Már hetek óta – és a nyugati média lényegi érdektelensége mellett – zajlik Bolíviában a politikai puccsal hatalomra került, rendkívüli közgyűlöletnek örvendő Rodrigo Paz rendszere elleni tiltakozás. Gazdálkodók, kétkezi munkások, napszámosok, mesteremberek, olaj- és lítiumbányászok vonulnak fel a főbb utakon és városokban, hogy a „reformokkal” az Evo Morales által bevezetett erős államot lebontó Pazt távozásra bírják. Eddig mindhiába.

A parlament előbb szükségállapotot hirdetett, hogy az utakat, földeket, sőt olajkutat is elfoglaló munkások ellen a hadsereget „veszélyhelyzetre” hivatkozva vesse be. Egy látványos akcióhoz Paz elnök miniszterei, sajtóesemény keretében is kivonultak, de csalódniuk kellett: a tévékamerák és telefonok gyorsan eltűntek a helyszínről, amikor kiderült, a foglalók és sztrájkolók akár fizikai túlerővel is hajlandóak elűzni a katonaságot, akik csak vérfürdő árán állíthatnák meg őket. Ezt nem vállalták, a cirkusz pedig egyelőre levonult.

Az események a főként olaj- és földgázbányászatból élő Santa Cruz tartományban történtek, amely hagyományosan a megbuktatott, Evo Morales-féle bolíviai baloldal legfőbb ellenfeleinek bázisa. Ez is mutatja, a válság túlmutat a hagyományos politikai törésvonalakon.

A nagy – és törvényileg közösségi tulajdonban hagyott – termőföldek egy tagban –, nagy amerikai cégeknek való – privatizálása, a sokkterápiás „Argentína-modell” bevezetése mellett egyértelműen azt célozza meg, hogy az egykor Morales alatt erősen USA-ellenes párt, a MAS reform-maradványainak elsöprése után kiszolgáltassák az országot az USA vezető tőkés köreinek.

Nekik a 2006-ban hatalomra kerülő bolíviai elnök, Evo Morales örökségével több problémájuk volt: a Washington által favorizált privát amerikai energiaszektornak nem tetszett, hogy államosította a földgázszektort, ahogyan a nagy mezőgazdasági cégeknek meg az nem, hogy földosztást rendelt el az őslakos közösségeknél, ezzel számos nagybirtokot eltörölve.

Később a helyzet élesedett is, amikor a lítiumkészletek jelentősége az országban az amúgy is súlyos gondokkal küszködő nyugati elektronikai ipar számára felértékelődött. A dühös, és az őslakosok bosszújától rettegő helyi fehér felső osztály próbált puccsal visszavágni, ezt az erőfeszítést a magyarok is ismerhetik a hírekből: Morales emberei 2009-ben egy rajtaütés során kivégezték az eredetileg bolíviai-magyar Rózsa Flores Eduardót és erdélyi magyar, illetve ír társait is, mivel ellene készítettek elő merényletet – ezt a bolíviai rajtaütést a túlélő Tóásó Előd erdélyi zsoldos tagadja.

Magánál az incidensnél érdekesebb az ok, ami kiváltotta. A már említett, főként gazdagabb fehérek által kormányzott Santa Cruz és a környező tartományok „autonómiamozgalmat” robbantottak ki az „indián-diktátornak” tartott Morales és kormánya ellen, népszavazáson 85 százalékos aránnyal a belső önrendelkezésre is szavaztak,  így félő volt, hogy a bolíviai gazdaság akkori egyik alapját jelentő földgázlelőhelyek többsége az Amerikai-barát „autonómok” kezére kerül. Ez indokolhatta az esetleges további fegyveres szeparatizmust támogató eszkalációt megelőző rajtaütést.

