Hétfőn több mint húszezren sztrájkoltak a közoktatásban, amivel az elmúlt évek legnagyobb pedagógus-megmozdulásának lehettünk tanúi. A hétfői nap alapján kijelenthetjük: a pedagógusok küzdelmét a nép széles körei támogatják, ugyanakkor a szakszervezetek elkövetkezendő bő másfél hónapos teljesítményén, és a társadalmi szolidaritás erősségén fog múlni, hogy sikerülhet-e kicsikarniuk a kormányból követeléseik teljesítését.

A Mérce percről percre követte az eseményeket, és több helyszínen is megszólaltattunk pedagógusokat, valamint a helyszínről tudósítottunk a szakszervezetek által szervezett, a sztrájkot támogató autós felvonulásról is – beszámolónk itt olvasható.

Munkabeszüntetés nélkül semmire nem mennének

A hétfői, kétórás figyelmeztető sztrájkot a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) küldöttsége, valamint az Emberi Erőforrások Minisztériumát képviselő Kisfaludy László helyettes államtitkár közötti hónapok óta tartó sztrájktárgyalás-sorozat előzte meg, amely után a szakszervezetek már nem láttak más lehetőséget követeléseik elfogadtatására.

 

Ehhez képest az EMMI a tárgyalások során megalázó ajánlatokkal állt a pedagógusok elé, ráadásul egyértelműen időhúzásra játszott: a tárgyalásokon résztvevő Kisfaludynak nem volt valódi döntési jogköre, és az egyes fordulók között hetek teltek el. Az kormány vélhetően arra számított, hogy sikerül kifárasztania a pedagógusokat, és a korábbi évekhez hasonlóan nem lesz komoly támogatottsága a követeléseknek.

Így a figyelmeztető sztrájk tétje óriási volt a pedagógusok küzdelme szempontjából, hisz ekkor derült ki, mekkora erőt, és mennyi támogatót tudnak felmutatni az őket semmibe vevő hatalommal szemben. A kormány pedig ennek megfelelően ott igyekezett gáncsolni a szakszervezeteket, ahol tudta.

Az időhúzás mellett a hatalom teljes pályás letámadást indított, egyrészt megpróbálta hitelteleníteni a szakszervezeteket és követeléseiket a társadalom és a pedagógusok körében – mondván, hogy az ellenzéki kampány részesei, ebbéli igyekezetükben olykor akár a messziről nyilvánvaló ökörségek szintjére süllyedve. Más részről a sztrájkot támogató, valamint abban résztvevő tanárokat fenyegette, miszerint amennyiben nem teljesítik a „még elégséges szolgáltatást” a sztrájk idején – aminek szintjében a kormány hathatós erőfeszítéseinek hála nem sikerült megállapodni – úgy törvényt sértenek, a sztrájkot pedig egyébként is jogszerűtlennek állították be. Azt kommunikálták, a résztvevőknek retorziókkal kell majd szembenézniük – és sok esetben nem riadtak vissza a dezinformációtól, és egyéb nemtelen eszközöktől sem.

A pedagógusok ugyanakkor rengeteg támogatót is tudhattak maguk mellett. A Szakszervezetek Együttműködési Fórumától kezdve – amely autós támogatói felvonulást is szervezett hétfőre – Budapest polgármesterein keresztül a „vasalódeszkás tanárig” és rengeteg szülőig a társadalom számos csoportja állt ki a pedagógusok mellett.

Ami pedig legalább ilyen fontos volt, hogy a bíróság pénteken – első fokon, nem jogerősen – kimondta, hogy a tanárok hétfői figyelmeztető sztrájkja jogszerű.

Ami komoly ütőkártyát jelentett a szakszervezetek kezében, hiszen így már könnyebben győzhették meg a kollégákat, akik az esetleges retorzióktól tartva nem vettek volna részt a munkabeszüntetésben és a tiltakozásban – bár valószínű, hogy így is számosan voltak, akik egzisztenciájukat féltve nem merték felemelni a hangjukat, legalábbis a fenntartó és a kormány kirívóan ellenséges nyilatkozatai alapján ez nem lenne meglepő.

Mit sikerült elérni és mi a hétfői sztrájk jelentősége?

Noha a figyelmeztető sztrájk önmagában, kétórás időtartamával nem rengette meg a társadalmat és a kormányt, a szakszervezetek sikerként értékelik, és valóban nehéz lenne túlbecsülni az eredményeit. A pedagógusok jó ötöde részt vett a sztrájkban, amire legutóbb 2016-ban volt példa.

A belengetett – és azóta megvalósítási fázisba lépett – kormányzati, fenntartói retorziók ellenére számos oktatási intézmény számtalan pedagógusa vállalta arccal, fotóval, hogy részt vesz a sztrájkban, Budapesten és vidéken egyaránt.

Ráadásul – ahogy vélhetően szándéka ellenére, de Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár is méltatta a sztrájkban résztvevő több mint húszezer pedagógus bátor kiállását – amennyiben a kormány elismerte volna a sztrájk jogszerűségét, vélhetően még többen teszik le a munkát.

A szakszervezetek a korábbi alkalmaktól eltérően egységesen és erélyesen léptek fel már a kormányzattal folytatott tárgyalások kezdete óta. De legalább ilyen fontos a feljebb már említett, széles körű társadalmi támogatás. Noha ez leglátványosabban a szakszervezetek támogató autós felvonulásában testesült meg, legalább ilyen fontos volt, hogy országszerte, kistelepüléseken, nagyvárosokban és a fővárosban is a beszámolók szerint a gyerekeiket az első két órában otthon tartó szülők messzemenő támogatását élvezték a pedagógusok.

