Hogyan legyek rendszerellenes? Vissza a struktúrákhoz!

Sok baloldali mutat rá – helyesen –, hogy az emancipációs politika középpontjában az élet minden területét átszövő igazságtalan társadalmi rendszerek, struktúrák lebontása kell, hogy álljon. Ahogy Pap Szilárd István írja, a baloldali és liberális politika mára jórészt „megszűnt az elnyomottságot okozó társadalmi rend, társadalmi rendszer kritikája és megváltoztatását célzó törekvés lenni”. A baloldalnak vissza kell térnie a strukturális szemlélethez, hogy a társadalmi igazságtalanság valódi okaira reflektálva valódi megoldásokat tudjon felkínálni a társadalom számára.

A „küzdj a struktúrák, a rendszer ellen” felszólítása valóban a baloldal alapvető feladatát tükrözi. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy alaposan végiggondoljuk, pontosan mit is jelent a társadalmi rendszert, a struktúrákat kritizálni. Pontosan mi kell ahhoz, hogy azt mondhassuk, a rendszerkritika, a strukturális megközelítés talaján állunk, szemben a nem rendszerkritikus és nem struktúraszemléletű elképzelésekkel? Ebben a kétrészes írásban e probléma nehézségeit járom körül.

Alap és felépítmény

Egy igen elterjedt megközelítés a rendszerkritikus és nem rendszerkritikus baloldal szembeállítására az alap és felépítmény klasszikus marxista fogalompárosának csatarendbe állítása. E doktrína szerint a társadalmat mint olyat végső fokon a mélyben húzódó gazdasági struktúrák – marxista nevezéktanban: a termelési viszonyok, a termelőerőkhöz való hozzáférés – határozzák meg, minden más – a kultúra, a média, az oktatás, a jog, a tágan értett ideológia – ezeket fejezi ki és ezekre épül rá.

Tóth Olivér világosan fejti ki azt a nézetet, amelyet – úgy gondolom – sok, a rendszerkritika pártján álló baloldali a magáénak vall: „[a nem rendszerkritikus] baloldali diskurzusból mintha hiányozna a számvetés ezzel a marxi tézissel, hiányzik annak a lehetőségnek a megvitatása, hogy mi van, ha a gazdasági-technikai termelési viszonyok valóban meghatározzák a társadalmi-politikai viszonyokat? […]A kritika céljának ebben az esetben annak kell lennie, hogy egy olyan változást eszközöljön ki az alapban, amelynek nyomán a felépítményben normatív értelemben helyes változás megy végbe.”

Ezzel az elképzeléssel két probléma van: egyrészt nincsen ilyen marxi tézis, másrészt, ha lenne, akkor az állítólagosan rendszerszemléletű baloldali politika nagy részét kidobhatnánk a kukába. Az alap-felépítmény doktrínája szerint ugyanis az alap – ő játssza itt a társadalmi struktúrák, a rendszer szerepét – meghatározza a felépítményt: az alap képes hatni a felépítményre, kialakítani a társadalom ideológiai-kulturális struktúráit, de ez visszafelé nem működik, a felépítmény nem képes visszahatni az alapra. Ezért van az, hogy a kritikának az alap – a társadalmi struktúrák, a rendszer – megváltoztatására kell törekednie, és nem a felépítménnyel kell foglalkoznia.

Könnyen beláthatjuk azonban, hogy a felépítmény igenis képes hatni az alapra. Először is tegyük fel a kérdést: miért van ott a felépítmény, ha az elnyomás kitermelését voltaképpen az alap végzi? Miért léteznek a jelen társadalmakban a munkások érdekérvényesítését lehetetlenné tévő törvények, ha elnyomásukat pusztán a termelési viszonyok bebetonozzák? Miért élnek kirekesztő reprezentációk a nőkkel szemben, ha elnyomásuk már a láthatatlan munka egyenlőtlen eloszlása által megvalósul?

Azért, mert – ahogy a kiváló marxista gondolkodó G. A. Cohen kifejti – „az alapnak szüksége van a felépítményre”.[1] A felépítmény szerepe, hogy stabilizálja az alapot alkotó materiális struktúrákat, biztosítsa zavartalan működésüket és fennállásukat.

A munkások elválasztása a termelőeszközöktől azért lehetséges, mert léteznek azok a jogi, politikai, ideológiai intézmények, amelyek fenntartják a tulajdonjog szentségének, a meritokrácia mítoszának, a kemény munka erkölcsének társadalmát.

Igaz az, hogy a felépítmény csupán azért létezhet, mert az alap olyan, amilyen, de az alap azért képes fennmaradni, mert a felépítmény helyben van. Ha tehát a felépítmény rendjét megbontjuk, úgy az alapot is destabilizáljuk, és végső soron előidézzük összeomlását.