Hiába szerezte meg viszont Bolívia baloldali kormánya a szénhidrogéneket, ha megfelelő nemzetközi együttműködés és hosszú távú stratégia híján nem tudott velük gazdálkodni. 2025-re ez nyilvánvalóvá vált, és a lehetőség hamar eljött a jobboldal számára, hiszen az USA-ellenes, balos latin-amerikai „rózsaszín áradás” 2002-2007 között tartó időszakának más kormányaihoz hasonlóan (Lula és Dilma Roussef Brazíliája, Venezuela, Rafel Correa Ecuadorban) közpolitikai reformjaiknak nem tudtak hosszabb távú alapot építeni. Venezuelához nagyon hasonló módon így Moralesnek sem bizonyult elégségesnek az, hogy nyomott áron eladja az állam a gyorsan fogyatkozó gázkészleteit, a gazdaság diverzifikálására, megújulókra, önfenntartásra kevés forrást különített el a központi hatalom.

Ez egy éve elhozta a valutaválságot és addigra – abszurd módon – nettó energiaimportőrré is tette az államot. Az elégedetlenséget kihasználó elnökjelölt Rodrigo Paz mérsékelt, független politikát ígért. Hamar kiderült viszont, hogy ilyen az Észak-Amerika jelentős nyomása alatt álló földrészen nincsen. Ha egy dél-amerikai kormány a Marco Rubio külügyminiszter által dominált Trump-kormánytól bármit is kér – itt például a dollár-alapú kereskedelemmel enyhítették volna a valutahiányt -, teljes mértékben alá kell vetnie magát az USA „gazdasági szakemberei” által diktált reformoknak. Ezek pedig a 2006 után bevezetett, az ország nagy részében még mindig népszerű, államosító reformok felszámolását, és az ország természeti kincseinek minél hathatósabb kiszolgáltatását jelentik.

De amint a kibontakozó bolíviai felkelés is mutatja, minden látszólag áterőszakolt politikai reformterv: az üzemanyagára állami plafonjának feloldása, a földpiac privatizálása, megbicsaklik akkor, ha a már kialakult és felszámolni kívánt gazdasági rendet a tömegek azt magukénak érzik – mint a kiosztott termőföldet, és állami olajfinomítót is.

Peru: az intézmények iránti türelem fogyóban

Jó tanulság ez a nehéz időket átélő – és feltehetően további, súlyos politikai válság előtt álló – Perunak is.

Az Andok-hegység nagy részét elfoglaló országban az , ugyancsak az őslakos földművesmozgalom élére állt, nagy tömegek által megválasztott Pedro Castillo ment neki a limai és óceánparti fehér elit addig megingathatatlannak látszó hatalmának. Kísérlete a tömegek által választáson nyújtott felhatalmazás ellenére kérészéletűnek bizonyult. Hiába verte meg Castillo és a baloldal 2021-ben hajszál híján a jobboldali, egykori kegyetlen perui diktátor lányát, Keiko Fujimorit, egy év múlva a perui állam a „betolakodót”, alkotmányos puccsal eltávolította a hatalomból, miután elmozdítási kísérletekre válaszul Castillo fel kívánta oszlatni a nemzetgyűlést.

A helyére a senki által a pozíciójában meg nem erősített, de mélyprotestáns és Washington-párti Dina Boluartét pakolták, míg Castillót 11 és fél évre ítélték és bebörtönözték. A tömegtüntetéseket sokszor erőszakkal leverték, és ugyan Keikónak 2021-ben már sokadszorra sem sikerült a diktatúra után „reformált” jobboldali pártot, a Népi Erőt hatalomra segíteni, politikája így is érvényesült.

Keiko apja az országban súlyos örökséggel bír, márpedig a francia Marine Le Penhez hasonlóan az elnökjelölt politikai mozgalmát édesapjától örökölte. Alberto Fujimori néhai perui diktátor– reagálva az elveiben és kegyetlenségében példátlan, kései maoista gerillahadsereg, a Fényes Ösvény birtokosok elleni kegyetlenségeire, 1990 és 2000 között a központi erőszakra, a kínzásra, a korrupcióra és az USA érdekeinek kiszolgálására építette fel Peru rezsimjét.

