A június 7-i örmény parlamenti választásokon Nikol Pashinyan miniszterelnök és pártja, az EU-hoz való közeledést hangsúlyozó centrista Polgári Szerződés megőrizte parlamenti többségét. A kampány azonban kevéssé szólt a belpolitikai és gazdasági kérdésekről: az ellenzék és a végül ismét győztes kormánypárt egyaránt Oroszország és Európa közötti választásként keretezte a voksolást. De mi történt eközben a 2023-as azeri offenzíva során a Hegyi-Karabahból elűzött több tízezer örménnyel? És mennyire kerültek szóba azok a dolgozók, akik megélhetésüket nagyrészt mezőgazdasági munkából vagy külföldi vendégmunkából biztosítják?

Tavaly ilyenkor valószínűleg kevesen fogadtak volna arra, hogy Nikol Pashinyan újra győzelmet tud aratni a hétvégi választásokon, mégis, a 2018 óta hatalmon lévő miniszterelnök a szavazatok közel 50%-át megszerezve újra győzni tudott. Győzelme azért figyelemreméltó, mert nyolcéves ciklusa alatt két háborút is elveszített Azerbajdzsánnal szemben, megalázó tűzszüneti megállapodásokra kényszerült és az örmény nemzeti tudatban központi szerepet játszó Hegyi-Karabahot végleg elvesztette. Pashinyan eközben összetűzésbe keveredett az örmény apostoli egyházzal és az ország leggazdagabb emberével is. Hogyan tudott Pashinyan pártja, a Polgári Szerződés mégis győzni?

A választási kampány központi témája Örményország külpolitikai orientációja volt. A korábban Oroszország, Európa, Egyesült Államok és Irán között egyensúlyozni próbáló Pashinyan Hegyi-Karabah elvesztése után irányt váltott, és az új geopolitikai helyzet következtében elkezdett távolodni Örményország hagyományos régiós szövetségesétől, Oroszországtól. A választásokat megelőző hónapra időzített találkozók rövid időre a nemzetközi politika fókuszába emelték Örményországot.

A senki által el nem ismert Hegyi-Karabah

A többségében eredetileg örmények lakta Hegyi-Karabah 1991 előtt hivatalosan az azeri szovjet tagköztársasághoz tartozott, a Szovjetunió felbomlása után azonban az első karabahi háborúban Örményország győzelmet aratott, és megalakult a senki által el nem ismert Hegyi-Karabah Köztársaság. Miközben a következő évtizedekben a 1990-es évek káosza után megerősödő Oroszország biztosította tűzszünet viszonylagos békét hozott a térségbe, a háttérben komolyan átalakultak az erőviszonyok. Azerbajdzsán lakossága a Szovjetunió felbomlása után eltelt évtizedekben közel másfélszeresére (10,5 millióra) nőtt, miközben a jelentős olaj- és földgázkitermelésre alapozott gyors gazdasági fejlődése lehetővé tette Baku számára az elsősorban török és izraeli fegyverekre támaszkodó haderőfejlesztést.

Örményország az államszocializmust követő gazdasági összeomlás és az azt követő oligarchikus kapitalizmus során elvesztette lakosságának közel harmadát – ma az országnak kb. 2,7 millió lakosa van – míg gazdasága az elsősorban Oroszországba exportált mezőgazdasági termékekre, valamint a főként szintén Oroszországban dolgozó vendégmunkások hazautalásaira támaszkodik. Eközben a ‘90-es évek elején az ország támogatásában és így a háború megnyerésében kulcsszerepet játszó, elsősorban Washingtonban, Párizsban és Moszkvában komoly lobbierővel bíró örmény diaszpóra az ország függetlensége iránti lelkesedése és támogatása is alábbhagyott.

Az erőviszonyok ilyetén átalakulását látva Azerbajdzsán előbb 2020-ban gyors győzelmet aratva visszaszerezte az első karabahi háború során elvesztett területeinek stratégiailag fontos részeit, majd a 2023-as offenzíva során teljesen bekebelezte Hegyi-Karabahot, az ott élő lakosságot onnan teljes egészében elűzve.

Az európai vezetők számára a helyi örmények ellen irányuló, nyilvánvaló etnikai tisztogatásnál azonban az azeri energiahordozókban való európai érdekeltség fontosabbnak bizonyult,

Oroszország pedig az ukrajnai háborúja miatt nem védte meg hagyományos szövetségesét, annak ellenére sem, hogy az azeri offenzíva során orosz békefenntartók is meghaltak.

