A Brexit-ügyi 2016-os brit népszavazás tizedik évfordulóját a hivatalban levő miniszterelnök, Keir Starmer lemondása tette emlékezetessé. Az átmenet az új kormányfő hivatalba lépéséhez már pár nappal korábban megkezdődött azzal, hogy Andy Burnham, Manchester polgármestere egy időközi választás megnyerésével megváltotta jegyét a Westminsterbe való visszatéréséhez. De vajon miért vált kormányfőt az Egyesült Királyság egy évtized alatt hatodszor, amikor hat korábbi miniszterelnök élettartama kerek negyven évre volt elegendő?

A talányt nem olyan nehéz megfejteni: a kulcs a Brexit, amely nagy sokk volt Európának, de még inkább megrendítette a brit gazdaság növekedési modelljét, politológusok egy egész generációjának témát szolgáltatva. Az Egyesült Királyságot Európából nem közösítette ki senki, saját magukat szavazták ki az után, hogy a korábbiakhoz képest még több kiváltságot szerettek volna kialkudni maguknak. Kérdés azonban, hogy miért következett ez be egyáltalán, és mit tud kezdeni a jelenlegi gazdasági helyzettel egy új miniszterelnök, aki történetesen a Munkáspártból jön, és tíz évig nem volt részese a westminsteri sárdagasztásnak.

Hogy szavazták ki magukat az EU-ból a britek?

Tíz évvel ezelőtt az EU-tagságról szóló népszavazáson a résztvevők 52 százaléka szavazott a kilépés mellett. A maradni akarók voltak többségben Skóciában és Észak-Írországban, valamint olyan nagyvárosokban, mint London, Manchester, Bristol, Brighton, Oxford vagy Cambridge. A lakóhely mellett az életkor és az iskolai végzettség szempontjából is jelentős eltérések voltak a két tábor között: az EU-tagság ellen kampányolók inkább az idősebb korosztály és a kevésbé képzettek körében jártak sikerrel.

Nem csupán a gazdasági következmények miatt mondják sokan, hogy

a Brexit a nemzeti öncsonkítás iskolapéldája

– az Egyesült Királyság geopolitikai szerepe leértékelődött, és számos brit állampolgár látóköre méginkább beszűkült. De hogy miért következett be a Brexit, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint ez egy történelmi baleset, mivelhogy az akkor tíz éve hivatalban volt kormányt semmi nem kényszerítette a népszavazás kiírására. Másrészt viszont amellett is lehet érvelni, hogy Nagy-Britannia kilépése történelmi szükségszerűség volt, tekintettel az évtizedek során eszkalálódó, gyakran agresszívvá váló euroszkepticizmusra.

David Cameron kormányfő azt gondolta, hogy könnyen megnyeri a népszavazást az EU-ban maradás platformján, és ezzel hosszú időre nyugvópontra jut az EU-tagság kérdése. Ehelyett a kabinetje is megosztottá vált, a pártja még inkább, és az EU-ellenes kampány Nigel Farage és Boris Johnson vezetésével győzedelmeskedett, kihasználva a több éven át gyakorolt megszorító gazdaságpolitika által generált kormányellenes elégedetlenséget.

A Brexit-népszavazás lett az első jelentős bevetése olyan kampánymódszereknek, amelyek nagy statisztikai adatbázisok számítógépes feldolgozására épültek, és a kampányhajrájában lehetővé tették, hogy célzott üzeneteket juttassanak el egyes választói csoportokhoz – ez volt a Cambridge Analytica- botrány. A kampány során alkalmazott informatikai módszerek különösen nagy szerepet játszottak az észak-angliai iparvárosokban vagy Wales-ben, ahol a londoni elitre megharagudott állampolgárok végül is a saját érdekeik ellen szavaztak (kritikátlanul elfogadva például, hogy az EU-kasszába be nem fizetett brit hozzájárulás megtakarítása átfordítható lesz az egészségügy költségvetésének megnövelésére).

