Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM – Hallatlan: baloldali vezető baloldali párt élén!

Ez a cikk több mint 5 éves.

A brit Munkáspárt – voltaképpen: Munkapárt, Labour Party – új vezetőt választott. „Monarchiát ellenző veterán baloldali” – írja a hvg.hu; „vehemensen ellenzi a monarchia intézményének fenntartását” – írja a vs.hu (a brit sajtó ezt a jelentéktelen körülményt meg sem említi, én eddig nem is hallottam erről, pedig figyelmesen követem Jeremy Corbyn kampányát a kezdetektől); „bohóc és ponyvahős, mint Beppe Grillo” – állítja más rágalmak és szamárságok mellett a magyarnarancs.hu szemleírója; nol.hu, index.hu, mno.hu, magyaridok.hu, origo.hu: semmi. (Mármint szeptember 12-én, szombaton du. 5-kor.)

corbyn.jpg

Hétfőre talán összeszedik magukat a magyarhoni médiák, amelyek nagyon ritkán vesznek észre bármit külföldön, kivéve azt, hogy valaki valamit mondott Orbán Viktor magyar miniszterelnökről. (Egyvalaki mondott jót is Orbán úr menekültpolitikájáról: a La Repubblica hasábjain maga Konrád György. No f*cking comment.)

Ha eltekintünk az egységesen és régimódian reakciós és provinciális magyarországi sajtótól – és tekintsünk is el – , akkor láthatjuk, hogy óriási jelentőségű dolog történt.

A Nyugat egyik legfontosabb, történelmi pártja megváltozott. Vezetőjét nem az alsóházi képviselőcsoport választotta meg, nem is a tagintézmények (a szakszervezetek a hagyományos szociáldemokráciában mindenütt a szociáldemokrata pártok kollektív tagjai; ez a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban is így volt valaha: az „érdekképviseletek” és a „civil társadalom” elválasztása „a politikától” csak a 2006 utáni Budapesten ismeretes). Hanem a tagok és a szimpatizánsok közvetlen szavazásán.

A hivatásos politikusok ún. elitjét leváltották. A pártvezetőségben és a parlamenti képviselők között alig támogatja valaki Jeremy Corbynt. A Labour helyhatósági képviselői közül minden tizennegyedik. A baloldal népe szembeszállt az apparátussal és a képviselettel.

Jeremy Corbyn maga is képviselő, ámde kívülálló, aki több mint ötszáz alkalommal szavazott pártjával szemben a parlamentben. David Cameron (konzervatív) miniszterelnök és pénzügyminisztere, George Osborne legújabb antiszociális intézkedéseit nemrég megszavazta a Labour, kivéve Corbynt, aki evvel egy csapásra roppantul népszerű lett.

Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a konzervatívok csak azért nyertek legutóbb ekkorát, mert a skót függetlenségi párt baloldalibb volt, és kiütötte a Labourt, amely az északi szavazatok nélkül még soha nem nyert – Skóciában nincs többé Munkáspárt, és ha az eddigi politikáját folytatná, nem is lenne esélye győzelemre, soha többé. A hűséges skót baloldali szavazók (arrafelé a mindenkori többség) elfordultak „a nép pártjától” és az establishmenttől.

A déli – azaz az angol – középosztály erőteljesen jobbra fordult, mint a középosztály a világon majdnem mindenütt (persze a multikulturális metropolis, London részleges kivételével), és délen a liberálisok eltűntek, a Labour pedig elvesztette a befolyását. A balliberális sajtó (Nagy-Britanniában van ilyen…) – beleértve olyan kiváló és befolyásos orgánumokat, mint a The Guardian és a New Statesman – némi habozás után Jeremy Corbyn ellen fordult, és vasárnap reggel már azért leprázza álszentül az elkötelezett feministát, mert nem nő, és a helyettese sem az. A Labour valaha nagy tekintélyű, hagyományos elitje kórusban intette a választókat attól, nehogy a „régi baloldal” képviselőjét válasszák vezetőnek. Még az egyre sikeresebb nemzedéki uszítást is használták – Jeremy Corbyn már nem fiatal ember, nagyjából velem egyidős, de fiatalabb, mint Madrid új baloldali főpolgármestere, aki 71 éves, nálunk úgy mondanák: nagymamakorú asszony, az ageism a baloldalon nem játszik – , ám hiába.