És bár a nyílt és nagy arányú állami erőszakhullám elmúlt, tömegek még évtizedekkel később is érzik hatását. Fujimori leginkább hírhedtté nem is a később feltárt, a Fényes Ösvény támogatásával gyakorta alaptalanul megvádolt őslakos parasztok tömegsírjairól vált. De a gerillák elleni küzdelem során kormánya kitalálta azt is, hogy a marxizmus, a kommunizmus és az „isteni rend” elleni lázadás az őslakosok „vérében van”, ezért tömegesen sterilizálni kezdte a törzsek nőtagjait, hogy ne adhassanak életet a lázadás utánpótlásának. A diktátor intézkedésének mintegy 200 000 nő esett áldozatul.

Fujimori és teljes családja éppen ezért az ország szegényebb és vidékibb, keleti részein még ma is gyűlölt figura, az eretnek marxista Fényes Ösvény emlékétől a tehetősebb partvidéki és limai középosztály és felsőbb osztály pedig ugyanúgy rettegnek.

Pedro Castillo hiába ígérte az ország egyesítését. Megbuktatása után a radikális keresztény Dina Boluarte ismét radikális eszkalációba kezdett.

A Trump-kormányzat által támogatott Keiko Fujimorinak – aki a 2026-os elnökválasztáson újfent, immár ötödszörre fut neki apja „öröksége” visszaszerzésének -, az eddigi eredmények szerint fej-fej melletti eredményt sikerült ismét elérnie Castillo utódával, az őslakosmozgalmat vezető Roberto Sánchezzel szemben.

A szavaztok 95 százalékának összeszámolása után Sánchez még nagyjából 23 000 szavazattal vezet (50 százalék) Fujimorival (49,9 százalék) szemben. A külföldön, a tipikusan tehetősebb környezetből származó perui diaszpóra által leadott szavazatok még Fujimori javára dönthetik el a versenyt, de ahogyan egy helybeli kommentátor epésen megjegyezte: a szavazatok összesítése és újraszámlálása még napokig, vagy akár egy hétig is eltarthat az igen heves kampány után, és az is lehet, hogy a végül győztesnek kikiáltott elnök kevesebb ideig bírná a helyén, mint ameddig az egész procedúra eltartott. A közel egyenlő támogatású, milliós táborok ugyanis kölcsönösen nem fogják elismerni a másik győzelmét.

Trumpnak és kormányának már ez is megfelel. Elon Musk, aki mostanában szereti irányítgatni a saját javára az Egyesült Államok külpolitikáját, egy- két szövetségese útján már el is terjesztette, a szerintük „radikális baloldali USAID” 2025 januári szétszedése után „egyetlen dél-amerikai baloldali párt sem tud győzni,”, hiszen valójában, a külföldi pénzek nélkül mindenki pont olyan radikális jobboldali „természetes módon” mint ők. Alaptalanul sugallták mindezzel azt, hogy a dél-amerikai antiimperialista baloldal az USA Demokrata Pártja nélkül nem tud életben maradni. Pedig világos: például a kultúrharcosa kérdésekben meglehetősen konzervatív perui Castillo megbuktatására éppen a Biden- kormányzat idején került sor, ők pedig semmilyen módon nem ítélték el azt.

Ráadásul mindezt egy olyan amerikai kormányzat emberei állítják büszkén, akik Venezuelától Argentínán át a teljes földrészen olyan nyílt szégyentelenséggel, és óriási vagyonokkal avatkoztak be a választásokba, mint az 1950-es évek óta még soha.

A cél világos: a politikai, kulturális (radikális abortusz- és melegellenes mozgalmakat) pénzelő Trump-világ azt szeretné, hogy a politikai hegemónia megszerzésével mindenhol ellenőrzést szerezzen a profitjuk csökkenését nem túl jó szemmel néző amerikai nagycégek számára a dél-amerikai erőforrások felett.

Szomorú tény, hogy számukra már az is fél siker, ha a politikai harc nem dől el egyértelműen.  Márpedige eldőlni nem egyszerűen választásokon fog, hanem mint Bolíviában, az utcákon, és a bányákban, az olajkutaknál és a tereken.