így tovább.
Világos azonban az is, hogy e társadalmi interakciók, tevékenységek és gyakorlatok nem egymástól elkülönülve, függetlenül léteznek. Minden társadalmi gyakorlat számtalan egyéb ilyen gyakorlat hálózatában, azokkal szorosan összefonódva létezik, határaik összemosódnak, fennállásuk kölcsönösen függ egymástól.
E cikk első részében elkeseredetten igyekeztünk azonosítani azokat a társadalmi gyakorlatokat, az interakció azon formáit, amelyek végső soron a társadalmi struktúrák fenntartásáért felelnek, hogy ezek megváltoztatásával bontsuk le a struktúrákat magukat. Egy klasszikus marxista azt mondhatná, a bérmunka tevékenysége, valamint a munkás és a tőkés közötti viszonyok azok, amelyek voltaképpen a társadalmi struktúrákért felelnek. Ha ezeket megváltoztatjuk, akkor a társadalmi igazságtalanságért felelős rendszert változtatjuk meg. Egy feminista talán azt mondhatná: a reproduktív munka tevékenysége számít, és azok az interakciók, amelyek e munka elvégzői és kedvezményezettjei között léteznek.
De vajon mennyi sikerrel kecsegtet a különféle társadalmi gyakorlatoknak ez a sebészi szétválasztása? Vajon csakugyan mondhatjuk, hogy a társadalmi struktúrák egy bizonyos társadalmi gyakorlathoz köthetők, míg másoktól elválaszthatók?
A bérmunka az árutermelés, árucsere, a fogyasztás, a tulajdonlás egymást folytonosan fenntartó és újratermelő gyakorlatainak metszetében, milliónyi hétköznapi tevékenység formájában létezik.
Hasonlóképpen a reproduktív munka mélyen be van ágyazva a modern társadalmak teljes biopolitikai arzenáljába, megannyi orvosi, tudományos, nevelési és üzleti gyakorlat nexusában működik, melyek lehetővé teszik és fenntartják e gyakorlatot, meghatározzák formáját és funkcióját, és amelyeket cserébe ő is fenntart.
Ezért aztán eleve kudarcra ítéltetett minden olyan törekvés, amely a társadalmi struktúrák létrejöttének és fenntartásának elkülönített színterét keresi, amely egyetlen társadalmi gyakorlatban vagy viszonyban igyekszik lehorgonyozni valamely társadalmi struktúrát vagy rendszert. A társadalmi struktúrák a társadalom minden pontjában jelen vannak és újratermelődnek, ezért lehetetlen őket egyetlen kitüntetett ponton – a bérmunka, a reproduktív munka, a jog, a kultúra kitüntetett színterén – keresztül megváltoztatni. Mi következik azonban mindebből a rendszerszemléletű baloldal számára?
A rendszer ellen
Ha a rendszernek való ellenállásnak nincs egyetlen (vagy akár csak néhány) olyan pontja, amely a struktúra fenntartásáért kitüntetett módon felel – hiszen a struktúrák a társadalom minden pontjában újratermelődnek –, akkor az ellenállásnak sincsenek olyan gyakorlatai, amelyek a struktúra lebontására vagy megváltoztatására kitüntetett módon alkalmasak lennének. Más szavakkal azt mondhatjuk: a rendszerellenességnek nincsenek elégséges, csak szükséges feltételei.
Amint a társadalmi struktúrákat fenntartó gyakorlatok egymásba szövődve és egymástól kölcsönös függésben léteznek, épp így vannak egymással összefonódva a struktúrák ellen irányuló emancipatorikus gyakorlatok és küzdelmek, a rendszernek való ellenállás gyakorlatai. Nem azt a kérdést kell tehát feltennünk, hogy egy-egy ilyen, a struktúra átalakítását célzó gyakorlat vajon elégséges-e önmagában vagy csupán lokális és részleges megoldásokat kínál-e. Minden emancipatorikus gyakorlat csak lokális és részleges megoldásokat kínál és egyik sem elégséges önmagában.
