Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A horvát választás legnagyobb leckéje: az európai „mérsékelt jobbközép” immár nem létezik

Első képünk Zágráb, 2019. november 21-e. A Franjo Tuđman által alapított, jobboldali autoriter pártként ismert Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) büszke házigazdája az Európai Néppárt évi rendes kongresszusának. A fellépők Donald Tusk, Ursula von der Leyen, a brexit-tárgyaló Michel Barnier. A téma az „európai értelemben vett, mérsékelt jobboldali értékek” védelme. A felfüggesztett Orbán Viktor és a Fidesz nem mehetnek el a kongresszusra, a sarokban térdepelnek éppen.

Tuskot elnökké választják, programbeszédében épp azt ígéri, hogy a jobboldal továbbra sem a Kaczynskik és Orbánok terepe lesz Európában:

„Nem fogjuk feláldozni a biztonság oltárán az olyan értékeinket, mint az egyéni szabadság, a jog uralma, a közélet tisztessége!”

A megszólalás nyilván részben annak a körülménynek volt a következménye, hogy nemrég kiderült: elkészült a néppárti ún. „bölcsek tanácsának” jelentése, amelynek nyomán február elejéig Tusk mint elnök hozhat döntést a Fidesz sorsáról.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Donald Tusk, az Európai Néppárt elnöke a december 12-i, brüsszeli EU csúcson / Fotó: Európai Néppárt, Flickr

A Politico – a transzatlanti jobbközép nem-hivatalos sajtóorgánuma – számára nyilatkozó belső források optimisták: Tusk kelet-európai, ő lehet a bizonyíték arra, hogy nem csak a lassan csupán faji feszültségekben és fehér keresztény jövőben hívő orbánizmus maradt e tájon. A HDZ is kelet-európai kormánypárt, és miniszterelnöke, Andrej Plenković maga is minta akar lenni Tusk előtt, bizonyítva, hogy immár „kulturált, civilizált és európai” pártja mentes mindenféle szélsőséges nacionalizmustól és a jogállamot sem akarja bántani.

A dolgot a Politico és társai megvették, méghozzá lelkesen.

Második képünk ugyancsak Zágráb, 2020 január 5-e, éjjel: A Plenković mérsékelt jobboldaliságával kampányoló regnáló köztársasági elnök Kolinda Grabar-Kitarović december 22-én, az elnökválasztás első fordulójában először kis híján alulmarad a szélsőjobboldalt összegyűjtő népdalénekes, Miroslav Škoroval szemben, majd ténylegesen, és kétszer is kikap a baloldal és a liberálisok közös jelöltjétől, Zoran Milanovićtól az elnökválasztáson.

Ahogyan azt Techet Péter már az Azonnalin plasztikusan elmagyarázta, a választási sikernek kevés köze volt a horvát baloldal népszerűségéhez, és sokkal inkább onnan eredt, hogy

a Tusk és Plenković által reklámozott „nyugatias” konzervatívok Kelet-Európába exportált változatából Horvátországban jóval kevesebben kértek, mint eddig bármikor, és a párt hagyományosan nacionalista jobboldala új hőst talált, Škoro személyében.

Nem túlzás az eredmények alapján kijelenteni tehát, hogy a hagyományos Plenković-stratégia, amely „mérsékelt, európai konzervativizmussal” próbálja meg beoltani a fenyegető, „illiberális” kelet-európaiakat, közel másfél hónap alatt kétszer is megbukott.

És akármennyire is ebbe az irányba vitte el a jobbközép pártok politikai válságáról szóló beszédmódot a Politico brüsszeli szerkesztősége, az orbánizmus-alapú jobboldal térnyerése távolról sem a sokszor lenézett, valamikor vasfüggöny mögötti régió sajátja:

