Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Így vagy úgy, de minden forgatókönyv a szélsőjobbnak kedvez Olaszországban

Fordulóponthoz érkezett az augusztus eleje óta folyamatosan dagadó politikai válság Olaszországban: Giuseppe Conte kormányfő augusztus 20-án bejelentette lemondását az olasz felsőházban, a Szenátusban tartott vitán. Azzal, hogy Conte önként távozott, elkerülte, hogy a hónap elején benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal mozdítsák el a hivatalából.

A kormányválságra azután került sor, hogy a bevándorlásellenes Liga elnöke, Matteo Salvini (aki a Conte-kormányban belügyminiszteri és miniszterelnök-helyettesi posztot látott el) augusztus 7-én bejelentette, hogy a felek folyamatos egyet nem értése miatt megszűnt a többség a kormány mögött, ezért a szélsőjobboldali politikus szerint új választásokat kell kiírni. Conte a Szenátus előtt elmondott beszédében élesen bírálta Salvinit és a Ligát: belügyminiszterét opportunistának minősítette, aki számára „fontosabb a saját és a pártja érdeke az országénál”. Emellett a vallásos olaszokkal szemben sértőnek nevezte, hogy Salvini az elmúlt hónapokban folyamatosan katolikus szimbólumokkal pózolt (ez utóbbi annyira komoly port vert Olaszországban, hogy még a Vatikán is felszólította az EP-választás éjszakáján rózsafüzért csókolgató Salvinit, hogy hagyjon fel a vallási jelképek politikai kisajátításával).

A miniszterelnök ezután felkereste Sergio Mattarella köztársasági elnököt, hogy hivatalosan is benyújtsa a lemondását.

Mattarellának először konzultálnia kell a parlamenti pártok frakcióvezetőivel, ezt követően pedig két lehetősége van: vagy megbíz egy új kormányt az ország vezetésével (amennyiben az rendelkezik a megfelelő támogatással a törvényhozásban), vagy pedig azonnal új választásokat ír ki, amire október környékén kerülhetne sor, addig pedig egy átmeneti kormányt nevezne ki.

Ez utóbbi azért is tűnik kockázatos lehetőségnek, mert a parlamentnek szeptember végéig el kell fogadnia a jövő évi költségvetést, ami nehezen tűnik kivitelezhetőnek azután, hogy hivatalosan is megszűnt a többség a jelenlegi kormány mögött.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutottunk el idáig, és melyek lehetnek a jelenlegi kormányválság következményei, érdemes sorra vennünk, mi történt az elmúlt hetekben Olaszországban.

Luigi di Maio 5 Csillag-elnök, miniszterelnök-helyettes és fejlesztési miniszter Giuseppe Conte tegnap lemondott miniszterelnökkel (kép: Luigi di Maio facebook-oldala)

Először is érdemes leszögezni, hogy a jelenlegi politikai krízis egyáltalán nem számít meglepőnek. Egyrészt a dél-európai országban a második világháború vége óta folyamatosan mondanak le a különböző kormányok, gyakoriak az előrehozott választások. Másrészt az országot az elmúlt 14 hónapban vezető, elitellenes, (baloldali) populista Öt Csillag Mozgalom és a szélsőjobboldali, bevándorlásellenes Liga összefogásával létrejövő kormánykoalícióról már az első pillanatban sejteni lehetett, hogy a felek eltérő ideológiája és érdekei miatt nem valószínű, hogy kitölti az ötéves hivatali idejét.

A két merőben mást képviselő, különböző választói csoportokhoz szóló párt összebútorozását alapvetően a kényszer szülte, mivel a 2018-as parlamenti választások után sem az egyedül 32 százalékot elérő (és ezzel első helyen végző) Öt Csillag, sem pedig a Berlusconi Forza Italiájával és a neofasiszta Olaszország Fivéreivel összefogva 37 százalékot szerző Liga nem tudott kormányt alakítani. A korábban gyengélkedő, észak-olasz szeparatista Ligát néhány év leforgása alatt a jobboldal legerősebb pártjává tevő pártvezér, Matteo Salvini, látván, hogy a hagyományos politikai blokkok egyike sem lesz képes kormány alakítani, hátrahagyta korábbi szövetségeseit és összeállt azzal az Öt Csillaggal, amely bár ideológialiag ambivalens, mégis inkább a rendszerkritikus, radikális baloldalhoz, illetve zöldekhez áll közelebb. A jóléti államot bővíteni kívánó elképzeléseik (alapjövedelem, alanyi jogon járó internet, stb.) pedig elsősorban azokban a szegényebb dél-olasz térségekben örvendenek nagy népszerűségnek, amelyek ellen a Liga évtizedek óta szisztematikusan hergeli a vagyonosabb észak-olaszokat.

