Sokan sokfelől közelítették már meg a TISZA-kormány által a legújabb alkotmánymódosítás farvizén benyújtott 12 éves képviselői mandátumkorlátozás kérdését. A miniszterelnök a hatalmat gyakorló egyént érő pszichés hatások és a hatalomgyakorlás materiális mozgatórugói felől érveli meg a kérdést. A javaslat kritikusai főként a választójog aránytalan, vélhetően az Emberi Jogok Európai Bíróságán is elhasaló korlátozása, vagy éppen az üzleti-ipari lobbi megerősödésének veszélyére figyelmeztetnek. Jogvédők szerint egyszerűen időszerűtlen, és társadalmi vitát igényel a kérdés, mások szerint ezzel nem is kampányolt a Tisza, miközben Magyar Péter szerint igenis de. (Tegyük hozzá:, ha ezzel az ígérettel valóban kampányolt, és ennyien nem emlékeznek rá, akkor ezt talán nem a leghatékonyabban tette.)
Ezeknek a pro és kontra érveknek a jogi-politikatudományi megítélése nem tisztem, csupán annyit szeretnék felvetni: az időbeli mandátumkorlátozás a jelenlegi választási rendszerben a kitűzött céljai közül – amelyek közös nevezője, hogy demokratikusabbá szeretné tenni a népképviselet mostani módozatát – aligha fog bármit elérni. Márpedig választásirendszer-reformról egyelőre csak annyit tudunk Melléthei-Barna Márton tiszás képviselőtől, hogy a kormánypárt szándékai szerint szerepet kap majd benne a rendszer brutális aránytalanságainak egy részéért felelős győzteskompenzáció eltörlése, ám maga az új választási törvény csak valamikor 2029-ig készülhet el, jóval a mandátumplafon bevezetése után. Ahogyan egy képviselő a rá ruházott hatalmat gyakorolja – akár tizenkét, akár több évig –, az nem független attól, hogy milyen parlamentáris korlátok és lehetőségek közepette teszi.
Magyar Péter érveit próbára téve vizsgáljuk meg, hogy a Fidesz által megalkotott képviseleti szabályok mit hagynak érvényesülni a mandátumkorlát várt előnyeiből: a miniszterelnök szerint aki elfelejti, hogy a hatalmat a magyar néptől csak kölcsönkapjuk, nem örökbe, az idővel saját tulajdonaként kezdi kezelni az országot, az állampolgárokat pedig alattvalóként.
Ez valóban probléma, de érdemes megvizsgálni, hogy a feledékenységen túl mi vezethet valakit arra, hogy „tulajdonaként” kezelje az országot, vagyis lényegében csekély, ha nem nulla kontroll mellett döntsön annak sorsáról. Az például biztosan ilyen tényezőnek látszik, hogy egy párt a rá leadott szavazatok arányánál jóval nagyobb parlamenti többséget szerez, aminek a jelenlegi választási rendszer nemhogy megágyaz, de tulajdonképpen ez a leglényege.
A kormányfő szerint azzal, hogy rendszeresen új szereplők kerülnének a parlamentbe, és nem ugyanazok a politikusok vennék fel évtizedeken keresztül a parlamenti mandátumokat, csökkentheti a klientúrák és személyes hatalmi hálózatok kialakulásának esélyét. Hogy ez valóban így van-e, azt egyfelől megkérdőjelezi az a fentebb már szőr mentén említett érv, amely a gazdasági hatalom korrupciós mechanizmusok által túlterjesztkedésének, illetve a gazdasági és a politikai elit közötti átjárásnak a veszélyét látja a demokratikus felhatalmazással bíró döntéshozók folyamatos fluktuációjában, de én nem innen közelíteném meg a problémát.
Sokkal inkább az a kérdés, hogy a jelenlegi választási rendszer hogyan motiválja ezeknek a személyes hatalmi hálózatoknak, „klientúráknak” a kialakítását, és ez hogyan okoz a vélt választói akarattal való szembefordulást, mondjuk úgy, demokratikus deficitet, főképpen az egyéni képviselők esetében.
Mivel az elmúlt 16 évben a parlamentben a Fidesz-kormány elhatározásai mentek át az Országgyűlésen – már amikor nem rendelet formájában születtek meg döntések, mint 2020 óta oly sokszor –, ezért az egyszerűség kedvéért most csak azokra az esetekre hoznék pár példát, amikor a fideszes egyéni jelöltek vélhetően nem arra nyomtak gombot, amire a hozzá tartozó települések lakói felhatalmazták (de ettől még természetesen ne gondoljuk, hogy a NER parlamenti ellenzékében ilyesmi nem fordult elő – sőt, illetve hajaj).
