Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A portugál baloldali “negyedik út”: gazdasági csoda vagy múló siker?

Egy tízmilliós ország Európa nyugati szélén, amelyet az elmúlt időben 600,000 fiatal hagyott ott, ahol a tőke és a politikai jobboldal szövetsége megdönthetetlennek látszott, és ahol a baloldal megosztottsága áthidalhatatlan volt. Azután jött 2015, António Costát végül kénytelen-kelletlen beiktatták miniszterelnöki székébe, és a baloldali koalíció alatt szaporodnak a munkahelyek, költöznek vissza a portugálok. Hogyan sikerült ennyi mindent elérni egy majdnem végleg vesztett helyzetből?

Az előző év végén tartott lisszaboni Európai Szocialista Párti (PES) kongresszus a sok probléma ellenére két európai baloldali vezetőt is szabályos sztárként fogadott: az egyik viszonylag kézenfekvő okokból a brit ellenzéki vezér, Jeremy Corbyn volt. A másik, a házigazda António Costa és szocialista pártja már jóval kevésbé ismert, pedig ők hatalomban is vannak Portugáliában, és ami ennél is több, Costa szocialista-szélsőbalos koalíciós kormánya eddig nagyon sikeres a kormányzásban.

A külföldi sajtó mostanában fel is kapta a portugál történéseket: nem is olyan régen a kis ibériai állam még az EU “gyenge pontjainak” egyikeként volt számon tartva. Az IMF hosszútávú megszorítócsomagja körül kiegyezett egymással a portugál jobboldal és a szociáldemokraták, a megkövetelt megszorítások azonban óriási terhet raktak az egyébként is gyengélkedő gazdaságra, és megindult a fiatal portugálok exodusa Nagy Britannia, Németország felé, ahol tömegesen vállaltak munkát.

Ehhez képest 2017-ben hosszú idő óta először Costa kormánya alatt nőtt a munkahelyek száma. A hitelezőkkel történt különmegegyezés értelmében pedig Costa balos koalíciós kormánya egyszerűen “visszagöngyölte” a megszorítások intézkedéseit az oktatásban, a kulturális-tudományos szektorban ugyanúgy, mint a társadalombiztosításos egészségügyben, visszaállítva ezzel a 2008-as válság, és különösen a 2011-2015-ös jobboldali kormányzat előtti helyzetet.

Kiürülő országból európai eminens

Az eredmények sem maradtak el. 2011 és 2015 között összesen 600,000 ember hagyta el a tízmilliós országot, évi átlag 100,000 fő, főleg fiatalok. Az elmúlt év végére megindult a külföldön dolgozó portugálok, főként a fiatalok hazaáramlása, havi hatszáz euróra nőtt a minimálbér, és tavaly szeptemberre 2008-as szintre zuhant vissza az általános munkanélküliség is.

A jóléti állam megmentése és a reformok visszafordítása, tehát a “negyedik utas stratégia”, eddig nagyon gyors, pozitív eredményekkel járt, és portugál fiatalok százezrei dolgoznak ma több évi vendégmunkás lét után ismét otthon. Ezzel egyben a baloldali kormány tömegbázisát is erősítik.

Hogyan érte el azt Portugália, amiről épp 2015-ben, Görögország esetében mindenki azt mondta, hogy a tragédiába vezet, és mi vár egy szegényebb európai országra a megszorítócsomagokon túl?

Ana Rita Ferreira, a Costa-kabinet tanácsadójaként dolgozó szociológus most egy brüsszeli progresszív intézet kérésére nagyobb lélegzetvételű tanulmányban összegezte, hogyan és miért jöhetett létre ez a baloldali alternatíva, melyek a garanciái, és mennyire képzelhető el a rendszer hosszabb távú politikai stabilizációja.

Ferreira a 2010-es évek első felében elmélyülő portugál politikai válság elemzésével kezdi vizsgálódásait. Kiemeli, hogy az ország speciális történelmi tapasztalata tette lehetővé azt, hogy életképes és stabil, állandó tömegbázissal rendelkező, ugyanakkor sokszínű baloldali politikai alternatíva álljon rendelkezésre, amikor a konzervatív, és a megszorításokban, a “portugál lustaság” elleni keresztesharcban hívő Pedro Passos Coelho kormánya végül végleg elveszti többségét.