A kormánykoalícióban elviekben az Öt Csillagnak jutott több pozíció (egy sor fontos minisztérium vezetője mellet ők jelölhették a miniszterelnököt is), ám Salvini megkapta a belügyminiszteri posztot, amely amellett, hogy egy kifejezetten erős pozíciónak számít, tökéletesen illik a ligás politikus rendpárti imidzsébe, hiszen a bűnüldöző szervek mellett az ő felügyelete alá tartozik kedvenc témája, a bevándorlás is. Belügyminiszterként egy sor olyan ügyben léphetett fel, amelyek  inkább szimbolikusak, de arra alkalmasak voltak, hogy alátámasszák a keménykezű, hazája megvédéséért mindenre kész vezető képét.

Salvini politikai marketingjének legismertebb eleme a menekülteket segítő civil szervezetek elleni fellépés volt, elhíresült közbiztonsági rendeleteivel, amelyek közül a másodikat is törvényerőre emelte augusztus elején a parlament. Ennek alapján akár egymillió euróra is büntethetők azon menekültmentő-hajók kapitányai, akik engedély nélkül kötnek ki az olasz partoknál.

Salvini az elmúlt 14 hónapban az alapvetően kevéssé átpolitizáltnak számító belügyminiszteri posztot remekül használta arra, hogy tovább növelje saját és pártja népszerűségét, a Liga sorra erősödött a különböző tartományi választásokon- mára már a közvéleménykutatások szerint a legnagyobb pártnak számítanak, az idei EP-választásokon is ők végeztek az első helyen a szavaztok 34 százalékával.

Ezzel szemben az egy éve még vezető erőnek számító Öt Csillag népszerűsége majdnem a felére csökkent, a felmérések szerint most csupán a szavazatok körülbelül 16-18 százalékára számíthatnának, ezzel pedig még a tavalyi választáson erősen leszereplő balközép Demokrata Párt (PD) is maga mögé utasíthatná őket. Ez a népszerűségvesztés nem független attól, hogy hiába voltak a kormányon belül az Öt Csillagnak erősebb pozíciói, a közbeszédet mégis elsősorban Salvini és a Liga bevándorlásellenessége, európai szintű politikai szervezkedése határozta meg. Miközben az Öt Csillag képtelen volt végrehajtani a legfőbb ígéreteit, a jóval kisebb parlamenti frakcióval rendelkező Liga könnyedén érte el, hogy az ő akarata érvényesüljön a legfontosabb kérdésekben.

Ezt pedig a párt többek között annak köszönheti, hogy Salvini vezetésével a hangsúly áthelyeződött a bevándorlásellenességre a korábbi szeparatista ideológiáról, amely amellett, hogy jóval alkalmasabb a szavazótábor bővítésére, olyan karakteres arcélt adott a Ligának, amelyet a sok különböző, nemritkán egymásnak ellentmondó értékrendű csoportokat tömörítő Öt Csillag Mozgalom képtelen volt felmutatni.

És ahogy nőtt Salvini ereje és népszerűsége, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a szélsőjobboldali politikus többre vágyik a belügyminiszteri és miniszterelnök-helyettesi posztnál, ám az is látszott, hogy a nem túl sok vizet zavaró, súlytalan és éppen ezért botrányoktól mentes miniszterelnököt, a pártfüggetlen (de az Öt Csillag által jelölt) Giuseppe Contét nem lesz olyan könnyű elmozdítani a hivatalából. A nagyobbik kormánypártnak pedig semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy hivatalosan is az ország vezetőjévé tegyék a már így is a fejükre nőtt Salvinit.

Így a kérdés leginkább az volt, hogy Salvini hogyan tudná úgy borítani a jelenlegi kormánykoalíciót, hogy az hozzájáruljon a miniszterelnökké válásához.

Az országot sújtó legfőbb problémák (szervezett bűnözés, az ettől elválaszthatatlan korrupció, vagyoni egyenlőtlenségek, a hatalmas mértékű államadósság) felemlegetése nyilván nem volt járható út a Liga számára, hiszen a kormány tagjaként ezért ugyanúgy felelősséggel tartoznak. Az egyetlen megoldást az jelenthette, ha a Liga rá tud mutatni arra, ami a külső szemlélőknek már az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt: két ennyire eltérő világlátású párt képtelen közösen kormányozni egy országot. Ám mivel az Öt Csillag a legtöbb esetben kiállt a Liga bevándorlásellenes politikája mellett, Salviniék nem vádolhatták azzal a koalíciós partnerüket, hogy visszafogják őket a céljaik elérésében.