És hogy jutottak el idáig?

Az EU-ellenes érzelmeket sok minden fűtötte Angliában. Leginkább azért tudott áttörni a Brexit-kampány, mert a ‘80-as évek dezindusztrializációs hulláma után az észak-angliai régiók hanyatlására senki nem talált megoldást, különösen a nagy pénzügyi válság után. A politikusok hosszú évek demagóg politikájával terelték a felelősséget az EU-ra, amit aztán egy négyhónapos EU-pártikampánnyal már nem lehetett visszafordítani.

Négy évtizeddel korábban, az 1975-ös népszavazás legitimitást adott annak, hogy a „közös piac” szintjén a britek belépjenek az Európai Közösségbe. A monetáris integrációnak utat nyitó Maastrichti Szerződés után azonban újraindult az integrációellenes mozgalom, köszönhetően a milliárdos James Goldsmith-nek, aki megalapította a Referendum Pártot. A Függetlenségi Párt (United Kingdom Independence Party, UKIP) a Konzervatív Párttól jobbra álló ultra-thatcheristák pártja lett, akik eleinte főleg a font sterling megőrzéséért kampányoltak. A szembenállás mélyebb oka az volt, hogy

a brit neokonzervatív gondolkodás nem volt kompatibilis az EU által képviselt szociális piacgazdaság koncepciójával és neokorporatista intézményrendszerével.

Önmagában az EU-tagság nem volt fontos kérdés az angoloknak, a UKIP viszont összekapcsolta az EU-t a bevándorlás problematikájával, egy olyan időszakban, amikor mind az EU-ból, mind az EU-n kívülről sokan érkeztek a szigetországba. Bár ezek

a migránsok nagyban hozzájárultak a brit gazdasági sikerekhez, a válság éveiben a szélsőjobb mégis őket tette meg bűnbaknak, megágyazva az EU-ellenes hisztériának.

Kérdés (volt és marad), hogy az EU 27 másik tagországa tehetett-e volna többet azért, hogy a briteknek legyen kedvük bent maradni. Nos, a brit tagságot a többiek nagyra értékelték. Az Egyesült Királyság hozzáadott értéke kiemelkedő volt olyan területeken, mint a hadügy, a pénzügy és a tudomány. Az EU végignézte a brit belpolitika évekig tartó vergődését: a válságok idején megerősödő UKIP egyre nagyobb nyomást gyakorolt a konzervatívokra, akik nem találták a választ az euroszkeptikus kihívásra. A liberálisok ugyan egy ideig fékezni tudták az EU-ellenes hangulatot, de ez legfeljebb a 2015-ös választásokig működött. Az EU mindvégig igyekezett bent tartani az Egyesült Királyságot, de nem bármi áron. Az évtizedek során a britek egy kiváltságokkal tarkított tagsági viszonyt alkudtak ki (nem kellett belépniük az eurózónába, a Schengen-övezetbe, viszont kaptak költségvetési visszatérítést, és nem alkalmazták a munkaidő-irányelvet sem), és az EU-nak nem volt nagy kedve bővíteni a kiváltságok sorát.

Amikor a népszavazást kihirdette, Cameron megígérte, hogy új alkura kényszeríti az Uniót, mégpedig a munkaerő-mobilitás korlátozásával, a dereguláció erőltetésével, és a „mind szorosabb integrációra való törekvés” elvetésével. Részben sikerrel is járt, de sikerét nem tudta eladni otthon. Az EU-tagországok óvakodtak attól, hogy túl sok változást kínáljanak fel, hiszen akkor az egyes országok népszavazás meghirdetése útján a legkülönfélébb követelésekkel álltak volna elő, újranyitva a létező szerződések és szabályozások újratárgyalásának hosszú sorát.