Az EU Pashinyan mögé állt

Május elején Jereván adott otthont az Európai Politikai Közösség csúcsának, amelyen 48 állam- és kormányfő vett részt. Jelen volt többek között Emmanuel Macron francia, Keir Starmer brit és Giorgia Meloni olasz kormányfő, valamint az Európa Tanács és az Európai Bizottság elnöke, a NATO főtitkára és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is. Ezt megelőzően Pashinyan Moszkvában tárgyalt Vlagyimir Putyinnal, a választások előtt nem sokkal pedig Marco Rubio amerikai külügyminiszter és J.D Vance alelnök is Jerevánba látogatott, míg Donald Trump X-en publikált üzenetében biztosította Pashinyant támogatásáról.

Pashinyan külpolitikai találkozói a nála megszokott közvetlen, gyakran kihívó és néha vulgáris stílusa miatt emlékezetes pillanatokban bővelkedtek. Emmanuel Macron francia elnökkel például közös koncertet improvizáltak, a Zelenszkijjel való találkozója során pedig az keltett visszhangot, hogy az oroszul egyébként mindketten anyanyelvi szinten beszélő ukrán elnök és örmény miniszterelnök inkább az angolt választották – Pashinyan igencsak tört nyelvtudása ellenére. Moszkvai útja során ugyanakkor az keltett szenzációt – legalábbis az örmény, illetve orosz ellenzéki médiában – amikor Pashinyan kaján mosollyal az arcán közölte az ukrán légitámadások miatt folyamatos problémákkal küzdő Putyinnal, hogy Örményországban nincsen probléma sem az interneteléréssel, sem a demokráciával – ezúttal természetesen oroszul.

Az ország geopolitikai irányváltását Pashinyan számára tulajdonképpen Hegyi-Karabah elvesztése tette lehetővé.

A szakadár állam támogatása korábban megkérdőjelezhetetlen volt Örményországban, ám a vesztes háború és a több mint százezer menekült jelenléte viszont sokak számára egyértelművé tette a harcias, nacionalista álláspont kilátástalanságát. Pashinyan kijelentése ugyanakkor, miszerint a Karabahért folytatott küzdelem végzetes hiba volt, és hogy az örmény népirtás témáját mindössze a Szovjetunió terjesztette el, hogy ellentétet szítson az örmények és a törökök között, széles körben keltett nagy felháborodást.

Hegyi-Karabah terhe nélkül viszont Oroszország védelmére is kevésbé szorul rá a legkisebb kaukázusi ország, így a változásokra készülve Pashinyan még 2024-ben kezdeményezte Örményország kilépését az Oroszország által dominált Kollektív Biztonsági Szerződés szervezetéből. Pashinyan emellett a választási kampány során ígéretet tett az Azerbajdzsánnal való békekötésre, és az ahhoz szükséges új alkotmány elfogadására. Baku ugyanis azt követeli Jerevántól, hogy alkotmányából távolítson el minden, a hegyi-karabahi területekre vonatkozó hivatkozást. Az új alkotmány elfogadása azonban a győztes választás után sem lesz egyszerű, mert habár a végleges eredményekre még várni kell, az már biztos, hogy a kormányzó pártnak nem lesz kétharmados többsége az országgyűlésben.

Milliárdos-pártpolitika és országos biztonságkampány

Pashinyan a választásokon megosztott ellenzékkel nézett szembe. A legnagyobb közülük a szavazatok 23%-át megszerző Szamvel Karapetyán, az Erős Örményország párt képviselője, aki nemrégiben még Moszkvából irányította oroszországi cégbirodalmát. Karpetyán a szavazókörbe rendőri kísérettel érkezett, ő ugyanis hónapok óta házi őrizetben van, miután tavaly júniusban őrizetbe vették, és azzal vádolták meg, hogy erőszakos hatalomátvételre szólított fel. Ez azt követően történt, hogy egy interjúban kijelentette: „a magunk módján” oldaná meg a vitát Pasinyan miniszterelnök és az örmény egyház vezetője között. Karapetyánt márcsak hatalmas, oroszországi vagyona miatt is nehéz lenne független jelöltnek nevezni, ő azonban nem is tesz a látszatra, megválasztása esetén fenntartaná országa hagyományos szövetségi rendszerét.