Éppen ellenkezőleg, a Liga valószínűleg sokkal kisebb szerepet kapott volna az olasz politikában, ha a jobbközép szövetség tagjaként a Forza Italiával közösen alakított volna kormányt, hiszen Silvio Berlusconi pártjának az olasz politikában évtizedek óta otthonosan mozgó politikusain Salvini sokkal nehezebben vihette volna át az akaratát, mint az összeszedetlen, megosztott és politikailag inkompetensebb Öt Csillagon.

A belügyminiszter először Ursula von der Leyen európai bizottsági elnökké választása után próbálta meg borítani a koalíciót, azzal az indokkal, hogy míg az EP-ben az újonnan alakult szélsőjobboldali frakcióban, az Identitás és Demokráciában ülő ligás képviselők von der Leyen ellen szavaztak, addig az Öt Csillag független képviselői támogatták a volt német honvédelmi miniszter kinevezését. A szavazást követően kisebb kormányválság alakult ki: a Liga a szavazók elárulását vágta az Öt Csillag fejéhez, míg ők hazugnak nevezték koalíciós partnerüket – szerintük a párt csupán az orosz pártfinanszírozási botrányáról akarta elterelni a figyelmet. Ám a felek néhány nap után látszólag megbékéltek egymással, így akkor nem került sor a kormány bukására.

Salvini valószínűleg hamar felmérte, hogy egy olyan üggyel, mint egy EU-s tisztségviselő megválasztása, nehezen lehet megindokolni a szavazók előtt egy előrehozott választást, így gyorsan egy olyan téma után nézett, amelyet jobban fel tud használni a koalíciós felek közötti feloldhatatlan ellentétek bemutatására.

A Liga elnökének a választása végül egy látszólag politikamentes témára, a Lyon és Torinó között tervezett gyorsvasút körüli nehézségekre esett. A 270 kilométeres vasútvonal (amelyből több mint 57 kilométert tenne ki az Alpokon áthaladó Mont d’Ambin bázisalagút) megépítése esetén három órával rövidebb lenne a jelenleg 7 órás út Párizs és Milánó között, ám a 25 milliárd eurós becsült költségek mellett kétséges, hogy megérné-e a beruházás, illetve az elmúlt évtizedekben folyamatosak voltak a tiltakozások a vasútvonal megépítése esetén keletkező környezeti károk miatt.

Az Öt Csillag Mozgalom ezért ellenzi a vasútvonal megépítését, és augusztus 7-én szavazásra bocsátották az olasz Szenátusban a projekt leállítását. Ám a szavazáson 181-110 arányban alulmaradtak, köszönhetően annak, hogy a Liga az ellenzéki pártokkal közösen leszavazta a nagyobbik kormánypárt indítványát. Salvini a szavazás eredményéből azt szűrte le, hogy a kormánytöbbség hivatalosan is megszűnt, ezért lemondásra szólította fel Giuseppe Conte kormányfőt, és előrehozott választásokat követelt.

Egy most tartott választásokból a felmérések szerint egyértelműen a Liga profitálna.

A Noto Sondaggi nevű olasz közvéleménykutató szerint a Liga jelenleg 38 százalékon áll, miközben az Öt Csillag Mozgalom szavazóinak közel felét elvesztve, csupán 16,5 százalékot szerezne.

A jelenlegi olasz választási rendszer győzteskompenzációja miatt (az a párt vagy pártszövetség, amely megszerzi a szavazatok 40 százalékát, megkapja az abszolút parlamenti többséghez szükséges extra képviselőhelyeket) Salvini közel áll hozzá, hogy akár egyedül is kormányt alakíthasson, illetve jelenlegi népszerűségét látva a tavalyi felállással ellentétben elég lenne csupán kisebb pártokkal megállapodásra jutnia.

A már említett neo-fasiszta Olaszország Fivérei az elmúlt egy évben 8 százalékra tornázta fel a támogatottságát, megelőzve ezzel az egykor szebb napokat is megélt Forza Italiát, amely csupán a szavazatok hat és fél százalékára számíthat. Giorgia Meloni pártja már jelezte is, hogy szívesen összefognának a Ligával. Ezért az összes többi párt igyekszik elkerülni a parlament feloszlatását, és megpróbál alternatív megoldásokat találni Salvini hatalmon kívül tartására.

