Az Orbán-rendszert a tudósok és szakértők eddig különböző módon értelmezték a posztkommunista maffiaállamtól a hibrid rezsimen át a plebiszciter vezérdemokráciáig. Ezekben a vitákban visszatérő alak az olasz kommunista politikus és gondolkodó, Antonio Gramsci, akit mind Orbán Viktor, mind a NER szellemi hátországának kulcsfigurája, Békés Márton történész nagyra tart. Kicsoda Gramsci? Mit üzen számunkra? Hogyan épülhet fel tanításai mentén egy hazai közegből, hagyományokból építkező baloldal? Éber Márk Áron az Eszmélet Alapítvány gondozásában megjelent kötetében ezen kérdéseket veszi górcső alá.

Egy mű anatómiája

A kötet korábban az Új Egyenlőség, a Mérce és az Eszmélet folyóirat hasábjaim megjelent szövegek aktualizált, bővített verzióit adja közre egy tematikus válogatásban, amelynek szervezőelvét a hegemónia fogalma adja. Az érintett témák három probléma körül kristályosodnak ki: Gramsci aktualitása, a NER mint hegemóniaépítési projekt és egy gramsciánus hazai baloldal ajánlata. A könyv nem tudományos mű, ahogy azt szerzője is leszögezi, de keletkezése elválaszthatatlan a társadalmilag elkötelezett tudományos műhelymunkától, amely elméleti, történeti és gyakorlati ismeretekkel kíván hozzájárulni egy szolidáris társadalmi-gazdasági modell megszületéséhez.

A szerző célja közérthetően ismereteket átadni olvasóinak, hogy azok a könyvben felkínált eszközökkel jobban megérthessék a realitást, amelyben élnek, és hogy javaslatokat fogalmazzon meg a lehetséges cselekvésre.

Éber Márk Áron könyve szép példája lehetne a szó legnemesebb értelmében vett tudományos ismeretterjesztő irodalomnak, hiszen magyar nyelven kevés szöveg magyarázza el a hegemóniaelméletet ilyen világosan. Világnézeti elkötelezettségével azonban túlmutat ezen a kategórián, a közös gondolkodás mellett cselekvésre hív fel.

A nagy nevek: Marx, Engels vagy Max Weber azért jelennek meg, hogy támpontot adjanak jelenünk megértéséhez és megváltoztatásához. Mielőtt azonban erre rátérnénk, érdemes tisztáznunk az alapfogalmakat.

Mi az a hegemónia?

Gramsci 20. századi olasz kommunista filozófus volt, a kulturális kérdések tematizálásával az első világháború utáni marxista gondolkodás megújítója és a kommunista, valamint az antifasiszta mozgalom mártírja. Az olaszországi fasiszta hatalomátvételt követően élete alkonyát Mussolini börtönében töltötte 1936-ban bekövetkezett haláláig, melyet a sanyarú körülmények miatt romló egészségi állapota okozott. Ekkor írta „fő művét” a Börtönfüzeteket, amelyekben olyan fogalmakat dolgozott ki, mint az első generációs értelmiségieket kibocsátó paraszti- és munkásközeggel szoros kapcsolatot ápoló „organikus értelmiség” vagy a hegemóniaelmélet. Az utóbbit tévesen nevezik kulturális hegemóniának is, érvel Éber, az elnevezés leginkább arra világít rá, hogy a ’70-es években a humántudományokban lezajlott „kulturális fordulat” mit emelt ki az (újra)felfedezett életműből.

A Gramsci-féle elmélet az 1917-es szovjet forradalom nyomán szárba szökkent, de kudarcos kommunista forradalmi kísérletek (pl. az 1919-es Magyar- és Bajor Tanácsköztársaság, Spartacus felkelés Berlinben vagy az itáliai gyár- és földfoglalások) tanulságain alapult. A hegemóniaépítés egy hosszú távú stratégia a hatalom megszerzésére, ahol a „kontextust” változtatjuk meg. Mit takar ez?

Gramsci szerint a hatalomgyakorlásnak ugyan része az erőszak, de az uralkodó osztálynak (Gramsci idejében: az északi iparosok és a déli földbirtokosok) pozícióinak fenntartásához szüksége van az alávetettek engedelmességére, amit az uralkodó osztály saját értékeinek, gondolatainak egyedül észszerűként felmutatásával ér el.

Hogyan néz ki mindez a gyakorlatban?