A kör négyszögesíthetetlensége

2016. június 24. óta minden felálló brit kormány azt a feladatot vállalta fel, hogy egy jó Brexitet fog véghezvinni. Ez azonban egy lehetetlennek bizonyult. A legelső probléma az volt, hogy

a Brexit nem is egy konkrét út kiválasztását jelentette, hanem az addig fennálló helyzet elutasítását.

A britek 2016-ban nem valamire, hanem valami ellen szavaztak, és csak azután kezdődött vita arról, hogy melyik Brexit-verzió legyen végrehajtva.

Az EU-ban maradásnak bármely konkrét Brexit-verzióval szemben többsége lett volna, ám a kérdés nem így lett feltéve

(a helyzetet az ún. Condorcet-paradoxon alapján lehetett elmagyarázni).

A britek a népszavazással (rule maker) szabályalkotóból (rule taker) szabálykövetővé degradálták magukat. Innentől kezdve a kérdés az lett, hogy mennyi kárt okoznak maguknak még ezen túlmenően. A lehetséges opciókból Johnson kormánya (és a Konzervatív Párt jobb szárnya, amelyre Johnson támaszkodott) a legkártékonyabbat választotta, amit úgy hívtak: kemény Brexit (ti. ezzel kiléptek az egységes piacból és a vámunióból is, így távolabb kerültek az integrált magtól, mint Norvégia vagy Törökország). Az egyetlen kármentési kísérlet Észak-Írország ügyében történt, félve attól, hogy a „kemény határ” helyreállítása a szigeten a konfliktusok kiújulásához vezethetne. Észak-Írország tehát gyakorlatilag az egységes piac része maradt.

A közgazdasági konszenzus úgy becsli, hogy az eltelt tíz év során Nagy-Britannia nemzeti jövedelme 4-6 százalékkal marad el attól a szinttől, ahol Brexit nélkül állhatna. A népesség nagyobbik része ma már bánja a Brexitet, amely a brit gazdaságnak semelyik betegségét nem gyógyította be, viszont a véget nem érő politikai instabilitás állapotába lökte az Egyesült Királyságot. Mindkét nagy politikai párt mély válságon ment keresztül, miközben az össznépi rosszlét abban mutatkozik meg, hogy a Reform Párt (az UKIP, ill. a Brexit Párt örököse) vezeti a népszerűségi listákat.

Az érdekes az, hogy a negatív gazdasági előrejelzést a Cameron-kormány is közzétette még a népszavazás előtt, de ezt akkor a másik oldal egyszerű riogatásnak tekintette (Project Fear). A népszavazás másnapján viszont a font megingott (bár nem omlott össze), és a gazdaság egésze is lépésről lépésre veszítette el növekedési potenciálját (ahogy kiderült, hogy az egymást váltó kormányok nem tudják, vagy nem is akarják a károkat mérsékelni).

A lényeget tekintve tehát az történt, hogy az Egyesült Királyság szankciókat vezetett be saját maga ellen, megnehezítve a kereskedelmet a legközelebb eső és legnagyobb partnerével.

A Brexit-párti szószólók nagyobb mozgásteret ígértek, ami azonban messze nem volt annyira gyümölcsöző, mint amivel hitegették magukat és az állampolgárokat.

Az útját kereső Munkáspárt

A népszavazás idején Jeremy Corbyn volt a Munkáspárt vezetője (és egyben az ellenzék vezére), aki szerint az Egyesült Királyságnak az EU-ban kellett volna maradnia, még akkor is, ha az EU nem tökéletes. A Munkáspárt kampányát ekkor az egykori blairista miniszter, Alan Johnson irányította. A népszavazás után a Munkáspárt elfogadta az eredményt, miközben a balközép képviselők nagy része a brexit egy kevésbé káros verziójához kereste az utat (például úgy, hogy benne maradnak a vámunióban, vagy azzal, hogy támogatják a Theresa May által kidolgozott megállapodást).

