A budapesti kerületi polgármesterek mostanában nagyon gyakran megszólalnak a nyilvános nyomorgással kapcsolatban, amit ők „közbiztonsági problémaként” érzékelnek, vagyis hogy a szétcsúszott nincstelenek veszélyeztetik a tisztes polgárokat.

Tóth József 13. kerületi polgármester nyílt levelet írt a főpolgármesternek, Budapest rendőrfőkapitányának és a beruházási miniszternek. Kivan amiatt, hogy a kiürített rákosrendezői területre összegyűlt egy csomó nyomorgó, és nagyon szeretné, ha végre eltakarítanák őket onnan.

Nem az a baja, hogy gyerekek hajléktalanságban élnek, hogy prostitúcióra kényszerítenek lányokat (gyerekeket), hogy meghalnak emberek mielőtt betöltik a 40-et, hogy abból élnek túl, hogy leégetik a drótról a műanyag borítást, hogy el lehessen adni… Az a baja, hogy mindezt összegyűlve egy placcon csinálják, ahol a beszámíthatatlan viselkedésükkel a többi környéken élő embert (akik tudnak lakbért fizetni vagy van lakásuk, meg van munkájuk) veszélyeztetik. Ha mindezt arrébb csinálnák, mondjuk Dél-Hevesben, akkor egy percet sem foglalkozna többet a kérdéssel. Nem is érdekli a probléma azon túl, hogy ezt a telepet fel kell számolni. Nem fogalmaz meg semmit ezen túlmutatóan. Az már nem fontos, hogy ettől még ezek az emberek nem fognak megszűnni, sőt, még többen kerülnek a helyzetükbe.

A másik hír, hogy a VI., VII., VIII., IX. kerületek polgármesterei is leültek tanácskozni. Ugyanis nem csak a Rákosrendezőn vannak dühöngő ágrólszakadtak, hanem a belvárosi utcákon is. Ezek a polgik talán jobban meggondolták a dolgot, de

annál nem jutottak tovább, hogy végső soron az itt a baj, hogy vannak a normális emberek, akik veszélyben vannak, és el kell érni, hogy a csórók legyenek békésen és csendben csórók.

Petíciójukban megemlítik, hogy a  „leépült az állami pszichiátriai és addiktológiai ellátás, meggyengült a szociális intézményrendszer”, de a megoldási javaslatok között sehol sem szerepel az, hogy mitől várjuk hogy NE kerüljenek emberek és teljes közösségek ilyen élethelyzetbe. (Pedig a petíció felütése az, hogy az önkormányzatok keveset tudnak tenni, és most magasabb szinten, az államtól várunk választ, amelynek nagyobb mozgástere van, pláne hogy olyan ihaj-csuhaj rendszerváltás volt, hogy seggre ültem tőle.) Helyette olyanokat sorolnak, hogy ugyan legalább a rendőrök lakhatását fizessük ki, hogy ők kordában tudják tartani a hajléktalanokat, valamint számos szoftabb és keményebb módszert említenek annak érdekében, hogy  a lecsúszottak ne okozzanak bajt vagy akár csak kellemetlenséget a többieknek. Keményebb módszer mondjuk, hogy álljon mindenhol rendőr és rendész, aki odacsap, puhább módszer, hogy a szállók hadd fogadják be az ittas embereket is. Ami akár egy kedves és empatikus dolog is lehetne, de igazából a motiváció itt sem az, hogy ezeknek az embereknek legyen hol meghúznia magát, hanem hogy addig se az utcán randalírozzanak, és a többit meg oldja meg a szociális munkás meg a szálló többi vendége.

Közbiztonsági probléma van? Persze. De ez nem csak azoknak a közbiztonsági problémája, akiknek van normális lakhatása meg aránylag rendezett élete. Ez mindenkinek a közbiztonsági problémája.