Salvini és Meloni a választások előtt egyszer már szövetséget kötöttek (kép: Georgia Meloni facebook-oldala)

Ahhoz, hogy elkerülhetővé váljon az előrehozott választás, az Öt Csillagnak többséget kell találnia egy Conte távozása utáni új kormányhoz. A Ligán kívüli jobboldali pártokra nem igazán számíthatnak, a meggyengült Forza Italia pedig igyekszik visszatalálni elvesztett identitásához, így ők annak a pártnak a kisegítésében nem érdekeltek, amely már a kezdetek óta a legnagyobb kritikusuknak számít. Silvio Berlusconi azt is kijelentette, hogy csak abban az esetben lenne hajlandó összeállni Salvinivel, ha a szélsőjobboldali politikus már a választások előtt megállapodást kötne a pártjával.

Az egyetlen reális alternatívát az jelentené, ha az Öt Csillag összeállna az ellenzékben töltött egy év során valamelyest megerősödő Demokrata Párttal (PD). Bár ideológiailag ez a két párt nem áll annyira távol egymástól, tavaly mindkét oldalról élesen elutasították az együttműködést. Ám most már Matteo Renzi egykori kormányfő és PD-vezér (aki tavaly a leghatározottabban kelt ki az Öt Csillaggal való összefogás ellen) és Beppe Grillo, a népszerű humorista, az Öt Csillag Mozgalom alapítója (aki az elmúlt években a háttérbe húzódott, és egyre gyakrabban üt meg kritikus hangot pártjával és annak új, fiatal vezetőjével, Luigi Di Maioval szemben) is amellett érvel, hogy a két pártnak közösen kell kormányt alakítania, hogy elkerüljék a szélsőjobb hatalomra jutását.

A PD-n belül megoszlanak az álláspontok az új választásokkal kapcsolatban: a párt élére márciusban, egy nagyszabású, másfél millió embert megmozgató elnökválasztás útján kerülő Nicola Zingaretti úgy nyilatkozott, hogy a pártja készen áll az újbóli megmérettetésre, és összefogásra szólítja fel a Salvinit elutasító erőket. Így a párton belül kiújulhat a konfliktus az inkább a balszárnyhoz sorolható Zingaretti és a választók körében ugyan népszerűtlen, de a párton belül a mai napig komoly informális befolyással rendelkező Renzi között, akiről egyesek azt is rebesgetik, hogy új, a PD-től jobbra álló párt alapításán gondolkodik.

Az Öt Csillag befolyásos politikusai, mint di Maio pártelnök vagy Alfonso Bonafede igazságügyi miniszter kijelentették, hogy nem hajlandók tárgyalni Matteo Renzi volt kormányfővel. Ugyanakkor látszik , hogy készek együttműködni Salvini ellen. Ezt példázza az is, hogy együtt leszavazták a Liga eredeti javaslatát a kormányfő azonnali menesztéséről, és az ő megállapodásuk nyomán került át augusztus 20-ára a szavazás arról a bizalmatlanság indítványról, amit Conte a lemondásával akadályozott meg.

Így nem kizárt, hogy az előrehozott választásokat elkerülendő, a PD és az Öt Csillag megállapodik egy új kormányról, amelyet akár egy mindkét fél számára elfogadható külső fél is vezethet.

Ezzel az eshetőséggel Salvini láthatóan nem számolt komolyan, hiszen az egész botrányt kirobbantó Lyon-Torinó gyorsvasúttal kapcsolatos szavazáson még a PD is leszavazta az Öt Csillag indítványát. Ezért bár már nem táncolt vissza a koalíció felbontásától olyan egyértelműen, mint Ursula von der Leyen kinevezése után, de azt ajánlotta az Öt Csillag elnökének, Luigi Di Maionak, hogy az előrehozott választások fejében hajlandó támogatni azt a javaslatát, amely 345 fővel csökkentené a törvényhozási képviselők számát.

Salvini ezen lépése sokakat megdöbbentett, hiszen miközben az alkotmány módosítását és akár még egy népszavazás kiírását is igénylő tervezet elfogadása hónapokat venne igénybe, a ligás belügyminiszter a minél előbbi, lehetőleg már októberben megtartott választások mellett kardoskodott. Az alkotmánymódosításról eredetileg augusztus 22-én szavazott volna a törvényhozás, ám ez Conte lemondását követően elmarad. Az is figyelemreméltó, hogy bár Salvini arról beszélt, a kormánytöbbség megszűnt, mégsem hívta vissza a ligás minisztereit, amellyel hamarabb kikényszeríthette volna Conte bukását. Emellett bár jelenleg az ő pártja vezeti a felméréseket, a parlament összetétele a tavalyi állapotokat tükrözi, így korlátozottabb a mozgástere, mivel a törvényhozásban a mára már szinte teljesen eljelentéktelenedett Forza Italia még mindig relatíve erősnek számít, illetve továbbra is az az Öt Csillag rendelkezik a legnagyobb frakcióval. Így nehezen elképzelhető, hogyan csikarhat ki Salvini egy olyan választást a többi parlamenti párttól, amellyel egyedül ő járna jól.