Karapetyán mellet a korábbi elnök Kocsarjannak is sikerült bejutni a parlamentbe, pártja, az Örmény Szövetség a szavazatok közel 10%-át szerezte meg. Az ellenzék nem titkolta el a kampány során, hogy nem értenek egyet Pashinyan külpolitikai irányváltásával. A nacionalista érzelmekre apelláló ellenzék Oroszországban lát(tat)ja Örményország egyetlen valós biztonsági garanciáját Azerbajdzsánnal szemben, valamint az ország gazdaságának jövőjét. Tény, hogy Örményország az Eurázsiai Gazdasági Unió tagjaként vámmentesen értékesíthette elsősorban mezőgazdasági termékeit legfontosabb felvevőpiacán, Oroszországban.

A kampány során egyik fél sem riadt vissza a háborús riogatástól.

Az ellenzék azt hangoztatta, hogy Pashinyan nyugatbarát külpolitikája végül Oroszország elvesztéséhez és többszázezer azeri lakos betelepítéséhez vezet, miközben a kormánypárt Azerbajdzsán esetleges újabb agressziójával ijesztgette a választókat, érvelésük szerint ugyanis a háborús kalandorpolitikát folytató ellenzék visszatérése újabb konfliktust eredményezne. A félelemkeltés mindkét oldalon hatékony eszköznek bizonyult, hozzájárulva ahhoz, hogy a kampány valódi társadalmi-gazdasági kérdések helyett szinte kizárólag a biztonságpolitika körül forogjon.

Oroszország a szokásos hibrid eszközeihez nyúlt – amelyek kétes hatékonyságúak ugyan, de legalább nagy port kavartak. Az orosz hatóságok a választások előtti hónapban növényegészségügyi problémákra hivatkozva megtiltották egy sor zöldség, gyümölcs és virág behozatalát Örményországból, így demonstrálva, mit jelenthet az orosz piac elvesztése az örmény termelők számára. Az Európai Unió erre válaszul anyagi támogatást biztosított Jereván számára, valamint vízummentességet ígért Örményországnak. Természetesen a már megszokott, mesterséges intelligenciával generált, oroszpárti videók is tömegesen megjelentek a közösségi médiákban, ezeknek azonban – mint ahogyan azt a választási eredményekből láthatjuk – ezúttal sem volt komoly hatásuk a szavazás kimenetelére.

Ugyanakkor a kampányt megelőzően több ellenzéki politikust is letartóztattak, a kormánypárt számára gyanúsan jól időzített nyomozásokkal.

A kormány emellett nem siette el, hogy útlevelet adjon a karabahi menekülteknek – akik mindenüket elvesztve valószínűleg nem az Azerbajdzsánnal való kiegyezést és a regnáló kormányt támogatták volna.

Emberi jogi szervezetek szerint egyébként több tízezer menekült státusza rendezetlen jelenleg is. Márpedig ennyi szavazat bőven döntő jelentőségű lehetett volna a választásokon, ahol a 4%-os parlamenti küszöb eléréséhez kevesebb, mint 60 ezer szavazat kellett.

Az Európai Unió keleti perifériáján nem szokatlan, hogy a külpolitikai, kelet és nyugat közötti választás szükségességét sulykoló civilizációs narratívák határozzák meg a választási kampányokat. Kritikus szemmel nézve észrevehetjük, hogy az egész külpolitikai orientációs kérdés csak a diskurzus szintjén létezik. Figyelembe véve az ország földrajzi helyzetét és történelmi-kulturális kapcsolatait Oroszországgal, valamint a kb 1.5-2 milliós oroszországi örmény diaszpórát, aligha tűnik el a regionális hatalom jelentősége Örményország számára. A nyugati kapcsolatok erősítése persze segíthet bizonyos iparágakat, a vízummentes Európába utazás ígéretének pedig örülhet a rendkívül szűk örmény középosztály, az ország nagy többségét érintő gazdasági problémákra azonban ez aligha ad választ.

Mivel az európai vezetők által fenntartott látszat ellenére Örményország európai uniós csatlakozásának nincsen realitása sem rövid, sem középtávon – a választási kampány egyik központi kérdése,

az „Oroszországgal vagy a Nyugattal”-dilemma, végső soron nem több egy jól hangzó, de a valóságban üres politikai üzenetnél.

Miközben a nyugati politikai elit Örményország történelmi „választását” ünnepli, Oroszország pedig Pashinyan autoriter tendenciáit hangsúlyozza (mely más esetekben nem zavarja Moszkvát), a választás „történelmi” jellegét Örményország számára az adta, hogy Moldovához, Ukrajnához vagy Grúziához hasonlóan, végre-valahára megérkezett a kelet-európai választási kampányok mocsarába, ahol szavazáskor a „keleti” és a „nyugati” tőke között lehet választani.