Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Merkel-Erdogan találkozó: A fürdővízzel együtt a gyereket is?

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.
Ez a cikk több mint 4 éves.

„Törökország nélkül egyszerűen képtelenek vagyunk megoldani a menekültválságot” – mondta a múlt héten Angela Merkel német kancellár, előkészítendő vasárnapi, tulajdonképpen Kanossza-járásnak minősíthető isztambuli útját. Úgy tűnik, a menekülthullám egyre inkább az azt valamennyire kontrollálni képes, „illiberális demokráciák” stratégiai szuperfegyverévé válik.

merkel-erdogan.jpg

Nem csupán Orbán Viktort és elveit kanonizálta újra egyes körökben, de most még az EU által abszolút kitaszítottként kezelt Recep Tayyip Erdogant is újra tárgyalópartnerré teszi. Merkel kancellár ugyan kiemelte, hogy „Erdogan nem olyan politikus, akit mi közvetítőnek választanánk”, ugyanakkor hangsúlyozta a török elnök megkerülhetetlenségét is. Nagyon messze vagyunk már a humanitárius meg tudjuk csinálni” – hangulattól, ami a tengerbe veszett Aylan Kurdi, vagy az M1-es autópályán vonuló menekültek képei után született meg.

Az igazi baj természetesen az, hogy a tegnapi Merkel-Erdogan találkozó nagyjából-egészében nem fog megnyugtató megoldást hozni azokra a problémákra, amelyek az EU-t leginkább aggasztják. A törökök ugyanis igencsak megkérik az árát annak, hogy továbbra is rájuk háruljon a szír és afgán menekültek millióinak problémája. Az immár 3 milliárd eurós beígért segítség mellé a hírek szerint újra visszakerül az asztalra a régi sarkalatos török követelés, a török állampolgárok vízummentes beutazása az EU-ba, úgyis, mint annak elismerése, hogy az ország uniós integrációja még mindig politikai cél Brüsszelben és Ankarában is. Ezért cserébe Erdogan garanciát vállalna azért hogy a török határokat lezárja (!!!) a menekültek előtt, és a már Törökországban tartózkodó földönfutókat tisztességesen és átlátható módon ellátja.

Nem világos azonban, mit is nyer az EU és Németország (mert hát tulajdonképpen erről van szó) egy ilyen megegyezés nyélbe ütésével. Ha a terrorveszély elkerülése az egyik kiemelt cél, akkor a vízumpolitika felpuhítása ezt épp megnehezíti. Elég széles körben ismert tény, hogy az ISIS terrorszervezet tagjai közül nagyon-nagyon sokan török állampolgárok, ugyanakkor a terrorszervezet közel-keleti működése következtében nem vezetnek róluk közös adatbázist. Elméletben tehát egy, az évek óta megszokott módon Rakkából Törökországba visszasétáló ISIS-terrorista egy esetleges EU-megegyezés aláírása után akadálytalanul juthatna el mind a frankfurti, mind pedig a párizsi reptérre.

Ennyi talán elég is annak bizonyítására, hogy a megnövekedett európai terrorveszély, amivel itt hónapok óta rémisztgetik a lakosságot egyes médiacézárok egymástól megkülönböztethetetlen újságjai nem több egyszerű gumicsontnál. Hiszen a német hírszerzés összes fontos információjával rendelkező döntéshozók, illetve európai vezetők sem találtak semmiféle kivetnivalót egy ilyen követelés megvitatásában.

Az pedig, hogy a menekülők tömegeit ez mennyire fogja megállítani, előre sejthető. Akármennyi pénzt is öntünk ebbe a rendszerbe, ettől a nyílt polgár- és/vagy osztályháború szakadéka felé sodródó állam nem lesz biztonságosabb senki számára. Így a menekülttáborok kisemmizettjei számára sem.

Természetesen a leginkább hiszterizált és felfújt terrorveszélyen kívül is akadnak egy ilyen tervvel kapcsolatosan aggodalmak. A török politikai berendezkedés, és az „erdogani modell” a tárgyalások sikerei után akkor is elképesztő plusz legitimitást nyer, ha Merkel és a német nagykoalíció egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy a török elnöktől, mint mellesleg tulajdonképpeni diktátortól, elhatárolja magát. Törökországban november 1-én megismételt választásokat tartanak. Egy német kancellári vizit hetekkel egy ilyen választás előtt mindenképpen az elnökhöz közelálló pártot, az AKP-t legitimálná. Egy ilyen legitimációval pedig a többségét júniusban pillanatok alatt elvesztő kormánypártnak nyújtanak utolsó szalmaszálat.

A napokban megfigyelhető NATO-s közeledés mellett az EU-val való kiegyezés Erdogan számára olyan helyzetet biztosíthat, amely további eszközöket ad az ellene összefogó, egyre erősödő egyenlőségpárti erők (ezt a kurd gyökerű, baloldali HDP által a parlamentáris térben képviselt, nagyon jelentős politikai erőt célszerű a török „elnyomottak koalíciója”-ként címezni), és a hagyományos ellenzéke (a kemalista republikánus CHP és a radikális török fasiszta MHP) letörésére is. Ha pedig Erdogan ellenzékének politikai ereje ismét gyengül, semmi sem fogja az egyre erőszakosabb török kormányt és az általa kézivezérelt állambiztonsági és rendfenntartó erőket megakadályozni abban, hogy akár fegyveres harccal is végképp elnyomja ezt a progresszív ellenzéket… a nemzetközi közvélemény csendes beleegyezésétől kísérve, hiszen a „menekültválságot” akarják csupán megoldani.

Törökország emberi jogi rekordja még saját magához képest is történelmi mélyponton van. Igaz ugyan, hogy a második legnagyobb NATO-hadsereggel rendelkező törökökkel a nyugati hatalmak és közvélemény is hagyományosan kesztyűs kézzel bánik, ugyanakkor az utóbbi években, az EU nyomásgyakorlása valamelyest korlátozta az ankarai kormányt abban, hogy bármit megtehessen. Ennek a korszaknak egy ma körvonalazódó új kiegyezés a végét jelentheti. Ez pedig beláthatatlan következményekkel járhat az Unióra nézve is.

Kétségtelen, hogy akárki is ül az ankarai elnöki palotában, Törökországnak a szír válság következményei kezelésében segítségre van szüksége, Erdogannal persze tárgyalni kell, de nem mindenáron, és nem látványosan könyörgő pozícióból. Annak az Uniónak, amelynek a múltban éppen emberi jogi elvárásai, egyfajta humanista minimum képviselete, esetenként számonkérése alapozta meg a nemzetközi tekintélyét, a török hatalom ilyen szintű bevédése sokkal végzetesebb következményekkel járhat mintha akár 3 millió további menekültet is beengedne a területére.

Ha ugyanis azért nézünk szembe nehézségekkel, mert képviseltük azt, amit emberi jogokról általában tartunk, azt épp a közös morális alap megőrzése miatt még kiheverhetjük. Ha azonban végleg a falakba, szögesdrótba, kerítésbe és illiberális vezetők bölcsességébe vetjük bizalmunkat, az a saját magunkról alkotott kép nyilvános szembeköpése.

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a menekültválság európai megoldásairól, támogass minket!