  • Franciaországban a 2010-es évek közepére a hagyományos jobboldal, De Gaulle republikánus pártja hamarabb omlott össze, mint 2017-ben a balközép.
  • A 2016-os brexit-szakadás végül 2019 őszére kisöpörte a toryk Boris Johnson angol nacionalista pártjához képest „mérsékelt” vonalát.
  • Hollandiában Mark Rutte jobbközép liberálisai a 2019 tavaszi felmérésekben először Thierry Baudet szélsőjobboldalától, majd az EP-választáson Frans Timmermans Munkapártjától kaptak ki alaposan.
  • A 2017-es portugál választás olyannyira elsöpörte a színről a hagyományosan megszorító, jobbközép politikát folytató Pedro Passos Coelho ironikusan elnevezett Szociáldemokrata Pártját, hogy abból a 2019-es választáson sem lett feltámadás, és António Costa széles, balos-rendszerkritikus koalíciója tulajdonképpeni hegemóniát épített ki.
  • A spanyol jobbközép lassú tragédiája is ennek az évnek a folyamán teljesedett ki: a Partido Populart nagyon nagy részben a katalán szeparatizmusra válaszreakcióként feltámadó spanyol nacionalisták, a Vox – kiegészülve az autonómiák kérdésében a PP-nél szintén radikálisabb Ciudadanossal – ette meg ebédre két választás folyamán. Emlékezetes, hogy míg José Maria Aznar 1996-os jobboldali kormánya éppen a katalán és baszk pártok támogatásával kerülhetett hatalomra, addig most a PP volt az új felkelések és tömegtüntetések legnagyobb vesztese ezeken a területeken.
  • A szélsőjobboldali kapitalizmus talán leginkább nyilvánvaló Oderán túli példája pedig éppen Olaszország, ahol már nemcsak Salvini Ligája, de Giorgia Meloni fasiszta Olasz Testvérek pártja is megelőzi, az egykor ugyancsak nagy demagóg, de talán kevésbé rasszista Silvio Berlusconi Forza Italia-ját a felmérésekben, egészen érdekes módon átértelmezve a hagyományos parlamenti „jobbközép” pártcsoport (centrodestra) fogalmát.

Budapest, 2019. március 24. Áder János köztársasági elnök fogadja Kolinda Grabar-Kitarovic horvát köztársági elnököt a Magyarország – Horvátország labdarúgó Európa-bajnoki selejtezõmérkõzés elõtt a Groupama Arénában 2019. március 24-én. MTI/Koszticsák Szilárd

Az ellenpéldák sem éppen biztatóak a „szabadság és jog uralmának” tusk-i követelményei számára: az ugyancsak az Európai Néppárthoz tartozó görög Új Demokrácia csak radikális bevándorlásellenes, antikommunista retorikával, a szélsőjobbos paramilitáris rendőrségi szervezetek támogatásával, és a Sziriza kisebb beomlása után tudott kormányra kerülni, így Kiriákosz Mitszotákisz – azóta is utcai erőszakkal terhelt – uralma inkább hasonlít Orbán vagy akár Macron történetéhez, mint akármihez, amit Tusk meghirdetett.

Az osztrák ÖVP és új, karizmatikus vezetője, Sebastian Kurz annyiból nem klasszikus példa, hogy ő is egyértelműen az „illegális migráció megfékezésének” témaköre köré építette fel politikai imidzsét, még akkor is, ha most a Zöldekkel kötött szimbolikus koalícióval mégis kissé középre húzott.

És visszatérve térségünkre, a Néppárt tagpártjai itt is csupán lassú süllyedésre számíthatnak, mint a lengyel Polgári Platform, avagy kisebb részsikerekre, mint az ugyancsak nem éppen mérsékelt, Václav Klaus-féle, EU-kritikus, cseh ODS. Eközben pedig a szélsőjobbos Alternatíva Németországnak folyamatosan nyer teret a CDU-val szemben a keletnémet tartományokban.

Ha tehát az európai liberális és jobbközép sajtó egyik kedvenc témája mostanában a „baloldal válsága”, a „hagyományos szociáldemokrácia eltűnése”, akkor az arányokat figyelembe véve teljesen reális lenne egyenesen a jobbközép polgári konzervativizmus felszámolódásával is telekürtölni a nyilvánosságot.

A kép ugyanis csak így lesz teljes.

Ha pedig ennek a mély válságnak, az Európát 1990-től hosszú ideig megkerülhetetlenül irányító jobboldalra, a Helmut Kohlok, Margaret Thatcherek és Jacques Chiracok jobboldalára gondolunk, két dolgot állapíthatunk meg: az egyik, hogy hatalmuk, akárhogyan is színezzük, az amerikai, atlantista hegemónia visszaszorulásával tűnt el, csakúgy, mint a neoliberális balközépé, másrészt pedig, hogy ez a projekt eleve hidegháborús logikából indult ki, és mindig is létezett az a tekintélyelvű, jobboldali arca, amely most lassan hegemónná is válik a Salvinikkel, Mitszotákiszokkal és Marine Le Penekkel.

Sebastian Kurz, még a mérsékelt jobboldal üdvöskéjeként a Junge ÖVP cukikampányának arcaként a 2010-es tartományi választás kampányában. (kép: Junge ÖVP Wien)

A valamikor szovjet befolyás alá tartozó területeken ez a válság még szembetűnőbb: George F. Kennan, a NATO egyik alapítója, és amerikai diplomata emlékirataiból származik a mondás, hogy a szovjet rendszer összeomlásának egyik legpusztítóbb hatása 1990 után az volt, hogy a kelet-európai országokban „képtelenség volt a szovjet rendszert bármire lecserélni, ami jobb lenne nála”.

