Nem Budapesten nőttem fel. Nem jártam elitgimibe, és nem is felvételiztem fővárosi egyetemre. Egészen a húszas éveim elejéig nem is gondolkodtam azon, hogy baloldali vagyok-e, és nem vallottam magam kifejezetten feministának sem. Most már igen. Azonban ehhez vajmi kevés köze volt a magyar baloldalnak vagy a fősodratú magyar feminista mozgalomnak.

Akik hozzájárultak a balra tolódásomhoz, az ideológiai alapom megszerzéséhez, mind hozzám hasonló, első vagy második generációs diplomás, vidékről fővárosba vagy külföldre költöző, most főként a versenyszférában dolgozó fiatalok voltak, akikkel tudtam beszélgetni, akik ajánlottak nekem olvasnivalót

arról, hogy hogyan zsákmányol ki minket a tőkésosztály, és hogy milyen nemi vagy más egyenlőtlenségek mentén szerveződik a társadalom. Meg persze az angol nyelvtudás és az internethozzáférés is egyengette az utamat. Csak akkor kezdtem el követni a magyar baloldali diskurzust, amikor már elköteleztem magam a feminista értékrend mellett.

Hasonló háttérből származom, mint Noémi (Szőke Abigél) Konkol Máté részvételi módszerrel (tehát nem szigorú forgatókönyv alapján) rendezett filmjében, A könyv a mi fegyverünkben, amit február végén néztünk meg, a két előzmény-kisfilmmel egyetemben. A történet főszereplői egy bohém, bulizgatós, budapesti fiú, Peti és Noémi, a tatabányai, osztályváltó lány, akik a filmben elsőévesekként egy gólyatáborban vesznek részt, a Fészek nevű kollektíva/szakkollégium/lakóközösség(?) szervezésében.

A film konfliktusait ennek a két, baloldali értelmiségi rétegből kicsit kilógó szereplő és a jobban beágyazott társadalmilag tudatos és helyes(!) szókincset használó csoportosulás között fedezhetjük fel. Noémi többször rákérdez neki idegen fogalmakra a megbeszélések és viták alatt, amiket a Fészek tagjai egymás után dobálnak be a cirkalmas, hosszú és akadémikus mondataikban. Mi több, észrevesz ellentmondásokat a Fészek tagjainak viselkedésében, ahogy szavakban a befogadást és a társadalmi tudatosságot preferálják, míg ezek tetteikben kevésbé vagy egyáltalán nem jelennek meg.

Ez nagyon is ismerős lehet azoknak, akik szintén osztályváltó helyzetből kerültek bele ezekbe a körökbe.

Nem értek egyet a progresszív politikai csoportokat érő aránytalan kritikákkal, és nekem sem ez a célom a cikkben most: motivációm inkább a hozzám hasonló hátterű emberek szempontjainak beemelésében és a diskurzus alakításában rejlik, ahogy meglátásom szerint, a film is ebből a célból készült. Két évig dolgoztam kiszolgáltatott helyzetben lévő szexmunkásokkal, és legutóbbi kutatásomban az ő és vidéki nők percepcióját vizsgáltam a feminizmusról és a női szolidaritásról (magam is vidéki származású nőként). Ezek a tapasztalatok is arra sarkalltak, hogy igenis muszáj behozni olyan szemszögeket is, amelyek eddig részben vagy teljesen rejtve maradtak.

Az elérhetetlen nyelvezet, az elméleti vitákon lévő fókusz és a csak szavakban megjelenő törődés mind hamar elidegenítővé válik azok számára, akik nem ebben a mikroközösségben töltötték meghatározó éveiket. Vegyük például a film egyik leghangsúlyosabb jelenetét, amelyen hosszan elidőzik a cselekmény: egy, a szexmunkához kapcsolódó, látszólag fontos vitát. A véleményvonal-játékban a résztvevő táborozók egy skálán helyezték el magukat, jelezve, hogy mennyire értenek egyet az olyan állításokkal, hogy a szexmunka valóban munka-e, majd kifejtették véleményüket. A kérdés tehát forró vitatémaként jelenik meg a játékban/filmben, ami rámutat a magyar baloldal elméletközpontúságára is: az érintettek életét az ő bevonásuk nélkül vesézik ki, és mindenfajta gyakorlati tapasztalat híján engednek útjára számukra egyértelműnek tűnő, de a valóságot nem mindig lekövető következtetéseket.

Ahogy a filmben, úgy a mindennapokban is sokszor jelenik meg ez a téma csak amiatt, hogy lehessen róla vitatkozni – valódi segítő szándék, az érintettek meghallgatása és részvétele, illetve gyakorlatban is működő politikai célok megfogalmazása nélkül.