Vannak intézmények (pl. múzeumok, egyletek) és orgánumok (rádióadók, újságok, könyvkiadók), amelyek ezeket az üzeneteket közvetítik a lakosság, a választók felé. Önmagukban az intézmények nem képesek cselekedni, szükség van cselekvőkre – például újságírókra, szakértőkre és értelmiségiekre –, akik megtöltik, mozgásba hozzák ezeket a rendszereket. Őket anyagi ösztönzők (pl. ösztöndíjak, megélhetés, pozíciók) és szimbolikus erőforrások (pl. megbecsültség, a közösséghez való tartozás érzése) motiválják. Mint láthatjuk, a hegemónia Gramscinál többet takar, mint az iskolai irodalmi kánon megváltoztatása, vagy hogy ki lépjen fel a helyi szüreti fesztiválon.

A hegemónia szervesen kötődik a gazdasági és tulajdonviszonyokhoz. A hegemóniaépítés célja tehát egy ellenhegemónia megképzése, ami a meglévő intézmények elfoglalását és párhuzamos intézmények létrehozását célozza. Az így létrejövő szellemi hátország és intézmények sűrű hálózata támogatja aztán, hogy az értelmezés kereteit és az uralkodó normákat átalakíthassák.

Ez egy „hosszú menetelés az intézményeken át”.

Gramscinál a fenn említett stratégia egy antikapitalista Olaszországhoz vezető programot jelentett, ami a helyi viszonyokból nőtt ki, de nem vesztette el nemzetközi horizontját. Ez a program a megszervezett északi munkásokban és a déli parasztokban ismerte fel a cselekvőit (ezt nevezte történeti blokknak), az intézmények hálóját pedig a kommunista sajtótermékektől a munkás önképzőkörökig terjedő színes kavalkád alkotta. Ezt a szerves építkezést számolta fel Mussolini hatalomátvétele, ami megszüntette a szakszervezeteket és a munkáspártokat, majd az idő előrehaladtával az összes ellenzéki pártot is ellehetetlenítette. Most, hogy tisztáztuk az alapfogalmakat, ideje kitérnünk arra, hogy hogyan alkalmazzák Gramsci elméletét a hazai újjobboldal gondolkodói.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere mint hegemóniaépítési projekt

Éber a 2010-et követő rendszer gramsciánus gyakorlatait a 2002-es vereségig vezeti vissza, ahol az akkor még a „polgári Magyarország” jelszava mellett kampányoló nyugatos és oroszellenes Fidesz alulmaradt a Medgyessy Péter vezette MSZP-vel szemben. Éber a vereséget a Fidesz szavazóinak osztályszerkezetében ragadja meg. Ekkor a párt szavazóinak magvát az urbánus, magasan iskolázott és a korszak viszonyaihoz képest módosabb választók alkották. A párt bevette a budai lankákat, de problémát okozott számára megszólítani a lakótelepek és a leszakadó ipari régiók Magyarországát. A Fidesz osztálycsapdába került.

Ezen dilemma feloldását szolgálta a Polgári Körök létrehozása, melyek visszanyúltak a korábbi mozgalmi alapokhoz, és lehetővé tették a tábor dinamizálásán túl az országot behálózó szervezetek létrehozását is. A terepmunka elvégzése mellett a Fidesz átformálta profilját, és csendes nyitást hirdetett a társadalom szélesebb rétegei felé. A párt profilváltásával elhódította az egykori koalíciós partnerek, a KDNP, a rendszerváltó Magyar Demokrata Fórum (MDF) és a Független Kisgazdapárt (FKgP) szavazóit. A konzervatív versenytársak felszalámizásával és eljelentéktelenedésével a Fidesz vált a hazai jobboldal uralkodó szereplőjévé.

Az átalakulás időszakában vált markánsabbá a Fidesz retorikájában az ország keresztény gyökereinek hangsúlyozása és a magyar gazdák „védelme” – ami az elsősorban mezőgazdaságból élő, családi gazdálkodók megszólítását célozta az ország rurális régióiban. A Fidesz munkástagozata is ez idő tájt alakult meg, ami a kékgalléros dolgozókat kívánta elhódítani az MSZP-től. A hegemóniaépítés a 2010-es évek elején lépett szintet, amikor a választási győzelem új erőforrásokat és pozíciókat szabadított fel a nyolc év után hatalomba visszatérő Fidesz számára.

Gramscinál a hegemóniaépítés nem „lovasroham”, hanem „állóháború”, ahol a cél a másik fél erőforrásainak lassú felőrlése. Ebbe illeszkedett a nyilvánosság szerkezetének átformálása a megyei lapok felvásárlásával, a közszolgálati televízió eltérítésével és az olyan országos elérésű hírportálok elfoglalásával, mint az Origó. A Békés Márton által „nemzeti blokknak” nevezett NER egyes orgánumokat a szerkesztőgárda lecserélésével semlegesített, míg másokat anyagilag lehetetlenített el, emlékezhetünk a Népszabadság 2016-os felszámolására. A hegemóniaépítés tehát együtt jár a szimbolikus erőszakkal. Az intézmények elfoglalásán túl kulcsszerepe van az új intézmények létrehozásának is – lásd: a művészeti mező és az esztétikai nyelv átformálására létrehozott Magyar Művészeti Akadémia (MMA) vagy az oktatással foglalkozó Matthias Corvinus Collegium (MCC). A hazai „balliberális” oldal kettős – morális és politikai – összeomlását követően hatalomra jutó Fidesz a 2020-as Covid-válságig terjedő „10 bő esztendő” nemzetközi gazdasági fellendülése alatt megteremtette hegemóniájának anyagi lábát is.