A közép-európai, autokrata jobboldali erők éppen ezt kísérelték meg 2015-től, amikor mind a lengyel Jog és Igazságosság, mind – immár az Európai Néppárton belülről – a Fidesz éles szembefordulása az akkor még fősodratú konzervativizmussal nyilvánvalóvá vált. Az akkor kezdődő, „illiberális demokráciáról” szóló vita pedig végig elég egyirányúnak tűnt. Orbán 2014-es nagy programjára csak 2015 februárjában szólt vissza az akkor éppen Budapestre látogató Angela Merkel kancellár, és akkor is csak annyit jegyzett meg Orbánnal közös sajtótájékoztatója végén, „nem érti”, mit jelent a kifejezés.

Egészen a 2019 eleji, Juncker-ellenes plakátkampányig, tehát egy saját politikai vezetőn esett sérelemig kellett arra várni, hogy az Európai Néppártnak ismét eszébe jusson a „jogállamiság” és végül az elég féloldalas „felfüggesztéssel” végződjön az EP-választások előtt közvetlenül a Fidesz és a központi vezetés konfliktusa.

Eddigra azonban már teljessé vált az úgynevezett „Európa-erőd”, időközben Orbánék belekezdtek a független sajtó, a civil szervezetek és általában a társadalmi ellenállás maradékainak felszámolásába, a lengyel kormányzattal együtt beleszálltak a bírói karba, szélsőségesen menekültellenes, emberi jogokat, és szabadságjokokat súlyosan sértő intézkedések sorozatát hozták a határon, ahonnan amúgy az összes újságírót ki is tiltották, így csak nagyon kevesen és igen ellenőrzött körülmények között tudhatták meg 2016 és 2019 között, pontosan mi is folyt a magyar határmenti menekült-ketrecekben akkor, amikor oda még kifejezetten sok ember érkezett. És például egy teljes amerikai egyetemet, a CEU-t is eltávolították budapesti központjából, mielőtt még a Magyar Tudományos Akadémiát is végleg takarékra tette az Orbán-rendszer.

Mindez nemhogy nem volt Donald Tusk vagy Angela Merkel ellenére: kifejezetten illeszkedett abba a folyamatba, amit a már akkor is lényegi jobboldali többséggel működő EU 2013-ban a dublini szabályozásokkal elkezdett, és amit maga a német politikai vezetés a Recep Tayyip Erdogannal történt 2015-ös megegyezésével be is fejezett.

Berlin, 2018. július 5.
A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök és Angela Merkel német kancellár találkozója Berlinben 2018. július 5-én.
MTI Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsõdi Balázs

A végül Manfred Weber csúcsjelölti kampányába jól illeszekdő, hangos felfüggesztési eljárást, és a magyar jogállamiságról szóló, 2018 őszén elfogadott Sargentini-jelentés körüli vitát egyébként a magyar kormányzat ugyanúgy jól tudta ezen a kései órán kihasználni, mint a lengyelek az ellenük indult későbbi eljárást. Hiszen éppen a centrumországok hirtelen finnyássá vált reakcióit tudták saját híveik előtt úgy bemutatni, hogy azokat semmi más, csupán a pillanatnyi politikai érdek, és a 2019-es EP-választások előtt saját közösségüknek tett szimbolikus gesztusok vezérelték, miközben az alacsony társasági adóval és lerombolt munkajogokkal, enyhén szólva rugalmas környezeti szabályozásokkal Magyarország mindig is az ÖVP, CDU/CSU és más nyugati jobboldali politikai vezetőrétegek valódi favoritja maradt. (Korábbi elemzésünk a Fidesz és a Néppárt elitklubjának egymásrautaltságáról itt olvasható.)

Donald Tusk és elvbarátai így hiába kérnék most, elkésve számon a „valódi konzervativizmust” a hálátlan – és például Tusk saját pártját, a Polgári Platform koalícióját is csupán 22%-ra becsülő – Kelet-Európán az autokrácia feltámadását, ha azelőtt saját autokrata tendenciákkal, az Európa határai mentén feszülő kerítésekkel és falakkal, megannyi elvtelen kompromisszummal éppen ők mutatták meg az utat Orbánnak és követőinek abba az irányba, a klasszikus polgári állam felszámolása felé, amelyet végül választottak.

Nem csoda, ha mind a szélsőjobbra, mind pedig a szocdemekre szavazó horvátok sem veszik immár komolyan mindezt, ugyanúgy, ahogyan Orbán sem, aki láthatóan egyáltalán nem tart a „bölcsek tanácsának” semmiféle döntésétől.

Címlapkép: MTI/Koszticsák Szilárd
Olvass tovább!