2025-26 folyamán aztán a Keir Starmer vezette kormány araszolni kezdett a szorosabb EU-kooperáció felé, egyre nyíltabban elismerve, hogy a Brexit rossz döntés volt. Nagy nehezen eljutottak például oda, hogy a fiatalok mobilitását megkönnyítik, és a britek visszatérhetek az Európa-szerte népszerű Erasmus-programba (2027-től). Közben a kormányfő óvatossága egyre több kritikát váltott ki.

Egyike ezeknek a kritkáknak, hogy az Egyesült Királyság EU-ba való visszatérése lehetséges, bár hosszú időn keresztül azt is mindig hozzá kellett tenni ehhez, hogy a régi feltételekkel (a sok brit kiváltsággal) ez már nagyon valószínűtlen lenne. Érdekes azonban, hogy az elmúlt hónapokban többen is megszólaltak az EU-politikusai közül (nem utolsó sorban az egykori főtárgyaló, ill. francia ex-kormányfő és egykori Brexit-főtárgyaló Michel Barnier), azt hangoztatva, hogy semmi akadálya nem lenne annak, hogy a brit tagság újból együtt járjon a valutaunióból és a Schengen-övezetből való kimaradással.

A folyamatban levő vezetőváltás, amelynek első lépése Andy Burnham visszatérése volt a Parlamentbe, napirendre tűzi, hogy a Munkáspárt újrakalibrálja Európa-politikáját. A 2024-es választások platformjától nagyon messzire nem távolodhat el anélkül, hogy újabb választáson szerezzenek legitimitást egy a két évvel ezelőttitől markánsan különböző politikai törekvésnek. Nemcsak a britek, de a kontinentális partnerek számára is fontos, hogy amennyiben elkezdenek visszaintegrálódni, az egy szélesebb körű nemzeti elköteleződést tükrözzön, ne pusztán valamilyen rövid távú hangulatváltozást.

Északi ígéret

A koronázásra váró új vezető, Andy Burnham – akit gyakran emlegetnek az „Észak királyaként” – egyelőre nem állította programja középpontjába az EU-ba visszatérés kérdését. Olybá tűnik, nem akarja túl korán leszűkíteni önnön mozgásterét, és olyan mércét állítani, amelynek aztán esetleg nem tud később megfelelni. De vajon mi újat hozhat egyáltalán Burnham, aki az ifjú blairista generáció tagjaként kezdte politikai karrierjét egykor, és többször is sikertelenül próbálkozott a pártelnöki tisztség elnyerésével?

Andy Burnhammal kapcsolatban a túlnyomó többség arra számított, hogy szükség esetén sikeres önkormányzati vezetőből a párt egészének vezetője és a kormány feje legyen (mint egykor Botka László az MSZP számára itthon). Ő volt az aranytartalék. Most, hogy Keir Starmer és vele együtt a Munkáspárt népszerűsége padlót fogott, eljött az idő Burnham bevetésére. Nem egy szokványos útja a kormányfőválasztásnak, hogy valaki frissen kerül a parlamentbe, és szinte azonnal a Downing Street 10-be. Most Burnham megpróbál erényt csiholni abból, hogy Északról, és konkrétan Manchesterből érkezik.

A brit politikai szótárban Észak fogalma összekapcsolódik a progresszióval: itt volt az ipari forradalom és a liberalizmus forrásvidéke a 19. század elején, és itt működtek a chartisták, akik általános választójogért küzdöttek (olyan kiadványokkal, mint a Northern Star és a Northern Liberator). Manchesterből indult a ma is népszerű progresszív napilap, a The Guardian, és itt írta Friedrich Engels híres könyvét a munkásosztály helyzetéről. A Manchester melletti Rochdale volt a szövetkezeti mozgalom bölcsője (Burnham egyébként a Munkáspárttal összefonódó Szövetkezeti Párt tagja is).