Az ibériai ország Spanyolországhoz hasonlóan hányatott sorsú: António de Oliveira Salazar fasiszta rezsimje 1974-ig, 42 éven keresztül uralta az országot, amely időszak alatt a szegény agrárország erőszakos iparosításon ment keresztül, és a Salazarhoz, valamint a hagyományos nemesi és felső-burzsoá réteghez tartozó pár tucat család megszilárdította teljes ellenőrzését. A diktatúra 1974-es bukásához elsősorban a különböző baloldali, szociáldemokrata és marxista szerveződések járultak hozzá, ők vívták ki az ún. “szegfűs forradalmat”. Az utcai tüntetéseket követően ekkor a katonai vezetők többsége leváltotta a korporatív-fasiszta Estado Novo főbb vezetőit, megszüntetve ezzel a radikális elitista, gyarmati háborúkba belerokkant katonai államot.

Világos értékrendű, de kompromisszumra is kész baloldali stratégia = győzelem

Az azóta eltelt évtizedekben törékeny egyensúly alakult ki a hatalmát többnyire átmentő portugál ipari és finánctőke (például az Espiríto-Santo bankárcsalád), és a munkát képviselő tömegpártok között. A kétezres években a szociáldemokraták és a konzervatívok más országokhoz hasonlóan itt is kiegyeztek egy neoliberális gazdasági alapban. A gazdasági világválság nyomán az IMF – Világbank – EU jelentette trojka szélsőséges megszorítópolitikáját mind a szociáldemokraták, mind pedig a konzervatívok támogatták.

Az irányt félszívvel, de a szociáldemokrata pártnál jóval baloldalibb Szocialisták is követték, egészen 2011-es vereségükig a Pedro Passos Coelho vezette szociáldemokrata-jobboldali blokktól. Coelho olyannyira jobbra tolta a szociáldemokratákat a trojka csomagjainak érvényesítése érdekében, hogy a formációra 2015 környékén már rá sem lehetett ismerni. A megvert szocialisták pedig rájöttek, eddigi balközép politikájuk nem folytatható.

Új, energikus vezetőt is kaptak: António Costa, íróházaspár goai-portugál gyermekeként lett ügyvédből politikus, és 2007-ben a főváros, Lisszabon polgármestere. A megszorításpolitikának tehát azon az oldalán állt, amelynek a parancsokat végre kellett volna hajtania, tartania a hátát a saját pártja vezetősége felé. Costa erre nem volt hajlandó, és a kezdetektől ellenezte a tömegközlekedés visszavágását.

Costa választási programját a trojka sokéves megszorítópolitikája ellenében, platformszerűen hirdette meg. Ferreira rámutat, hogy a portugál Szocialisták alapvetően már a 2011-es vereség után rövidebb idő alatt álltak át erre a platformra, mint európai baloldali társaik, ez pedig abban is meglátszott, hogy támogatásuk az ellenzéki évek alatt nem omlott össze, viszonylag stabil maradt, hiteles váltóerő tudtak maradni a legsötétebb években is.

Costa népszerűsége így exponenciálisan növekedett a városban: kétszer, 2009-ben és 2013-ban is növekvő szavazataránnyal választották újra polgármesterré. Jelölése, majd 2015-ös győzelme a Szocialisták miniszterelnök-jelöltségért folytatott versenyében egyszerre jelentette a baloldal megszorításokkal kiegyező elitjének döntő vereségét, és a pártbázis lelkesedésének visszatérését is.

A 2015-ös év azután elhozta a lehetőségeket is. Passos Coelho szociálisan konzervatív, gazdaságilag az államot leépíteni igyekvő kormánya komoly válságba került, miután a 2015 nyári, pusztító portugál erdőtüzek kihozták, mennyire alulfinanszírozott a tűzoltóság, rendőrség, egészségügy az országban, és milyen szinten épül le az infrastruktúra. Costa pedig ekkor olyat lépett, amit a nyugati szociáldemokraták általában elutasítottak: nyitott az országban kisebb pártokban jelenlévő radikális baloldal felé.

A radikálisok: a Baloldali Blokk, a Portugál Kommunista Párt, a Zöld Baloldal és külső támogatóként még az Állatvédők is úgy jöttek számításba a mainstream Szocialistáknál, mint természetes partnerek, és nem mint szélsőséges, legyőzendő ellenfél. 2015 őszén, amikor Pedro Passos Coelho a belső feszültségek miatt bizalmi szavazással nézett szembe, Costa és a Szocialista Párton belüli köre leült ezekkel a kispártokkal, és lényeges kompromisszumok árán összefésülték legfontosabb követeléseiket. Így 2015-re létrejött egy, a szocialisták platformján alapuló minimum-egyezmény, amelynek betartására a jelenlegi nagykoalíció összes pártja kötelezte magát. Ennek a programnak a pillérei:

  • Az állami szolgáltatások finanszírozásának visszaállítása
  • Adócsökkentések a középosztály és az alsóbb osztályok számára
  • 600 eurós minimálbér bevezetése
  • A tömegközlekedés, közmédia privatizációjának leállítása és visszafordítása
  • Munkajogok 2011 előtti állapotra való kiszélesítése, szakszervezeti jogok rögzítése
  • A portugál államadósság átütemezése, finanszírozhatóvá tétele

A Costa-program végül “Tiszta lap a megszorítás után” néven állt össze és a parlamenti többséget biztosító tömegbázist is összetartotta. Ez a megállapodás a különböző, és egymással sok mindenben vitatkozó baloldali pártok egymással szembeni szkeptikus, ellenőrző hozzáállásából kovácsolt előnyt. Az a bizalmatlanság, amely addig a baloldalt szétforgácsolta, alapvető kohéziós erővé vált, amely az eddig eltelt két év alatt garantálta azt, hogy a kormányprogramtól a hatalmi pozícióba került többségi szocialisták sem tudtak eltérni, hiszen akkor bukik a kormányzó többség is.

Persze ahhoz, hogy ez a kompromisszum megszülessen, Costa Szocialista Pártjának speciális helyzete nagyban hozzájárult. A portugál bal és szélsőbal is hagyományosan erősek, és a fennálló rend kritikusai, miközben megőrizték hagyományos tömegbázisukat – ezt éppen a legutóbbi Passos Coelho kormány alatt beindult nagyvárosi dzsentrifikációs folyamatok erodálták csak kissé. Ráadásul a Szocialisták olyan radikális pozíciókat is mindig felvállaltak, mint az EU-kritika, a NATO-val való részleges szembehelyezkedés, tehát a radikális bal erőinek olyannyira fontos külpolitikai balosság is jellemző rájuk. Ilyen, nagyobb baloldali pártra jelenleg Nyugat-Európában is csak alig van példa.

A választásokon ez a stratégia mentette meg Costa pártját. A Szocialisták ugyan nagy mértékben megnövelték szavazatarányukat 2015. október 4-én, azonban így is csupán 32%-ot kaptak, míg Passos Coelho jobbos blokkja összeomlott, pártja pedig 38%-ot kapott a 2011-es 50%-helyett. A Baloldali Blokk minden várakozás ellenére nagy mértékben, 10%-ra növelte eredményét. Technikai koalíciójuk a Szocialistákkal és más kispártokkal pedig végül a baloldalt segítette kormányra, abszolút többséggel.

Az eredmények alapján két nagyon fontos tanulság kínálkozik:
1, Ha a fősodratú, nagy baloldali párt legalább többsége képes az eleven kapcsolatot megőrizni választóival és 2, komolyan veszi a rendszerkritikus, a neoliberalizmus ellen markánsan kiálló radikálisabb erőket is, akkor a baloldal  semmi olyan problémával nem néz szembe egy nyugat-európai jogi- és médiakörnyezetben, mint a francia, német vagy olasz pártok.

Pünkösdi királyság?

Kihívások persze Portugáliában is bőven maradtak. Egyrészről a most keletkezett állásokban döntő része van a turizmus fellendülésének, erről pedig a makrogazdasági elemzők pontosan tudják, időlegesen létesülő, még mindig erős létbizonytalanságot eredményező “prekárius” munkahelyeket kreál. Kérdés, hogy az államadósságról a trojkával kötött átütemezési megállapodás mellett sikerül-e a Costa-kormánynak ezeket is kiváltani hosszabb távú, például az ipari szektorban és agráriumban létesített profi állásokkal.

A másik fenyegetés pedig éppen a tavaly őszi regionális választásokon merült fel: a politikai fejlődés és sikerek nyomán a Szocialista Párt irtózatosan nagyarányú győzelmet aratott az önkormányzatokban, háttérbe szorítva ezzel koalíciós partnerei legfontosabb politikai bázisát, a helyi tanácsokat. Costa pártja az önkormányzatok felét, 150 helyet vitt el az összes szavazatok 38%-ával. Ez komoly kibillenést jelenthet az erőegyensúlyban, és esetleg azzal járhat, hogy a nagykoalíció megosztottá is válhat az egyes vállalások tekintetében, a Szocialisták pedig kevéssé veszik majd komolyan a konszenzust. Ez azonban legrosszabb esetben is csak a jövő aggodalma.

(Kép: FraLiss, Wikimedia Commons)

Olvass tovább!