Ekkor a párt gazdasági hátországa a nemzeti tőkésosztály megteremtésének farvizén jelentős tőkét halmozott fel a hazai és uniós forrásokból megvalósuló építőipari nagyberuházásokból. A hegemóniaépítés a társadalom peremére szorítottakat is megszólította olyan intézkedésekkel, mint a közmunkaprogram, ami szerény munkát és megbecsülést kínált, ám tovább mélyítette az országot behálózó patrónus-kliens viszonyokat.

Az intézmények és a gazdasági láb azonban csak a vázát képezik az épülő hegemóniának, szükség van gondolatokra és ideológiára, amelyek ezeket a lépéseket egy egységes történetbe foglalják. Ehhez pedig ideológusok, értelmiségiek és szakértők kellenek.

Így jutunk el a cselekvők problémájához.

Gramsci tisztelői, követői és kiforgatói

A magyar jobboldalon kibomló Gramsci-reneszánsz, ami nem független az újjobboldal különféle nemzetközi vitáitól, Békés Márton nevéhez köthető. Békés történészként és Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójaként, illetve a Kommentár folyóirat szerkesztőjeként meghatározó alakja a Fidesz szellemi hátországának. Gramsci jobbról című Mandineren megjelent 2018-as írásában arra bátorította a hazai jobboldalt, hogy olvassák, értelmezzék az olasz gondolkodó írásait, éljenek annak ajánlatával. Nem lényegtelen azonban, hogy milyen Gramsci-olvasatot emel pajzsára Békés. Éber rámutat, hogy a történész szövegeiből egy felemás Gramsci-kép bomlik ki. Írásaiban Békés igyekszik minimalizálni Gramsci kommunista elkötelezettségét. A filozófus elsősorban mint egy alternatív „kulturista” marxizmus gondolkodója jelenik meg, eltávolítva a materialista hagyománytól és tágabban a marxizmustól.

Békés, érvel Éber, kiragadja a gyakorlatot annak történeti-ideológiai környezetéből, hogy azt egy konzervatív hegemóniaépítéséhez használja fel. Így válik paradox módon az olasz antikapitalista és internacionalista gondolkodó a „nemzeti tőkésosztály” és a szuverenitás fogalma mellett mozgósító orbáni projekt „szellemi alapjává”.

Éber Gramsci-képe a marxi hagyományon alapszik, melyben elsőbbsége van az anyagi folyamatoknak, az élet tágabban vett újratermelésének. Ez magába foglalja a fizetett bérmunkán túl a (fizetetlen) gondoskodási munkát is, ami aránytalanul sújtja a nőket. A kultúra pedig – a másik kulcsfogalom – ebben az értelmezésben Marx és Engels nyomán az anyagi viszonyok leképeződése, a mindenkori uralkodó osztály gondolatainak közvetítője. Békés olvasata ezzel ellentétben egy idealista alapállásról indít, vagyis a történész azt feltételezi, hogy az eszméknek van elsődleges történelemformáló szerepe. A kultúrát egy tágabb, kulturális antropológiából kölcsönzött módon értelmezi, így az Békésnél egyaránt magába foglalja a gazdaság szféráját, Liszt zenéjét vagy az olyan hétköznapi szokásokat, mint hogy levesszük-e a cipőnket, ha belépünk az otthonunkba. Ez a kultúra és a gondolatok elsőbbségét hangsúlyozó megközelítés teszi Gramscit az újjobboldal (ami az újbaloldalhoz hasonlóan nem egységes) szemében a kulturális hadviselés teoretikusává, életművének ezt a részét emelik ki.

Ezt egy példával lehet a leginkább szemléltetni. Gramsci antikapitalizmusa a fenn említett olvasatban a magyar munkaerőt kizsákmányoló multinacionális vállalatokkal szembeni gyanakvássá alakul.

A marxista Gramsci a dolgozók kizsákmányolását ellenzi, míg Békés azért ellenzi a dolgozók kizsákmányolását, mert azok magyarok, így részei a kulturális fogalmak mentén meghatározott közösségnek. Az egyik oldalon egy tőke-munka viszonyon alapuló, a másikon egy kultúrák és eszmék küzdelmében gondolkodó olvasatot látunk.