Mióta nyíltan is kormányfő-aspiránssá vált, Burnham és támogatói köre gyakran emlegeti, hogy a „manchesterizmus” programját kínálják – ez azonban már nem olyan világos, hogy mit is jelent. A 19. század második felében ugyaniss Manchester neve a klasszikus liberalizmussal, a gazdaságban a laissez-faire elvével kapcsolódott össze. A város egyetemén tanított Stanley Jevons, a közgazdaságtan „marginalista” forradalmának vezéralakja. Manapság valami mást jelent manchesteristának lenni, de ennek konkrét definíciója még gyermekcipőben jár. Burnham szándékait néhány kijelölt orientációs pont jelzi: devolúció, újraiparosítás, szociális lakásépítés, oktatási reform.

Ezzel együtt persze tagadhatatlan, hogy Manchester az elmúlt harminc év egyik sikersztorija Angliában. A dezindusztrializációval összefüggő északi hanyatlásnak sikeresen ellenállt, a futball mellett a tudományban és a kultúrában is teljesít, fontos regionális gazdasági centrum lett belőle ismét. Arról azonban

megoszlanak a vélemények, hogy Manchester példája átültethető-e,

vagy éppen, hogy mások rovására fejlődtek-e. A nagy cégeknek ugyanis szükségük volt egy nagy és sikeres metropoliszra az észak-nyugati térségben, és Burnham polgármestersége idején sokat tettek azért, hogy ennek előnyeit mind többen érezhessék (például a lakosság – jobban szervezett és finanszírozott tömegközlekedés formájában). Nagy kérdés, hogy ugyanez a modell tudna-e működni Birminghamben, Leeds-ben, Sheffieldben, Newcastle-ban vagy Liverpoolban is.

Orientációs dilemma

Az EU-brit kapcsolatok sokszorosan balszerencsés alakulása mögött meghúzódik egy mélyebb történelmi kérdés, mégpedig az, hogy a posztkoloniális brit kapitalizmusnak inkább az amerikanizálás vagy az europizálás jelenti a megfelelő modellt. A szuezi válság után – amely véget vetett a brit világbirodalom helyreállításához fűzött illúzióknak – Harold Macmillan akkori miniszterelnök megkezdte az Európa felé való nyitást, és Edward Heath miniszterelnök személyében az európai integráció meggyőződéses híve vitte véghez a csatlakozás folyamatát.

Margaret Thatcher lefékezte az európaizációt, neoliberális fordulatot hajtott végre, és inkább az amerikai partnerségét hangsúlyozták („különleges kapcsolat” – „special relationship”). Az európaiak konstruktivitása is kellett ahhoz, hogy a kétkulacsos brit politika konszolidálódjék, és a britek mindkét kapcsolat előnyeit maximálisan ki tudják használni. Az eurózóna elhúzódó válsága miatt azonban (a 2010 utáni években), hogy a brit ultrakonzervatív jobboldal azt mondhatta: az EU-tagság inkább jár gazdasági hátrányokkal, mint előnyökkel. Ez a motívum akkoriban még több szelet fújt a Brexit-kampány vitorlájába.

Donald Trump visszatérésével azonban megint fordult a kocka. A transzatlanti szakadás nemcsak Európa, de a britek számára is új fejezetet nyitott. A washingtoni vezetés szótárából eltűnt a szövetséges fogalma; Trump vazallusokat akar, és ezt nem is álcázza semmilyen formában. Az amerikanizálódás ma már a britek számára is inkább alárendelődést kínál, semmint partnerséget.

Andy Burnham döntése arról, hogy kikre bízza a külügyeket és az állam pénzügyeit az új kormány megalakulásakor sokat elárul majd arról, hogy a különleges kapcsolatra visszatekintő nosztalgiából próbál-e majd táplálkozni, vagy – fölmérve a multipolaritásból fakadó új realitásokat – a Brexit által súlyosbított válságból egy eddig még nem létezett irányban keres majd a kiutat. A nagy kérdés változatlan: vajon meg lehet-e törni a Brexit-átkot a Brexit visszacsinálása nélkül.