A fentiekből látszik, hogy bár egyre kevésbé tűnik elkerülhetőnek a Liga hatalomra kerülése, Salvininek egyáltalán nem lesz olyan könnyű dolga. A szélsőjobb hatalomra kerülésének veszélye könnyedén egy táborba terelheti azokat a politikai szereplőket, akik az elmúlt évtizedekben látszólag egymás esküdt ellenségeinek számítottak.

Könnyen elképzelhető, hogy kialakul egy Salvini-ellenes front, amely mindent meg fog tenni, hogy megakadályozza a Liga hatalomra kerülését, mivel az – a párt eddigi tevékenysége alapján – komoly veszélyt jelentene Olaszországra nézve, és egyes elemzők véleménye szerint az sem elképzelhető, hogy Salvini hatalomra jutása után szinte visszafordíthatatlan autoriter fordulatot venne az EU negyedik legnagyobb gazdasága. Ugyanakkor kérdéses, hogy hosszú távon mennyire segítene a helyzeten a Liga kormányon kívül tartása.

Amennyiben összeállnának a rendszerpártok és az elviekben elitellenes Öt Csillag Mozgalom, akkor ugyan rövidtávon elkerülhetővé válna, hogy egy olyan politikus kerüljön a dél-európai ország élére, aki ijesztő hasonlóságokat mutat Benito Mussolinivel (pl. amikor lecigányozza a vele szemben kritikus roma jogvédőt a roma holokauszt előestéjén, vagy vagy a „teljes hatalmat” kéri az olasz néptől), ám egy pusztán csak a Liga elutasítására épülő koalíció tovább növelné a párt amúgy is nagy jelentőségét az olasz politikában.

Amennyiben Salvini hirtelen ellenzékben találná magát, a mainál is kevesebb megkötéssel folytathatná azt, amihez a legjobban ért: a kampányolást és a lakosság hergelését. A Liga-vezér az elmúlt heteket is intenzív kampánnyal töltötte, az aktív közösségi médiás jelenlét mellett folyamatosan járta az olasz városokat és tengerpartokat, többször megfordult azokban a dél-olasz tartományokban is, amelyekről néhány éve még őszinte megvetéssel beszélt.

Salvini a genova-i tengerparton (kép: Salvini facebook-oldala)

Ezt a folyamatos kampányolást az elmúlt években egyébként pont az Öt Csillag előző elnöke, Beppe Grillo honosította meg az olasz politikában, aki nagy tömegeket megmozgató tüntetéseket szervezett a városok főterein, ahol hatalmas elánnal küldte el melegebb éghajlatra a teljes olasz politikai osztályt.

Míg egyedüli kormánypártként a Ligának felelősséget kéne vállalnia Olaszország összes gazdasági-társadalmi nyűgjéért és Salvininek miniszterelnökként nagyon meg lenne kötve a keze, addig ellenzékben tovább folytathatná azt a politikát, amivel az elmúlt egy évben sikerült megdupláznia pártja támogatottságát.

És mivel egy szükség szülte válságkormány az abban részt vevő felek eltérő érdekei és nézetei miatt nehezen tudna valódi politikai súllyal rendelkező eredményeket felmutatni, könnyen lehet, hogy a „népakarat ellen szövetkező politikai elit” miatti frusztráltságukban a választók a mainál is nagyobb arányban fordulnának a szélsőjobb felé. Ám a hatalom átengedése a Salvini vezette szélsőjobbnak beláthatatlan következményekkel járhat, így valójában nem látszik megnyugtató megoldás a jelenlegi politikai válságra.

Csak abban reménykedhetünk, hogy a nem éppen a mély politikai üzenetekkel rendelkező angol indie rockbanda, a Florence and the Machine dalszövege Olaszország esetében is megállja a helyét: It’s always darkest before the dawn. Mindig a legnagyobb sötétség után jön el a hajnal.

Címlapkép: Salvini facebook-oldala
Olvass tovább!