Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Működik-e még a képviseleti demokrácia?

A magyar politikai közbeszédet belengi a monarchikus mítoszokon érlelt fantázia, hogy a demokrácia lényege egy erényes – rossz pillanatokban: karizmatikus – vezető pajzsra emelése, aki majd kivezet minket ezekből a sötét időkből. Úgy nézünk az ellenzéki miniszterelnök-jelöltekre, mintha azt fontolgatnánk, kit válasszunk meg a Duna jegén. Csakhogy meg kell értenünk: a királyválasztás nem demokrácia. A demokrácia lényege nem a jóságos vezetők megtalálása és trónra ültetése, hanem az emberek önrendelkezésének megvalósítása. De vajon a négy évenkénti választások megvalósítják-e ezt a célt?

A demokrácia közismerten: népuralom. Napjaink demokráciái azonban többségében képviseleti demokráciák, amelyekben szigorúan véve nem a nép, hanem a nép által választott képviselők gyakorolják a politikai hatalmat. Ezzel – gondolhatnánk – nincs is semmi gond: ha a vezérigazgató kinevez valakit középvezetőnek – hogy ne neki kelljen minden döntést közvetlenül meghoznia -, attól még vezérigazgató marad. Attól még, hogy a napi politika ügyes-bajos dolgait választott képviselők végzik, a hatalom végső soron a nép kezében marad: a nép a főnök, a képviselők csak beosztottak.

Ez mind jól hangzik, de aki csak egy futó pillantást vet a hazai és világpolitikai fejleményekre, joggal érzi úgy, hogy ez a sztori mese habbal. Az egyik legrégebbi és legerősebbnek tartott demokráciában, az Egyesült Államokban immár sokadszorra az az elnökjelölt nyert, aki kevesebb szavazatot kapott a választási rendszer felépítése folytán. Miféle tényleges hatalommal bír a nép a magyar kormány vagy akár a törvényhozás felett, ha a választási törvény és a választókerületek önkényes átrajzolásával a nép döntései a politikusok kedve szerint manipulálhatók? Mégis milyen értelemben volna a nép a “főnök”?

Gyakori válasz, hogy mindez egyáltalán nem a képviseleti rendszer hibája. Hát kié? – kérdezhetnénk. Nos, a népé természetesen: tetszettek volna tisztességesebb vezetőséget választani. A magyaroknak négy évvel ezelőtt és most is alkalmuk lesz új képviselőket választani, és ha ezzel a lehetőséggel nem él, vagy rosszul él, viselnie kell a következményeket. Az igazgató, aki olyan menedzsert választ, aki kiforgatja a vagyonából és csődbe viszi a céget, csak magának köszönheti a veszteségét; viselnie kell a hatalommal járó felelősséget.

Kétségtelen, hogy akinek joga van dönteni, annak joga van rosszul is dönteni. Ugyanakkor

ha egy politikai berendezkedés célja, hogy biztosítsa a nép önrendelkezését, ám ugyanez a berendezkedés lehetővé teszi, hogy politikai elitek kisajátítsák a hatalmat a néptől, akkor értelemszerűen nem érte el a célját, nem demokratikus.

A képviseleti demokrácia szószólója erre helyeslően bólogathat: “úgy van” – mondja – “egy rendes képviseleti rendszer nem engedi meg a képviselet intézményeinek kiüresítését és a demokrácia felszámolását. A fékek és ellensúlyok segítségével kordában tartja a választott képviselőket. A magyar, amerikai és egyéb képviseleti rendszerek demokratikus deficitje nem a képviseleti rendszerből magából, hanem annak tökéletlen intézményi megvalósításából ered. És amikor a magyar nép végre megfelelő képviselőket juttat hatalomra, nekik létre kell hozniuk a demokrácia intézményi biztosítékait.”

Egyenlőség, szolidaritás, demokrácia - baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

Lehet-e a képviselet demokratikus?

De biztosítható-e egyáltalán a demokrácia követelménye – az emberek önrendelkezésének megvalósítása – a képviseleti rendszer keretein belül? Ez igen nagy részben attól függ, mit értünk pontosan “képviseleten”. Mikor egy választott képviselői politikai döntéshelyzetbe kerül, A vagy B között kell választania, két dolgot tehet: 1) megfontolja, hogy ő maga mit tart a leghelyesebbnek, A-t vagy B-t; 2) megfontolja, hogy a választói melyiket tartanák helyesebbnek. Az első esetben a képviselő ügygondnokként viselkedik, a másodikban megbízottként.