Gondoljunk csak azokra a honatyákra, akik a Fidesz-frakció részeként részt vettek azokon az általános parlamenti szavazásokon, amelyek az akkumulátorgyárak létesítését és működési feltételeit egyszerűsítő kiemelt kormányzati beruházásokról, vagy a környezetvédelmi és vízügyi előírások lazításáról szóltak. Megemlíthetők az egykori bányászvárosok fideszes küldöttei is, akik tevékenyen részt vettek számos megváltozott munkaképességű állampolgár juttatásainak utólagos csökkentésében és megvonásban. De ugyanígy ide sorolhatók mondjuk azok a Balaton-parti képviselők is, akik szavaztukkal hozzájárultak bizonyos helyeken a közvetlen Balaton-parti 30 méteres védősáv beépítéséhez, illetve a Balaton-parti önkormányzatok jogköreinek elvonásához. Érezhették ők is, hogy nem cselekszenek helyesen, de a párt központi akarata diktálja a felsőbb érdeket, mert frakciófegyelem nélkül elvész a párt támogatása, a párt nélkül pedig nincsenek többé erőforrások a helyi kampányhoz. Helyi kampány nélkül pedig nincs újabb országos győzelem sem abban a választási rendszerben, amelyben a 106, relatív többségi elven, második forduló nélkül kiosztott mandátum az egyedüli eldöntője minden fontos kérdésnek.
A hosszú távon, kiszámíthatóan újra és újra sikeres kampány pedig mi mással menne a legegyszerűbben, mint klientúraépítéssel. A párt – feltéve, hogy centralizált, többségi elven működő szervezetről beszélünk, mint eddig a Fidesz esetében – minimalizálja a kockázatokat azáltal, hogy ciklusokon keresztül ugyanazt az inkumbens személyt építi, neki allokál erőforrásokat, párton belül pedig alávág potenciális riválisainak, és természtesen a rendelkezésére álló eszközökkel gáncsolja külső kihívókat is. A lényeg, hogy a legkevésbé billegjen az adott választókerület, és a választás napján a lehető legkevésbé kelljen izgulni urnazárásig. E logika határozta meg az elmúlt 16 évben a pártrendszert domináló Fidesz működését. Elvileg ennek a körforgásnak megszüntetésére még akár logikus megoldásnak is tűnhet a Tisza saját pártműködését is korlátozó javaslata a hatalomtermelő – és ahogyan Magyar Péter fogalmazott, azt „bebetonozó” – gépezet mesterséges, ciklikus megtörésével. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor másfél évtized után akkor szánta rá magát a képviselői sorcserére, amikor a klientúraépítéshez szükséges – úgy anyagi, mint személyi – erőforrások elkezdtek elapadni.
Csakhogy a Tisza úgy kívánja fékezni ezt a mechanizmust pusztán az időkorlát bevetésével, hogy közben a Fidesz által alkotott ösztönző rendszereket – legalábbis egyelőre – elfogadja, azokat nem változtatja meg. Nem változtat a választási rendszeren, amely például arányos(abb) kivitelben nemcsak több parlamenti frakciót eredményezne, de szükségessé tenne pártokon átívelő szavazási koalíciókat, ami értelemszerűen nagyobb teret engedhetne helyi érdekek érvényesülésének a központi pártutasításokkal szemben. Így legalább valami konkrét értelme is lenne annak, hogy helyi ügyekkel kampányoltak, és a saját választókerületük lakóitól nyertek felhatalmazást ezek a képviselők, nem pedig másokétól.
A 12 éves korláttól nem lesz demokratikusabb a jelöltek kiválasztása sem annál, mint amilyen eddig volt – már csak a választói jog korlátozása miatt sem.
Láthattuk, hogy az egyéni választókerületek politikai súlyának 2010 utáni jelentős növekedése ellenére a jelöltállítási mechanizmusok nem lettek kevésbé központból irányítottak, nem nőtt a helyi pártszervezetek szerepe, de még a helyi beágyazottság fontossága is csak alig. Sőt, inkább tovább szűkült az érdemi döntések meghozóinak köre, és maguk a jelöltek már ebben az időszakban is jóval kevésbé voltak autonómak.
Az időkorlát nem változtat az egyéni választókerületek rengeteget vitatott határain, amelyeken belül jelenleg finoman szólva sem egyenlő eséllyel és súllyal indul el egy-egy jelölt. A TISZA pártként valószínűleg azzal tehetné a legtöbbet a párt központi akaratától függetlenebb, nyíltabb jelöltállításért, ha nagyjából 3 év múlva, kétharmados kormányzó pártként is tartana egy előválasztást. A 2025-ös párton belüli kiválasztási folyamat ugyanis – még ha kényszerből is – legalább részben valódi elitcserét hozott, bár a procedúráról a TISZA nem tett közzé választókerületenkénti részvételi adatokat, sem függetlenül auditált eredményeket. A kormány persze az előválasztás lebonyolítását más pártoknak nem adhatja utasításba, de annyit tehet, hogy az ajánlásgyűjtés komikus szabályait megváltoztatja, a nyilvántartásba vétel nevetségesen alacsony küszöbét pedig kissé megemeli.
A képviseleti demokrácia általában véve rengeteg ellentmondással küzd, amelyekre ez a cikk nem kíván reflektálni. Pusztán arra szeretne rámutatni, hogy a meglévő keretek elfogadása mellett időplafont húzni egy sok elemében antidemokratikus rendszer fölé – ráadásul a népakarat további korlátozásával – éppen a probléma lényegét hagyja figyelmen kívül.