Az anti-establishment politika (ez a szó eredeti értelmében populista, nem a téves magyar szóhasználat szerinti tekintélyelvű demagógia, amelynek semmi köze a populizmushoz, még a jobboldali verzióhoz se), amely nagy diadalt aratott szombaton, egy pillanatra visszaállította a demokrácia tekintélyét.

Hiszen a demokrácia – nem a „képviseleti demokrácia”, amely nem demokrácia, nem a nép hatalma, hanem a nép hatalmának rendezett átruházása választott szervekre, s ezt az átruházást alkotmányos garanciák óvják meg attól, hogy zsarnoksággá alakuljon: a jogállam önmagában nem demokrácia, de persze nem is zsarnokság – a népakarat, az „általános akarat” uralma az intézmények fölött, s ennyiben természetszerűleg egalitárius.

Az egyenlőség óhajtása mindig ellenséges az állami intézményekkel, a politikai, közigazgatási és bírói elitekkel szemben, amelyek – ugyancsak természetszerűleg – a hierarchiát képviselik. Tehát nem az egyenlőséget.

Hogyan lehet ilyen körülmények között az állam (meg az „etatizmus”) az egyenlőségi törekvések szövetségese?

Itt két elemet van csak módomban kiemelni. Az egyik: ha az egyenlőséget újraelosztással (adó-, járulék- és bérpolitikával, szociális támogatással, segélyezéssel, az olcsó infrastruktúra finanszírozásával, szociális lakásépítéssel, házbérmaximálással, ingyenes oktatással stb.) érik el, akkor ez növeli ugyan az állam befolyását és a hivatalnoki, közalkalmazotti kar létszámát, de csökkenti az állam polgári osztályjellegét. Ugyanakkor erőteljesen előmozdítja az egyik modern, nem állami elit – az értelmiség – politikai befolyásának kiterjesztését.

Jeremy Corbyn a jóléti állam hagyományos propagandájától eltérően nem azt állítja, hogy a megszorításos, neoliberális politika ellentéte föltétlenül előnyös „a gazdaságnak” (kérdéses, hogy ennek az absztrakciónak van-e egyáltalán valóságos jelentése), hanem azt, hogy – amellett, hogy megszünteti a voltaképpen még a kapitalizmusban is szükségtelen szegénységet, hajléktalanságot, kitaszítottságot – megváltoztatja a társadalom erkölcsi állapotát. Tisztességes, szolidáris, testvéries, együttérző és mindenfajta kasztszellemet kizáró viszonyokat teremt.

Ez nem pusztán gazdasági kérdés. Vissza kell metszeni az állam kényszerítő, elnyomó jellegét – ehhez nélkülözhetetlen a békepolitika és a szegény népek lehetőség szerinti megsegítése, a fegyveres testületek szerepének visszaszorítása, a nők hátrányos helyzetének, az etnikai és szexuális kisebbségek kirekesztettségének megszüntetése, erőteljes antirasszizmus és internacionalizmus. Jeremy Corbyn – magától értetődik – ellenzi a NATO-t, helyesli a nukleáris leszerelést, támogatja a menekültek befogadását; egyszóval valódi baloldali, ami a mai világban általános elképedést okoz. (Győzelme utáni első cikkét lásd itt.) 

Akármekkora – példátlanul nagy! – lelkesedést váltott ki a baloldalon, százezrek léptek be a Munkáspártba az ő hatására, s akármennyire megváltozott az egész politikai légkör Nagy-Britanniában, mégis igaz, hogy ebből nagy választási siker nem néz ki. A polgári közvélemény egyáltalán nem bízik Corbyn Munkáspártjában – s az angol középosztály szavazatai nélkül nem nyerhet, s még úgy is csak a skót függetlenségiekkel (meg esetleg az erősödő zöldekkel) koalícióban tudna (a legeslegjobb esetben is) majd kormányt alakítani. Bár Corbyn nem bízik az EU-ban (némi joggal neoliberális szervezetnek tartja), ugyanakkor semmi köze a „little Englander” etnicizmushoz, tehát az Európa-ellenes szavazatok nem rá fognak esni. Kérdés, hogy a párt nem esik-e szét, hiszen a képviselők majdnem mind ellene vannak. A képviselőcsoportban és a pártvezetőségben többséggel rendelkező ellenfelei könnyen meg is puccsolhatják. A brit sajtó pedig láthatólag el akarja pusztítani, de legalább megbuktatni, még mielőtt belefogna munkájába.