Ezek a politikusok a „középosztály” szemszögéből beszélnek, amelyet meg kell védeni. Ahogy ebből a kommunikációból lejön, ez a védelmezendő célcsoport olyan emberek összessége, akik tehetősek annyira, hogy ne legyen életük része a szegénységhez kapcsolódó bűnözés és deviancia, de nem elég gazdagok ahhoz, hogy budai villákban éljenek kovácsoltvas kerítés mögött, tehát muszáj pl. a pesti utcákon sétálniuk, nyitott ablaknál aludniuk, tömegközlekedést használniuk, illetve képesek arra, hogy kerületi Facebook-csoportokban posztokat írogassanak, amit az ablakukból lőtt képekkel illusztrálnak (hogy már megint a játszótéren állnak merevkészen a patyisok). Csakhogy ez egy elképzelt csoport, valójában meg az van, hogy egy tényleg anyagi biztonságban élő szűk középréteget leszámítva

a legtöbb embernek mindennapos gondolata, hogy miből fogja a lakbért, a számláit vagy a tartozását kifizetni, és egy közepesen csúnya baleset, szar válás vagy idegösszeomlás, meg pár bevétel nélküli hónap választja el attól, hogy csatlakozzon a hajnali kettőkor üvöltve kukát túrók táborához. Amiből az következik, hogy a közbiztonsági problémánk kapcsán a legfontosabb közös érdekünk, hogy a nyomort és a nyomor folyamatos veszélyét számoljuk fel.

Azért van hajléktalanság, nyomor, az emberek azért csúsznak a drogokba, azért lehetséges a prostitúció, mert a gazdaságunk célja nem az emberi szükségletek kielégítése, hanem egy elvont, megfoghatatlan dolog, amit profitnak hívnak. Nyilván alapértelmezett kellene legyen, hogy azért dolgozunk (termesztünk növényeket, tenyésztünk állatokat, termelünk ki nyersanyagokat a földből, feldolgozzuk őket különböző hasznos tárgyakká, végzünk szolgáltatásokat, tanulunk új képességeket és ismereteket, amik ezeket segítik), hogy legyen elég élelmiszer, víz (mindenkinek), legyen komfortos lakhatás (mindenkinek), hogy meg tudjuk őrizni a testi és mentális egészségünket, vagy ha baj ér minket, meg tudjunk gyógyulni.

És ha ez adottság, akkor elkezdhetünk gondolkozni azon, hogy mire is van szükségünk még ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Nem lenne olyan nehéz elképzelni, hogy mindenki tényleg hasznos munkát végez, és azért kelünk fel reggel, hogy az alapok mindenkinek biztosítva legyenek. De az is nyilvánvaló, hogy nem ezért dolgozunk. A munkánk végső célja más – az, hogy profit termelődjön valahol, valakinél. Ezért cserébe kapunk valamit (legtöbbször pénzt), amiből vagy tudjuk fedezni a szükségleteinket, vagy nem. De a gazdaság célja nem ez, legfeljebb egy sajnálatos módon elkerülhetetlen velejárója – ha az emberek mind éhen halnak, akkor nem lehet profitot termelni, tehát muszáj a pénzcsinálás mellett az élet fenntartására is fordítani. De mindenkire azért nincs szükség, és ahogy fejlődik a technológia, egyre kevesebb emberre van szükség. És az a profitabilitás is akadozik. Ezért sok és egyre több ember kiszorul a normális túlélés lehetőségeiből, és nincsen lakhatásuk, meg egészségük, meg ételük. És borzalmas dolgok történnek velük, és borzalmas dolgokat csinálnak.

Ezen az állami ellátórendszer (ami azt a fentebb említett célt szolgálja, hogy ne pusztuljon el mindenki, és legyenek holnap is dolgozók) megpróbálhat segíteni, van ebben mozgástér. Megoldani nem tudja, mert azt csak úgy tudná, ha az eredeti kiváltó okot szüntetné meg, csakhogy az állam elsődleges és fő célja az, hogy a pénzcsinálás rendszerét életben tartsa és koordinálja, az meg csak úgy működik, ha a sanyargatás folytatódik.

De ha a polgikat tényleg az érdekelné, hogy a Budapesten élő emberek biztonságban tudjanak élni (ezt a biztonságot nem csak az kezdi ki, ha felrúg egy drogos állat, hanem az is, hogy nem tudsz hova időpontot foglalni egy alap egészségügyi problémával, vagy hogy ha egyedül kellene leraknod egy kauciót, akkor ott a game over), akkor biztos meg tudnának fogalmazni olyan elvárásokat az állam felé, ami ezt segíti, és biztos vagyok benne, hogy legalább olyan konkrétan pontokba tudnák szedni, mint azt, hogy magasabb rendőri fizetés és áramvonalasított rendészeti bírságolás szükséges. Az én világértelmezésemben ez is a jéghegy csúcsát piszkálná csupán, mivel azt gondolom, hogy az anyagi realitás (vagyis a tőkefelhalmozás érdeke) nem teszi lehetővé, hogy komolyabb erőforrások menjenek az állami ellátórendszerbe. De idáig sem jutnak el, a négy polgi petíciója tényleg csak egy odadobott mondatban köti össze a „közbiztonsági” problémát azzal a nélkülözéssel, amit a pofátlan elnyomás és kifosztás hoz létre, és ez a kifosztás egy percre sem állt meg a Fidesz távozásával.