Ha még közelebbről ránézünk e fogalmakra, egy még szorosabb kapcsolatot is felfedezhetünk alap és felépítmény között. Ahogy egy másik kiemelkedő marxista teoretikus, David Harvey írja A tőkéről szóló elemzésében: „a termelőerők és társadalmi viszonyok nem létezhetnek anélkül, hogy a politikai és jogi felépítményben kifejezésre jutnának és reprezentálva lennének.  Ezt megfigyeltük a pénz esetében, amely csupán az érték reprezentációja, melyet szántalan különféle intézményi és jogi rendszer vesz körül […] Ám Marx azt is megmutatta, hogy a pénz nélkül (vagy a magántulajdon jogi intézménye nélkül) az érték maga sem létezhetne, mint egy alapvető gazdasági viszony. […] Marx nyilvánvalóan nem szánta az alap-felépítmény modelljét mechanisztikusnak vagy okságinak, ellenkezőleg, dialektikus módon használja azt.”[2]

Nem is túlságosan meglepő, hogy Marx és követői nem feltételeznek egyirányú meghatározottságot alap és felépítmény között. Ha így tennének ugyanis, akkor a legtöbb emancipációs küzdelmük teljesen értelmetlen volna. Ha a kritikának vagy az emancipációs törekvéseknek csakugyan kizárólag az alapra kellene irányulnia a felépítmény helyett, akkor teljesen érthetetlen volna, hogy az e nézetet valló baloldaliak miért a politika területén akarnak a társadalmi igazságosságért küzdeni. A politika ugyanis a felépítményhez tartozik, így tehát aki választásokon és jogszabályalkotáson, a nyilvánosság és a közbeszéd formálásán és más politikai eszközökön keresztül kíván radikális társadalmi változást elérni, az bizony a felépítmény szintjén dolgozik.

Voltak ugyan a baloldal története során olyan mozgalmak, amelyek közvetlenül a gazdasági alap megváltoztatására törekedtek – ilyenek voltak például az anarcho-szindikalisták, akik gyárfoglalásokon, sztrájkokon és más hasonló akciókon keresztül magának a termelésnek a folyamatát igyekeztek átalakítani. Ez a hagyomány ma is él a dél-amerikai gyárfoglalásoktól a magyarországi szövetkezeti kezdeményezésekig látunk rá példát, a legtöbb struktúraorientált, rendszerszemléletű baloldali azonban mégsem gondolja, hogy az alap közvetlen átalakítása lenne a rendszerszemléletű küzdelem egyetlen helyes módja.

Úgy tűnik tehát, hogy az alap és felépítmény teoretikusainak állítása nem az, hogy a struktúrák megváltoztatására irányuló társadalmi küzdelmeknek közvetlenül az alapot kell célba vennie.

Nyugodtan elismerhetik, hogy a legtöbb társadalmi küzdelem a felépítmény szintjén zajlik, és mint ilyen közvetett. Bizonyos küzdelmek azonban ilyen közvetett módon – a felépítményen keresztül – mégis az alap megváltoztatására törekszenek, míg mások nem.

Előbbiek volnának a struktúraorientált, rendszerszemléletű küzdelmek, az utóbbiak pedig a nem rendszerszemléletűek.

Ekkor azonban fel kell tennünk a kérdést, hogy pontosan hogyan különíthetjük el ezt a kettőt. Honnan tudhatjuk, hogy a felépítmény szintjén zajló küzdelmek közül melyik irányul az alap megváltoztatására és melyik nem? Ha én magam csatlakozni szeretnék valamiféle társadalmi-politikai projekthez és biztosra akarnék menni, hogy az a struktúrák szintjén támadja a rendszert, nem pedig puszta látszatküzdelem, hogyan juthatnék a megfelelő döntésre? Ennek megválaszolásához egy lépéssel tovább kell mennünk.

Egyén és struktúra

Egy másik elterjedt stratégia a rendszerszintű, struktúrákra irányuló küzdelmek és stratégiák elkülönítésére a következő: a nem rendszerszemléletű baloldal fő hiányossága, hogy a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelmet lehozza a struktúra szintjéről az egyén szintjére. Ez a jelenség számtalan társadalmi küzdelem esetében megfigyelhető.

Kováts Eszter a következőképpen írja le ezt a tendenciát a feminizmus és a queer aktivizmus esetében: „van az a feminista szempontból is nagyon hasznos fogalom, hogy privilégium, amit nem kéne kidobnunk az ablakon. Ez a fogalom annak leírására szolgálna, hogy bizonyos társadalmi csoportok több hatalommal, előjoggal rendelkeznek és észre se veszik, hogy nekik több hatalmuk van a társadalomban. Ez most le van hozva arra a szintre, hogy te csekkold, te nézd meg, Mari, Piri, Pisti, hogy neked pontosan hány pontod van ebben az elnyomásversenyben, és hogy te változtasd meg a viselkedésedet, és ha még 30 vagy 3000 ember megváltoztatja, akkor attól fog megváltozni a világ. Tehát nagyon el van térítve a struktúrákról való gondolkodás afelé, hogy te egyénileg kell, hogy kezeld ezeket a problémákat.”