A legtöbb mai képviseleti demokráciában a képviselők szabad mandátummal rendelkeznek és mint ilyenek, de facto ügygondnokok, nem pedig megbízottak: a világon semmi nem kötelezi őket arra, hogy választóik érdekeit, nézeteit szem előtt tartva döntsenek. De vajon megvalósíthatja-e az ügygondnoki képviselet a demokrácia feladatát: a nép önrendelkezését? Úgy gondolom, a válasz “nem”.

Ha a képviselőket azzal bízzuk meg, hogy döntsenek saját belátásuk szerint, akkor nem mi gyakoroljuk a hatalmat rajtuk keresztül, hanem ellenkezőleg: lemondunk az ő javukra a hatalomgyakorlásról úgy, ahogy van. Ha megkérlek, hogy hozz nekem egy tábla csokit a boltból, amíg én takarítok, akkor rajtad keresztül gyakorlom a képességemet, hogy csokit vásároljak, csak épp ezt a képességet delegálom neked, hogy ne kelljen abbahagynom a takarítást.

Ha ezzel szemben azt mondom: “hozz nekem valami édességet, amíg takarítok, eldöntheted, hogy mit” – akkor egy igen alapvető értelemben lemondtam a csokivásárlás képességéről. Ha én titkon csokira vágytam, de te mással jössz vissza, egy szavam sem lehet. Ezzel persze önmagában semmi gond sincs, hiszen meglehet, hogy te édességszakértő vagy és én jobban járok, ha nem én találom ki, hogy mit vegyek, hanem rádbízom.

Az ügygondnoki képviselet védelmezői gyakran hangoztatják ezt az érvet: a képviselet lényege, hogy a nép rábízza magát leghozzáértőbb, legbölcsebb fiaira – Magyarországon legalábbis többnyire fiaira és nem leányaira -, hogy azok több szakértelemmel és több ráfordítható idővel jobb döntéseket hozzanak helyette. Ám a lényeg pontosan itt van: ezeket a döntéseket – bármennyire jók is – a nép helyett hozzák. A nép, ha ügygondnokokra bízza magát, lemond az önrendelkezésről és nem megkapja azt.

Ha eladom magam rabszolgának neked, és minden parancsodat teljesítem, úgy én nem rajtad keresztül gyakorlom az önrendelkezéshez való jogomat, hanem lemondok erről a jogról úgy, ahogy van. Meglehet, bölcs és kegyelmes rabszolgatartó vagy, nem büntetsz és nem bántasz, számomra mindig előnyös döntéseket hozol, a jólét és biztonság felé kormányzod az életem. De ettől még rabszolga leszek, önrendelkezés nélkül.

A képviseleti rendszer természetesen nem rabszolgaság. De nem is demokrácia. Addig semmi esetre sem, amíg a képviselők a nép ügygondnokai és nem megbízottai. Addig bármilyen bölcs és jóléttel kecsegtető kormányzást valósítanak is meg a választottak, ők uralkodnak a nép helyett és nem a nép uralkodik őáltaluk.

De hogyan biztosíthatná egy politikai berendezkedés, hogy a képviselők megbízottként és nem ügygondnokként járjanak el? Itt lép színre a demokrácia egy másik, gyakran elhanyagolt és keveset emlegetett eleme, amelynek jelentősége azonban mérhetetlenül nagyobb, mint a képviseleté vagy akár a szavazaté: az elszámoltathatóság. A képviselő akkor elszámoltatható a nép felé, ha a népnek valóságos hatalma van arra, hogy számon kérje a képviselőn, vajon a nép érdekeivel és akaratával összhangban döntött-e és ha nem, büntetést mérjen rá – mindenekelőtt: leváltsa.

A népnek nem kell totális kontrollt gyakorolnia a képviselői felett, a megbízottaknak is lehet döntési szabadságuk. Ha csokivásárlásra kérlek meg, akkor is rajtad áll, hogy étcsokit vagy tejcsokit veszel. Nem éles határ, hanem fokozatos az átmenet van aközött, hogy a nép a képviselőkön keresztül uralkodik vagy egy az egyben lemond a hatalomról. Az elszámoltathatóság robosztus intézményei azonban az előbbi irányába hatnak az utóbbival szemben, amennyiben rákényszerítik a képviselőket, hogy döntéshelyzetben ne saját preferenciáik és érdekeik szerint döntsenek, hanem az állampolgárokét vegyék figyelembe.

Ha a politikai képviselet valóban elszámoltatható, megbízottként – és nem ügygondnokként – dolgozó képviselőkön keresztül valósul meg, akkor valóban mondhatjuk, hogy a hatalmat a nép gyakorolja és nem helyette gyakorolják. Ehhez azonban az kell, hogy a képviselet és az elszámoltatás intézményei valóságos és ne csupán látszatintézmények legyenek.