Abból is gondolom, hogy tudtak volna ennél jobb petíciót írni, hogy a levelük megjelenése után kicsivel Udvarhelyi Tessza, Józsefváros társadalompolitikáért és társadalmi kapcsolatokért felelős alpolgármestere megírta a saját Facebook-oldalán azokat az előremutatóbb elvárásokat, amiket hiányoltam. Mégsem tudtak ezek bekerülni a négy polgármester pontjaiba (amit aztán a sajtó is átvett és sokan megosztottak). Egy nappal később Magyar Péter egy királyi gesztussal elrendelt egy hónap kiemelt rendőri jelenlétet Budapest „veszélyes részein”, ami nyilvánvalóan egy értelmetlen dolog még akkor is, ha őszintén elhinnénk hogy gumibotokkal meg lehet oldani ezt a problémát. De a polgármesterek sikert hirdetnek, meg tudják törölni az izzadt homlokukat, hogy most békén hagyják kicsit őket a csövesek vérét követelő választópolgárok, és a lakosság vérszomjas része pedig valóban ujjong. Az egyik 13. kerületi Fb-csoportban már a miniszterelnöki bejelentés estéjén arról számolt be valaki, hogy ő azonnal érzi a hatást, mert az éjszaka szokatlanul csendes és nyugodt, és nagyon hálás. Tehát pillanatnyilag tényleg működik ez a kardcsörgetés, úgy értem a politikusok érdekeit nézve. Persze ez csak pár hétig tarthat ki.

Egy második írásban Udvarhelyi Tessza (aki többek között A Város Mindenkié alapító tagja) is megosztja 26+ éves tapasztalatait arról, hogy ezek a „rituális válaszok” mennyire haszontalanok, ami ellentmondásban van azzal, ahogy Pikó András polgármester a „tüneti kezelés” szükségességéről beszél. A kritika szelíd marad, mert mindenki azt várja, hogy a kormány majd végül csak megcsinálja azokat a hosszú távon eredményt hozó programokat, amiknek tényleg lenne pozitív hatása. Leírtam, hogy ebbe miért ne vessünk sok reményt.

De akkor nekem jó érzés a nőjét hajánál fogva rángató faszit kerülgetni az utcán, és szerintem akkor az rendben van? Nem. Tudok tenni valamit, hogy jobb legyen? Talán, keveset, hosszú idő alatt. Lehet, hogy nem, pont annyi hatalmam van, mint a legtöbbünknek. De el tudom képzelni, hogy ahelyett, hogy értelmetlen szarokon gürizünk a munkahelyeinken heti 50 órát, inkább elfekvőket építünk pár hónapig. Hogy a milliárdosok hegyekben halmozott pénzéből inkább megfizetünk pszichiátereket, akik most méregdrága magánpraxisban dolgoznak, helyette dolgozhatnának TB-s klinikákon is. El tudom képzelni, hogy a rengeteg épülő lakást megkaphatnák olyanok is, akiknek nem arra fogják használni, hogy beleforgassák a nemrég 20%-os nyereséggel eladott másik ingatlanuk árát és aztán kiadják indiai mérnököknek. El tudok képzelni egy másik szabályrendszert, amiben úgy gondolkozunk, hogy addig semmi máson nem dolgozunk, amíg nem oldjuk meg mindenkinek az alapvető emberi szükségleteit, és a gyerekeinknek már ez lesz a normális. Azért is tudom elképzelni, mert egy olyan szervezetben dolgozom, amelynek a célja, hogy ezt a rendszert létrehozza.

Képzelegni nem ér sokat, de végül is ha mindenki egyszerre képzelné el, akkor már meg is történt volna. És nekem ez elég indok arra, hogy gondolkozzak és beszéljek róla, még akkor is, ha ugyanazt a pusztulat utcát fogom bejárni holnap is.