Egy másik példa a környezetvédelem esete: a jelenkori kapitalizmus rohamléptekkel viszi a világot egy minden eddiginél pusztítóbb ökológiai katasztrófa felé. Ennek a folyamatnak a hajtóereje a termelés és árucsere globális rendszere, amelyet egy átfogó, transznacionális hatalmi struktúra stabilizál. Mégis

számtalan környezetvédelmi szempontból tudatos mozgalom nem int másra, mint hogy egyéni életünkben változtassunk viselkedésmódunkon – vegyünk kevesebb papírneműt, ne járjunk autóval stb. Ennek révén ugyan vállon veregethetjük magunkat, hogy kivettük kicsiny részünket a világ megjobbításából, ám ettől még sem az olajkitermelő óriásvállalatok nem hagynak fel környezetszennyező tevékenységükkel, sem a világ vezetői nem hoznak létre a klímaváltozás megállítására alkalmas globális intézményeket.

Az egyén–struktúra problematikáját kiválóan szemlélteti Máriási Dóra és Vida Katalin a kritikai pszichológiáról szóló nagyszerű cikkében: „vajon amikor a hozzánk forduló kliens elviselhetetlen mértékű munkahelyi stresszről beszél, mi a feladatunk segítő szakemberként? Autogén tréninget javasolunk, hogy jobban meg tudjon küzdeni a feszültségével? […] Vagy az érdekérvényesítésben segítjük, hogy szakszervezetet alapítva rendszerszinten érjen el változást a munkakörülményeiben? Ha az interperszonális szinten lépünk közbe, és őt igazítjuk a rendszerhez, elérünk-e változást, vagy éppen pont ezzel segítjük a rendszert még olajozottabban fenntartani?”

Ezek a kérdések azonban egyúttal az egyén–struktúra keretrendszerének korlátaira is rámutatnak. A társadalmi problémáknak az egyén szintjén való kezelése azért problematikus mert egyrészről csupán lokális és átmeneti megoldást kínál, míg a rendszert magát érintetlenül hagyja, másrészről elfedi azt a tényt, hogy e problémák maguk egy szélesebb összefüggésrendszerbe ágyazódnak, és a valódi megoldást ezen összefüggésrendszer – a struktúra – lebontása vagy átalakítása jelenti. De vajon e szempontból mennyivel teljesítenek jobban a szerzők által felkínált, elviekben rendszerszintű megoldások?

Ha alapítok egy szakszervezetet és kedvezőbb munkafeltételeket eszközlök ki a cégnél a magam és a munkatársaim számára, úgy a rendszer egésze az ország elidegenedett munkára és kizsákmányolásra épülő gazdasága ugyanúgy helyben marad. Nos, rendben, akkor nem egyetlen szakszervezetet alapítok, hanem egy országos szakszervezeti mozgalmat, esetleg baloldali pártot, amely képes kieszközölni a munka törvénykönyvének megváltoztatását és jobb munkafeltételeket biztosítani az ország minden dolgozója számára. Igen ám, de ez a stratégia továbbra is csupán lokális megoldást kínál, hiszen joggal gondolhatjuk, hogy a rendszer egésze valójában a globális kapitalizmus rendszere.

Azt jelenti ez, hogy egy valóban struktúraszemléletű stratégia csak a globális kapitalizmus megváltoztatására irányulhat, minden csupán lokális és átmeneti megalkuvás, mintegy tüneti kezelés? Elvégre miben különbözik az a gondolat, hogy „te változtasd meg a viselkedésedet, és ha még 30 vagy 3000 ember megváltoztatja, akkor attól fog megváltozni a világ” attól, hogy „ha alapítunk még 30 vagy 3000 szakszervezetet, átírunk 30 vagy 3000 törvényt, megváltozik a világ”? A legtöbb magát rendszerszemléletűnek tartó baloldali úgy gondolom, elutasítaná ezt a gondolatmenetet – és jól tenné, ellenkező esetben ugyanis törekvéseik meglehetősen reménytelennek tűnnének – nem világos azonban, hogy pontosan milyen alapon.

A probléma tehát a következő: attól, hogy egy stratégia vagy egy küzdelem nem az egyén szintjén működik, még nem kerül át automatikusan a struktúrák szintjére. A legtöbb nem egyéni szinten működő küzdelem, ugyanúgy lokális és átmeneti megoldásokkal szolgál csupán, mint az egyéni szintű megoldások, és a struktúrákat – úgy tűnik – ugyanúgy helyben hagyják. Nem elég, ha csak azt veszem szemügyre, vajon egy küzdelem az egyén szintjén zajlik-e vagy sem: további feltételeknek is teljesülnie kell ahhoz, hogy egy küzdelem valóban a struktúrákra irányuljon, ne pedig valami másra. De pontosan minek? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, mélyebben el kell gondolkodnunk a társadalmi struktúrák természetéről. Ez az a probléma, amivel ennek a cikknek a második felében foglalkozom majd.

[1] G.A. Cohen, Marx’s Theory of History. Princeton University Press, 2000. 231.

[2] David Harvey, A Companion to Marx’s Capital. Cambridge University Press, 2010. 199.

címoldali kép: e-journal.org.uk
Olvass tovább!