A négyévenkénti szavazás – még ha nem is önkényesen átrajzolt válaszókörzetekben, méltánytalan pártfinanszírozás mellett történik is – nem teszi lehetővé a képviselők érdemi elszámoltatását.

Közvetlenség nélkül nem megy

Ehhez a lokális politika intézményeinek megerősítésére van szükség: a lakossági fórumok és nemzeti konzultációk színháza helyett olyan színterek és csatornák létrehozására, amelyeken keresztül az állampolgárok közvetlen befolyást gyakorolhatnak a politikára – így például tényleges döntéshozatalra képes helyi fórumokra, amelyek lehetőséget kínálnak a képviselők elszámoltatására és ha szükséges, akár azonnali visszahívására.

Az állampolgárok dolga a képviselőkkel, politikusokkal szemben nem az, hogy “véleményt nyilvánítsanak” – szerényen hangoztassák különvéleményüket – hanem, hogy rajtuk keresztül maguk gyakorolják a hatalmat, döntsenek a saját életük felett.

Egyesek talán megrettennek egy ilyen gondolattól. Úgy vélik, a nép túl bárgyú és tájékozatlan, hogy saját élete felől döntsön, nem szabad ekkora hatalmat rábízni. Még csak az kéne, hogy a feldühödött csőcselék citálja népgyűlés elé a jóravaló szakpolitikusokat. Ilyeneket lehet mondani, de akkor az ember ne tetszelegjen a demokrata szerepében: akkor adja fel az egész szavazati színházat, és csapjon fel az antidemokratikus technokrácia – vagy akár az arisztokrácia – szószólójának. Ha valaki úgy véli, az embereknek nem kellene a maguk urainak lennie, vélje úgy – de akkor ne fájjon a szíve a demokráciáért, és ne akarja a látszatdemokrácia intézményeivel elhitetni a néppel, hogy a maga ura.

Ugyanakkor érdemes észben tartanunk: minden politikai berendezkedésnek biztosítania kell a nép biztonságát, jólétét, az igazságosságot, egyenlőséget és szabadságot. A demokratikus berendezkedésnek azonban ezen felül célja az is, hogy megvalósítsa a nép önrendelkezését, hogy az emberek saját maguk urai legyenek, az életüket érintő legalapvetőbb kérdésekről ők döntsenek, ne pedig nemesi gyűlések, egyházi zsinatok, pártgongresszusok, vagy vállalati értekezletek.

De valaki talán azt mondja: még ha egyet is értek azzal, hogy a nép a maga ura kell, hogy legyen, akkor is be kell látnom, hogy a végtelenül összetett politikai döntések meghozatalára a nép nem képes. Jobb ezt hivatásos politikusokra bízni, akiknek csak ezzel kell foglalkozniuk és a szakértelmük is megvan hozzá, az egyszeri embernek sem ideje, sem energiája nincs a direkt demokráciára, az embereknek dolgozniuk kell, postára járni, boltba menni, megannyi ügyes-bajos dolgukat intézni.

Na most ez olyan, mint azt mondani, hogy a feleségeknek nincs idejük a családi döntéshozatalban részt venni, mert túl sokat kell mosogatniuk.

Egy demokratikus berendezkedésnek meg kell teremtenie a részvétel – a közvetlen politikai részvétel – anyagi, szociális feltételeit is: képessé kell tennie az embereket a részvételre és a saját életük feletti hatalom gyakorlására.

Nem elég négy évente kivinni pár papírdobozt minden településre: képessé kell tenni minden állampolgárt arra, hogy önállóan és mások befolyásától, nyomásgyakorlásától függetlenül formálhasson véleményt és vehessen részt a döntéshozatalban. A demokratikus politikának ez is a feladata. Sőt: a demokratikus részvétel szociális feltételeinek megteremtése sokkal alapvetőbb feladata, semmint a részvétel formális, jogi lehetőségének létrehozása.

Mindez nem történik meg máról holnapra. A demokráciáért – a valódi demokráciáért – folyó küzdelem évszázadok óta tart, és előre láthatóan még hosszan elhúzódik. Mégis alapvető jelentősége van annak, hogy tudatosítsuk: a demokrácia az, amikor a nép saját maga ura, nem pedig az, amikor magának választ urat. A magyar embereknek nem egy jóságos vezető hiányzik, hanem az önrendelkezés.

Ezt honnan szedtük?

Ian Shapiro et al. (szerk.) Political Representation. Cambridge University Press, 2010.

Mit olvassak még?

Olvass tovább!