Vég nélkül szerveznek olvasóköröket és pódiumbeszélgetéseket a szexmunkáról vagy a prostitúcióról olyan emberek, akik a szexmunkásokkal nem vagy alig folytattak érdemben hosszabb beszélgetéseket, hogy megismerjék őket, hogy lássák őket komplexitásukban, és megkérdezzék, hogy számukra mi lenne a jó politikai stratégia, amiben tudnánk őket, mint csoport, támogatni.

Ehhez áll már rendelkezésünkre elég sok forrás (mint például Papp Réka Kinga könyve), és léteznek magyar szexmunkás érdekvédelmi egyesületek (mint a SZEXE), külföldön vagy nemzetközi szinten pedig szexmunkásokból álló szervezetek (mint a SWAN), akiknek a tudása szándékosan vagy ignoranciából kifolyólag figyelmen kívül van hagyva a diskurzusban. Ahhoz elég tabu és kriminális téma, hogy vitázzunk róla, és bevonzzunk érdeklődőket, de az unalmas aktivista és politikai munkát már úgy tűnik, nem szeretnénk belerakni.

Pedig a jelenleg uralkodó narratíváknak és felülről-lefelé beszélésnek nemcsak a szexmunkások maguk, hanem a mellettük kiálló aktivisták is érzik a bőrükön hatásait: nekünk ezek a kérdések nem szimbolikusak és elméletiek, hanem gyakorlatban is akadályozzák szexmunkások helyzetének javulását.

Ez a hozzáállás nem csak a szexmunka-diskurzusban mutatkozik meg a magyar baloldalon. Gyakran közös projektek és szerveződések esnek abba a hibába, hogy a gyakorlati tennivalókat háttérbe szorítják az elméleti viták: milyen szavakat használjunk, hogyan marketingeljünk dolgokat, és kiket hívjunk (és ne hívjunk) meg a már bejáratott körökből. Órákat töltünk azzal, hogy szavakon és ideológiai különbségeken mérjük össze a tudásunkat, hogy bebizonyítsuk, mi vagyunk az olvasottabbak, és mi értjük jobban a világot a többieknél. Pedig az elméleti kereteket nagyon jól lehetne arra használni, hogy az értékeinket, céljainkat becsatornázzuk gyakorlatias, politikai tettekbe. De így, hogy ez nem valósul meg, rengeteg energia és erőforrás elmegy az elméleti kérdésekre, és végül ott maradunk néhányan, akik sürgősen elvégzik azt a minimális gyakorlati tennivalót, amitől az a bizonyos projekt működőképes lesz.

Gyakran egyedül is maradunk, mert lefáradunk az észbontó intellektuális összetűzésekben, vagy felismerjük, hogy ez a megközelítés valójában nem járul hozzá produktívan a felszabaduláshoz. Ekkor még az is előfordul, hogy az, aki ezekkel az újonnan megismert gátakkal szembesül, vagy esetleg régebb óta küzd velük, hangsúlyosan eltávolodik a baloldali szerveződésektől.

Társadalomtudósként, feministaként és aktivistaként, olyan emberként, aki a kánonon kívül eső tudással és nem beágyazott háttérből jön, nagyon fárasztó küzdeni azért, hogy értékelt tagja legyek a közös gondolkodásnak és tetteknek, hogy részt vehessek a diskurzusokban, és ezt ne futottak-még kategóriaként vagy bokszzsákként tegyem.

Sokszor felmerül bennem az a dilemma is, hogy vajon mibe tegyek több energiát?  Már kielégítő tudással, hozzáféréssel, biztonságos anyagi helyzettel és kapcsolati hálóval rendelkező embereket győzködjek, hogy a szexmunkásokat meg kell hallgatni, hogy a vidékiek nem otromba fatuskók, hogy a kisebbségi csoportok nem egysíkúak, hanem komplex emberekből állnak össze? Nekik valószínűleg sose vagy nagyon sokára leszek elég jó, elég művelt, elég olvasott és elég baloldali. Vagy az ezeken a körökön kívül eső emberekre koncentráljak, mert egy vagyok/voltam közülük, és mert a feminizmusnak arra van szüksége, hogy sokkal több ember vallja magáénak – habár ezzel megkockáztatom a „liberális” címkét az első csoport szemében. Jelenleg az utóbbi mellett teszem le a voksom. Sok veszítenivalóm úgy sincs.

Ahogy a Filmtett kritikája is írja, Konkol Máté filmje inkább egy lenyomat a jelenkori baloldali és/vagy feminista mozgalomról, mint hogy megoldást kínálna a felhozott problémákra – bár ezt nem feltétlenül egy filmtől kell elvárni. A jelenlegi politikai helyzetben lehet látni jeleket a felfokozódott politikai érdeklődésre, igényt a részvételi demokráciára, és ha jól figyelünk, akár a baloldali eszmékre is. A mi kezünkben van a kulcsa annak, hogy az elméleti tudásunkat felhasználva és alkalmazva a való életre, vagy akár olykor félretéve azt, dolgozzunk egy szebb jövőn. Mert a könyv lehet fegyver, de önmagában nem lesz elég.