Vagyis a kormánynak nem sikerült egymás ellen hangolnia a nép különböző csoportjait. A pedagógusok helyzete olyannyira kiábrándító – amit nem mellesleg sikeresen a tudtára is adtak a társadalomnak – hogy a szolidaritás jegyében a kétségkívül alapvető fontosságú, erkölcsileg és anyagilag mégis alig értékelt szakma művelői melletti kiállásban széles tömegek vettek részt.

Ez pedig további lendületet és önbizalmat adhat a pedagógus-szakszervezeteknek és a szakmabelieknek a március 16-tól meghirdetett határozatlan idejű sztrájk szervezéséhez és a kollégák körében végzett agitációs munkához – a kormány ugyanis vélhetőleg nem fog egykönnyen engedni a követeléseknek. A határozatlan idejű sztrájkhoz azonban így is számos akadályt kell sikerrel venniük a szakszervezeteknek.

Hogyan tovább?

Ahogy az eddigiekben, a kormány a pedagógusok szerint továbbra is az időhúzásra fog játszani – vélhetően további fenyegetésekkel és kétes jogalapú zsarolásokkal, valamint ellenséges médiahadjárattal fűszerezve.

Ez ugyanakkor a visszájára is elsülhet Nagy Erzsébet, a PDSZ országos választmányának tagja szerint.

„Nagyon sokakban az csapódik le, hogy igenis tartsunk ki, és igenis csináljuk tovább, mert azért ez így elképesztő. Ezen a rendszeren változtatni kell, ez nem maradhat így. Egészen abszurd és nonszensz, hogy ilyen nagy ügyet csinál a kormány egy demokráciában teljesen normális eseményből, ami ráadásul egy figyelmeztető sztrájk, gyermekfelügyelettel. Mindenkinek azért lejön, hogy ez valami egészen elképesztő, szürreális. Ebből az is lejön, hogy a demokrácia állapota ma Magyarországon milyen, hogy ha ezt kormányzati irányítással lehet művelni, ami folyik”

– nyilatkozta a Mércének a szakszervezeti vezető.

A kormány részéről tapasztalt arrogáns kommunikáció és a cinikus viselkedés pedig vélhetően továbbra sem fogja a pedagógusok ellen hangolni a társadalom irányukba eddig is támogatóan viszonyuló részét. Hovatovább az oktatásban dolgozók közmondásosan sanyarú sorának ismeretében az ellenük folytatott hangulatkeltés akár még további támogatókat is melléjük állíthat.

Kérdéses ezzel szemben, hogy a szülők praktikus szempontokat figyelembe véve milyen mértékben fogják tudni támogatni az esetleges határozatlan idejű sztrájkot. Két órányit még csak-csak tudnak vigyázni a gyerekekre amikor nincs oktatás, ha viszont napokra, vagy akár hetekre bezárnak az iskolák, akkor már nem biztos, hogy meg tudják, vagy akarják oldani a felügyeletet. Bár erre is megoldást jelenthet, hogy a sztrájk idején is biztosítják az iskolák a gyerekfelügyeletet.

Ennél már fogasabb kérdés, hogy anyagilag kibírnak-e a tanárok egy határozatlan idejű sztrájkot. Éppen a megalázóan alacsony fizetéseknek köszönhetően ugyanis a pedagógusok anyagilag kiszolgáltatott helyzetben vannak, amire a kormány igyekszik is lépten-nyomon emlékeztetni őket, tudniillik a sztrájk idején nem jár fizetés a dolgozónak.

Míg kétórányi bér kiesését jószerével bárki el tudja viselni, napok, hetek fizetésének elvesztését már aligha.

Jó esetben a sztrájkot szervező szakszervezet rendelkezik sztrájkalappal, amely munkabeszüntetés esetén tudja biztosítani a résztvevők megélhetési költségeit (tradicionális eszközök még a sztrájkoló munkásoknak szolgáltatásokat, élelmezést nyújtó sztrájktanya, stb.). A pedagógusok szervezettsége azonban alacsony, mindössze tizenegynéhány százalék a szakszervezeti tagok aránya, az alacsony bérek mellett pedig értelemszerűen nem is szednek különösebben magas tagdíjakat – így vélhetően hosszabb időre elegendő sztrájkalappal sem rendelkeznek.

Ami önmagában ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne tudnának határozatlan idejű sztrájkot szervezni.

Az elégedetlen pedagógusok megszervezése – és a szakszervezetbe szervezésük – mellett ugyanis a szakszervezetek feladata most a sztrájkalapok feltöltése, amire legjobb eszközük a társadalmi szolidaritás. Hogy ügyük számos támogatójának figyelmét felhívják arra, hogy anyagi eszközökre van szükségük céljaik eléréséhez, különben a kormány jó esélyekkel mondhatja, hogy „sztrájkoljanak csak, majd felveszik a munkát”.

Ha viszont megteremtik a lehetőségeit annak, hogy huzamosabb időn keresztül számosan vegyenek részt a sztrájkban, aminek látványos következményei lennének, akkor a pedagógusoknak esélyük lehet kikényszeríteni követeléseik teljesítését, egyszersmind példát mutathatnak más szakmáknak is. Pláne hogy hetekkel a választások előtt egy számottevő, országos méretű tiltakozás úgy hiányzik a kormánynak, mint üveges tótnak a hanyattesés.

Most tehát a szakszervezeteken múlik, hogy sikerül-e fenntartaniuk a lendületet és az érdeklődést az elkövetkezendő másfél hónapban – például a csütörtökre szervezett miskolci tüntetéssel – és sikerül-e eléggé megmozgatniuk a társadalmat. Az pedig mindannyiunkon múlik, hogy ha megszólítanak, akkor úgy erkölcsileg, mint anyagilag a pedagógusok, és velük az egész társadalom ügye mellé álljunk.