Gramsci megszerzése a szellemi térben a jobboldal számára szükséges volt, hiszen a mozgalomépítés gramsciánus gyakorlatai hasznosíthatók voltak a NER felépítésében. Ezek az eszközök azonban könnyen beforgathatók egy új ellenhegemonikus projektbe is. Itt érkezünk el az Éber által felkínált ajánlathoz.

Úton egy gramsciánus magyar baloldal felé

Éber vízióját más hazai baloldali szerzőkkel vitázva fejti ki. A szerző külön fejezetben foglalkozik az „óellenzék” és benne a magyar „balliberális” oldal válságával, valamint hogy az hogyan került a 2002-es Fideszhez hasonlóan osztálycsapdába. Éber felfejti a hazai politikai baloldal (nem összekeverendő a szellemi baloldallal) összezsugorodásának okait, legyen szó az államszocializmus „terhéről” vagy a választók körében párttagságtól való viszolygástól. A népszerű baloldalt megtestesítő alternatíva Éber szerint még formálódóban van. A szerző egy ilyen lehetséges kezdeményezésnek látja például a 2020-ban alakult Szikra Mozgalmat. Javaslataiban közös, hogy szükség van egy pártra/szervezetre, ami összefogja az aktivistákat, a szellemi hátországot és a meglévő, kiépítendő intézményrendszert.

Éber megfogalmaz egy lehetséges programot is egy gramsciánus, népszerű baloldal számára. E szerint az új magyar baloldalnak a tőke-munka ellentétben szilárdan a dolgozók mellett kell állnia, ami a rendszerváltás utáni fősodorbéli baloldal nagy adóssága. A dolgozó fogalmát pedig tág értelemben kell használnia, ami egyaránt felöleli a fizikai és a szellemi dolgozókat is. Ebben az építkezésben jelentős szerep hárul majd a politikusokra, aktivistákra, hogy közvetítsenek a blokk különféle csoportjai között. A közvetítés része, hogy ez a politikai erő rámutasson, hogy pl. egy vállalatban a takarító fájó ízületei és a szoftverfejlesztő kiégése ugyanazon kizsákmányolás eltérő alakváltozásai, amire a gyógyír a közös cselekvés.

A munka politizálása mellett nagy hangsúlyt kell helyezni a fizetett és fizetetlen munka álságos szembeállítására, így problematizálva a nőkre, a háztartásokra terhelt gondoskodási munkát. A nyilvánosságot uraló ellenségképek, törésvonalak helyett Éber a kizsákmányolók és kizsákmányoltak között húzódó törésvonal politizálását ajánlja. A büszkeség forrásának pedig az elvégzett munkát és a közösségi erőfeszítést teszi meg. A cél az emberi méltóság és a szolidaritás zászlajának magasba emelése.

Politikája a remény politikája, hogy egy emberibb Magyarország, egy emberibb jövő nemcsak nemes gondolat, de elérhető valóság is lehet. Ehhez azonban intézmény- és közösségépítésen, terepmunkán, tetteken át vezet az út.

Konklúzió

Éber Ellenhegemónia-építés című könyvének nagy erénye, hogy könnyen befogadhatóvá tesz elvont társadalomtudományi koncepciókat, illetve eszközöket ad az olvasó számára, melyek segítségével megnevezheti és megértheti a jelen folyamatait. A kötet nyelvezete ízes, azonban ez nem válik az érthetőség kárára. Akárcsak a szerző egyetemi előadásaiban, a szövegben is érződik a dinamizmus. Ami azonban ennél is fontosabb, hogy

az írások néhol sötét tónusa ellenére a könyvben lüktet a remény és az optimizmus, ami Gramsci írásainak is sajátja.

Emlékszem, mesterszakos koromban az egyik oktató azt mondta az utolsó órán, hogy „Reményteli üzenettel akartam befejezni a kurzust, hiszen tanárként nem hagyhatom, hogy a jövő társadalomtudósai azzal a tudattal távozzanak, hogy a borús kilátások ellenére nem tehetünk semmit”. Éber sem hagyja, hogy olvasója így tegye le a könyvet.

Minden alkotás egyben kordokumentum is. A könyvet olvasva az az érzésünk támadhat, hogy a szerző a „tegnap világáról” ír. A szövegek jelentős része a magyar politikai arénát radikálisan átformáló 2024. februári események előtt keletkezett. A szövegek aktualitása azonban nem a felszínen, hanem a mélyrétegekben húzódik meg. Akárki nyerje a választást 2026 áprilisában, a könyvben taglalt húsbavágó dilemmák velünk maradnak. Az ellenhegemónia és a hazai viszonyokból kinövő „történelmi blokk” megépítése pedig Magyarország és lakóinak megismerésén át vezet.