A kérdés sokkal inkább az, hogy e gyakorlatok hogyan ágyazódnak bele más gyakorlatok hálózatába, miféle nagyobb, átfogó trendekbe illeszkednek: vajon olyan gyakorlatok összességének részei-e, amelyek lokális és korlátozott változásokon keresztül a társadalmi struktúrák radikális változása felé tartanak, vagy sem? Hiszen bár semmi nem garantálja, hogy a részleges és lokális változások bármelyike is a rendszer egészének lényegi átalakulását eredményezné, azt sem zárja ki semmi, hogy a részleges és lokális változások összessége idővel és küzdelmek árán a társadalmi struktúraegész lényegi átalakulásában végződjön.
Ez persze nem jelenti, hogy bármit is csinálunk – a privilégiumok csekkolásától kezdve a Facebook-aktivizmuson át a pártalapításig – nyugodtak lehetünk: a magunk részleges és lokális módján a társadalmi struktúrák ellen küzdünk. Ez az „anything goes” attitűd egyáltalán nem igazolt, hiszen ahogy korábban láttuk, az ellenállás gyakorlatai más gyakorlatok összefüggésében léteznek és ezen összefüggések együttesen tarthatnak a rendszer megváltoztatása, de a fenntartása felé is.
A privilégiumok csekkolása – azonosítása – lehet a társadalmi struktúrák lebontásának eszköze, amennyiben olyan további gyakorlatokkal kapcsolódik össze és válik a részükké, amelyek a társadalmi igazságtalanság, a kiszolgáltatottság és kizsákmányolás struktúráit, gyakorlatait támadják – tegyék azt az egyén, a közösség, vagy az állam szintjén. De a privilégiumok csekkolása összekapcsolódhat olyan gyakorlatokkal, struktúrákkal is, amelyek az egyéni érdemek és vétkek neoliberális ideológiáján keresztül tartják fenn a társadalmi kiszolgáltatottság és kizsákmányolás rendszereit.
Egy szakszervezet létrehozása elvezethet a társadalmi struktúrák megváltoztatásához, ha képes összekapcsolódni olyan tömegmozgalmakkal, civil kezdeményezésekkel, amelyek összességükben és számtalan lokális és korlátozott változáson keresztül a rendszer radikális megváltoztatása felé tartanak, de lehet pusztán a társadalmi struktúrák fenntartásának eszköze is, amennyiben egy adott társadalomban a szakszervezetek pusztán a tőke kiszolgálói és ebből a szerepből nem képesek kilépni.
Az igazságtalan társadalmi struktúrák elleni küzdelemben tehát az elsődleges feladatunk nem az, hogy valamiféle baloldali puristaként megpróbáljuk elválasztani a búzát a pelyvától, azonosítani az ellenállás „helyes” gyakorlatait, azokat, melyek „valóban” a társadalmi struktúrák ellen irányulnak, szemben a többivel, melyek pusztán „félmegoldást” kínálnak. Ez a hozzáállás – úgy vélem – a forradalmi baloldal inkvizíciós politikájának maradványa, amely folyvást azt keresi, ki nem eléggé radikális, ki alkuszik meg, ki árulja el a mozgalmat.
Ezt a hozzáállást nem tarthatjuk fenn, nem törekedhetünk arra, hogy megtaláljuk az ellenállás tiszta formáit. Sokkal inkább azon kell dolgoznunk, hogy a különféle szerteágazó részmegoldásokat kínáló ellenállási gyakorlatokat – dolgozzanak bár az alap vagy a felépítmény szintjén, foglalkozzanak bár az egyénnel, a közösséggel vagy az állammal –, olyan módon kapcsoljuk össze, amelyektől joggal remélhetjük a rendszerszintű társadalmi igazságtalanság felszámolását. A feladat az emancipációs gyakorlatok olyan együttállásának, konstellációjának létrehozása, amely valódi emancipációs ígéretet hordoz magában.
[1] Iris Marion Young: Responsibility for Justice. Oxford University Press, 2010. 60.
[2] G.A. Cohen: Rescuing Justice and Equality. Harvard University Press, 2008. 125.
[3] Lsád: Anthony Giddens: New Rules of Sociological Method. 2. kiadás. Polity Press, 2007. 128–129. Illetve: Giddens: Central Problems in Social Theory. Palgrave Macmillan, 1979. 64.