Corbyn – szemben a magyarnarancs.hu döbbenetesen rosszul informált kommentátorának cikkével – nem szórakoztató vagy magával ragadó szónok, szerény és puritán ember, aki bulvárilag csak arról nevezetes, hogy elvált a második feleségétől, mert – szemben az asszonnyal – nem volt hajlandó kompetitív elitgimnáziumba íratni a fiát, csak a körzeti állami iskolába.

De mindez, amit eddig leírtam, nem túl fontos.

Ami viszont igenis rettentően fontos: a politikát mindeddig hevesen utáló fiatalok százezrei éppen azért szeretik Jeremyt, mert nem rendeli alá világszemléletét a választási sikernek.

Mert őszintén beszél, és világosan látszik, hogy szívből gyűlöli a társadalmi igazságtalanságot. Mert tudhatják, hogy évtizedekig kitartott akkortájt népszerűtlen, sőt: botrányosnak tartott nézetei mellett. Hogy azt mondja, amit gondol, és azt teszi, amit mond. Mert hogy egyáltalán nem „karizmatikus”, elegáns, csinos, jól fésült, szexi, rámenős reklámfigura, hanem egyszerű, rendes ember.

Ki látott ilyesvalakit a hivatalos polgári politikában mostanság?

Igen, sok tekintetben régimódi, és ezt az emberek nagyszerűnek érzik. „A decent Britain” – azt mondja. A decens, rendes Nagy-Britannia. Ez a viktoriánus, nonkonformista (azaz presbiteriánus, metodista, baptista), low church Anglia hangja, Keir Hardie és George Lansbury hangja, a régi – gyakran antialkoholista, vegetariánus, pacifista-antimilitarista, antikolonialista, feminista és „féniánus” (azaz írpártoló) – munkásosztály hangja. Sokan megfigyelték, hogy a brit osztályviszonyokra nem az volt a jellemző, hogy az alsóbb osztályok repektálták a fölsőbb osztályokat (vagy féltek tőlük), hanem az, hogy kölcsönösen megvetették egymást. A brit munkásságnak soha nem imponált az úriember meg a tiszt. Meg a fölsőbb osztályok kiejtése és hanghordozása. A valódi demokrácia egyik kezese az „alsóbb” néposztályok önérzete, sőt: osztálygőgje.

Ezt az uralkodó osztály meg a tory párt mindig rasszizmussal és nacionalizmussal próbálta ellensúlyozni: Indiával szemben, az ír függetlenségi mozgalmakkal és a katolikus kisebbséggel szemben, a bevándorlókkal szemben. De még mindig nem járt teljes sikerrel. Pedig kétszáz éve műveli, elég eredményesen.

A munkásmozgalomnak az a nagyon régi és nagyon szerves hagyománya, amelyhez Jeremy tartozik – s a mozgalomban, egyébként minden angol nyelvű országban, még az Egyesült Államokban is, „testvér”-nek nevezik egymást a részvevők („brother Bernie”, mondta csütörtökön Cornel West Sanders vermonti demokratikus szocialista szenátorról, aki talán a demokrata elnökjelölt lesz) – része a kultúrának. Jeremy győzelmi beszédében – amely magyar füleknek kétségbeejtően PC – ma megköszönte támogatóinak baráti és elvtársi („comradely”) segítségét. Ez Angliában nem hangzik különösen.

Ki gondolta volna, hogy ez a hanglejtés, ez a morális és politikai tájszólás még megelevenedik egyszer? Pedig megtörtént.

Akármi lesz is az egészből, ezt már senki nem veheti el tőlünk.

Well done, Jeremy. God bless.

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni arról, mit törtőnik a politikában határainkon túl, támogass minket!
Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.